Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-18 / 51. szám
Szergej Eizenstein szovjet rendező Patyomkin páncélos című filmjét minden idők és valamennyi nép legjobb filmjének nyílvánították. Csupán hetven percig tart, a filmidőnek ezek a rövid pillanatai azonban immár több mint ötven éve izgalommal töltik el a nézőket valamennyi kontinensen. Az emberi őszinteség, igazság mindig ilyen izgalmat kelt. Ez pedig az embereknek arról a törekvéséről szólt, hogy a keserű veszteségek, sőt vereségek ellenére is örökké igazságosságra vágynak. A film az első orosz forradalom (1905—1907) egyik eseményét beszéli el, a Knyaz Patyomkin Tavrícseszkij páncélos- hajón szolgáló fekete-tengeri matrózok felkelését. A cári hatalom kegyetlenségeiről szól, s arról, hogy a forradalom hulláma a partra, Ogyessza városára is átzúdult. A Patyomkin páncélosban színesen és tartalmasán fejeződik ki a forradalom eszméje, pátosza, hatalmas energiája és ereje. Ebben a viszonylag rövid filmben jó néhány olyan ötlet van, amely sok évtizeden keresztül nemcsak a filmművészetet ösztönözte, hanem más művészeti ágakat is. (Egy példa a közelmúltból: a Párizsban bemutatott Patyomkin páncélos című színdarab; a művet Robert Hossein, a kiváló rendező és színész állította színpadra, akit — saját szavai szerint — Eizenstein alkotása ihletett.) Semmiképp sem lehet véletlennek tekinteni azt a tényt, hogy éppen az 1917. évi szocialista forradalom adott ösztönzést az olyan remekművek megszületéséhez, mint a Patyomkin páncélos, vagy a Vszevolod Pudovkin által nem sokkal később készített Az anya (ez is a forradalmi harcról szól). Léon Moussinac francia kutató, az egyik első filmteoretikus szerint a Patyomkin páncélos és Az anya a filmművészet két remekműve, az olyan szervezeti rendszer első gyakorlati és vitathatatlan eredményei, amelyet csak a szovjetek tettek lehetségessé, olyan filmek, amelyek azért vonultak be a filmgyártás történetébe, mert a forradalom történetébe is bevonultak. Eizenstein és Pudovkin tartalmilag és formailag egyaránt újító jellegű filmjei, valamint Alekszandr Dovzsenko alkotásai, az Arzenál és a Föld — megteremtették a forradalmi művészet nagy hagyományát. Ezek a művészek nemcsak az akkor még fiatal filmgyártás új lehetőségeit tárták fel, hanem az egész világ számára feltárták hazájukat, annak népét, az Októberi Forradalom jelentőségét és értelmét. „Éppen akkor — írja Szergej Geraszimov, a szovjet filmművészet egyik élenjáró egyénisége —, amikor az ilyen jelentős művészek meghatározták annak a művészetnek a méreteit, amelyet szolgáltak, alakult ki lényegében a mindmáig érvényes filmművészeti forma.“ A szovjet film, amely a hazai és a világkultúra haladó hagyományait örökölte és továbbfejlesztette, igazán népi és újító művészetként alakult és izmosodott. A szovjet film alapítóinak nagy felfedezései a filmet olyan művészetté változtatták, amely a világot nemcsak ábrázolni, hanem átalakítani is tudja. Nem ez az oka annak például, hogy sok országban a cenzúra éveken keresztül valósággal megnyomorította a ~ Patyomkin páncélost? A világ haladó értelmiségei nagyra értékelték a szovjet filmesek elvi jelentőségű hozzájárulását a világ művészeti fejlődéséhez, s felhívták a figyelmet arra, hogy az ilyen eszmeiművészeti színvonalú alkotások csak egy új társadalmi rendszer viszonyai között születhetnek. „Az új iskola hamarosan győzelmet aratott — írta Georges Sadoul, a kiváló francia filmtörténész —, mert a Szovjetunióban a filmgyártást teljesen új alapon szervezték meg. A film a kulturális befolyásolás eszközévé, igazán demokratikus, mélységesen népi művészetté vált, amely a nézők milliói gondolatainak, érzéseinek törekvéseinek és akaratának kifejezésére hivatott." A húszas évek szovjet film- művészetéről sokat írtak már a világ filmirodalmában. Részletesen elemezték Szergej Eizenstein Patyomkin páncélosát és Októberét, Vszevolod Pudovkin Az anya és Dzsingisz- kán utóda című műveit, Alekszandr Dovzsenko Földjét, Gri- gorij Kozincev és Leonyid Trauberg korai filmjeit... Érdekes tény: amikor 1958- ban a brüsszeli világkiállításon 26 országból egybegyűlt 117 kiváló filmtörténész és filmteoretikus megállapította a 12 legjobb filmalkotást, akkor a Patyomkin páncélos mellett (ez kapta a szavazatok többségét —110 szavazatot) ebbe a megtisztelő listába Pudovkin Az anyája és Dovzsenko Földje is bekerült. így tehát a szovjet mesterek művei a világ tizenkét legjobb filmjének egynegyed részét képviselik. A filmművészet sok gyakorlati szakembere és teoretikusa többször is rámutatott arra, hogy éppen az Októberi Forradalom gyorsította meg a világ filmművészetének fejlődését, s a szovjet film kimagasló személyiségei óriási befolyással voltak a világ filmgyártására. Az olasz neorealizmus kezdeményezői például rámutattak Pudovkin filmjeinek és elméleti műveinek befolyására. Világszerte ismertek Lev Kulesov felfedezései a vágás terén. Dzi- ga Vertovnak, a dokumentumfilmgyártás megalapítójának kísérletei mindig a nyugati filmviták középpontjában állnak. A legutóbbi években a külföldi szakemberek körében fokozódott az érdeklődés a harmincas évek és a mai szovjet filmművészet iránt. Senki sem kisebbítheti azt a valóban óriási hozzájárulást, amellyel a szovjet filmesek az antifasiszta téma feldolgozását gazdagították. A forradalom manapság folytatódik a fejlett szocialista társadalom sokrétű életében. És ez szükségképpen a szovjet film művészi téma- és stíluskeresésének további elmélyülését és gazdagodását idézi elő. A legutóbbi időkben a nézők elé került sok alkotásuk hitelesen és színesen tükrözi vissza azt az újat, amely a legutóbbi években a szovjet valóság alkotórészévé vált. Elegendő, ha csak Szergej Mikaeljan Prémium című filmjét említjük, amely diadalmasan vonult végig sok ország filmszínházain. Ez a polemikus alkotás a munkásoknak az elavult gazdálkodási módszerekkel vívott, megalkuvást nem ismerő harcáról szól — és a szovjet filmgyártás hagyományainak medrében mozog, legjobb mintaképeiben ugyanis nem kerülte meg a társadalmi élet égető problémáit. A szovjet filmművészet forradalmi hagyományai egyre erősödnek és fejlődnek. A Patyomkin páncélos folytatja diadal- útját. A Patyomkin páncélossal kezdődött Irta: Vlagyimir Baszkakov, a GOSZKINO Filmelméleti és Filmtörténeti Intézetének igazgatója „Álltak-e már valaha is egy álom, egy régen dédelgetett álom megvalósításának küszöbén, amikor már minden lehetőség »összejött«, a részletek tisztázottak, akár hozzá is lehetne kezdeni az álom valóra váltásához, de egyvalami mégis hiányzik. A legkín- zóbb érzések egyike ez; az alkotó önmaga kénytelen gátat emelni munkája elé, mert a számára fontos utolsó részlet hiányzik. És minél hosszabb ideig hiányzik, annál döntőbb lesz ez a részlet. Nos, így jártam én a Háború és béke forgatása előtt. Háromesztendei előkészítő munka után minden »együtt volt«, akár már forgathattunk volna is — de képtelen voltam megfelelő főszereplőt, megfelelő Natasát találni. A szovjet színészekről mindent tudó listákkal, könyvekkel kezemben, sok-sok ezer kilométernyi utazás, sok színházi előadás, film megtekintése után sem találtam olyan színésznőt, aki számomra kielégítően tudta volna megjeleníteni Tolsztoj és a világirodalom egyik legvonzóbb nőalakját. Olyan idegesség vett rajtam erőt, hogy munkatársaim egyszerűen szétszéledtek, »Natasát keresünk«, mondták, de titokban úgy éreztem, egy ideig nem akarnak látni... Es egy nap csengett a telefon. Egyik kosztümtervezőm jelentkezett. »Szergej Fjodorovics, ma este balett-előadáson voltam, a Giselle-t láttam. A főszerepet, ebben biztos vagyok-, az ön Natasája táncolta. Neve Ljudmila Szaveljeva, címe: Kirov Balett.« Két nappal később találkoztam Szaveljevával. Amikor Helépett, felsóhajtottam: első pillantásra tudtam — megvan Natasa ...“ így mesélte el Bondarcsuk — hogyan talált rá Ljudmila Szaveljevára — egy amerikai újságírónak, nem sokkal azután, hogy megtudta, az Amerikai Filmakadémia Oscar-díjjal jutalmazta a Háború és béke rendezéséért. Maga Szaveljeva további részletekkel szolgált. „Egyszer előadás után, idegen hölgy várt az öltözőben. — Bondarcsuk egyik jelmeztervezője vagyok — mondta — és azt hiszem, ha kedve van hozzá, ön eljátszhatná Natasa szerepét a Háború és béke film- változatában. Érdekli esetleg? Meglepetésemben bizonytalan igent mondtam. Két nappal később találkoztam Bondarcsukkal. Amikor meglátott, felcsillant a szeme. Azután két napig kínzott próbafelvételeken. Egy héttel később szerződtettek a szerepre. Életem döntő fordulatot vett.“ Ljudmila Szaveljeva Leningrádban született. Első élményei a körülzárt város hősi életéhez fűződnek. Nélkülözés, romok, s egy szerető férfiarc emléke, aki sohasem tért vissza a háborúból. Az édesapja. Édesanyja dolgozott, s hogy a kislánynak délutánonként legyen hol lennie, hatéves korában beadta egy balettiskolába. Napi négy órát gyakorolt. Tanárai különösen tehetségesnek találták és később beajánlották a Vaganova Balettintézetbe. 1960-ban Táncosnőből Natasa Bemutatjuk Ljudmila Szaveljevát végzett, 1961-ben debütált, előbb kisebb szerepekben, majd 1963-ban megkapta az egyik szereposztásban a Giselle és az Erclovas című balettek főszerepét. Az ígéretes táncosnői pálya azonban megszakadt. A Háború és béke felvételei négy esztendeig tartottak. Kira Golovka, aki Natasa édesanyját alakította a filmben, később igy beszélt fiatal partneréről: „Csodálatos volt átélni átalakulását. Gyermek Natasa(Z. Mináéová felvétele) ként, a felvételek elején, a balettban tanult eszközökkel, de roppant illúziókeltően, nagy átéléssel dolgozott. S ahogy telt-múlt a filmgyárban töltött és a filmben zajló idő, a szerep révén úgy mélyült el egyre jobban a drámai alakításban. A tehetség, néhány rendezői tanács segítségével önmagától talált rá mindarra, amit az életben más művészi feladatra készülve nem lehetett alkalma tudatosan megtanulni. Mindannyian jobban játszottunk mellette, annyira magával ragadott bennünket ez a folyamat.“ A táncosnőt a felvételek négy éve alatt meghódította a film. A forgatás, után két esztendőt szentelt a színészmesterség tanulásának. 1970-ben állt újra a kamerák elé: Vittorio de Sica kérte fel egy kisebb szerepre Sophia Loren és Marcello Mastroianni oldalán a Napraforgókban. Majd Bulgakov-hősnő lehetett. Alov és Naumov rendezők Menekülés című filmjében Mihail Uljanov, Alekszej Batalov, Jevgenyij Jevsztyignyejev partnereként remekelt Szerafima súlyos drámát hordozó szerepében. Szerafima, a Ke- renszkij-kormány egyik korrupt miniszterének felesége, a forradalom győzelme után külföldre kerül. De nem tudja elviselni, hogy idegenként kezelik, ezért férjét elhagyva, sok megpróbáltatás után egy másik férfi oldalán visszatér hazájába. A Menekülésben Szaveljeva először csillogtatta meg tragikai adottságait. Több televíziós feladatot vállalt, majd Nina alakját keltette életre Csehov Sirályának filmváltozatában. „Ez a szerep kissé hasonlított Natasa szerepére — nyilatkozta később. — Egy gondtalan, romantikus érzelmekkel teli fiatal lány öntudatra ébredését, sorsát vállaló asszonnyá alakulását kellett eljátszanom. Számomra Nina egy érettebb Natasát jelentett.“ Ugyancsak romantikus szerepet vállalt Mayne Reid népszerű regényének filmváltozatában, a Fej nélküli lovasban, melyben Oleg Vidovval játszott együtt. Noha a film az ifjú mozinézők körében jelentős sikert aratott, Szaveljevának ez az alakítása nem állítható korábbi szerepei mellé. A kalandfilm sodrása nem adott lehetőséget igazi színészi elmélyülésre. Annál nagyobb lehetőségeket biztosított számára Nikola Korabov bolgár rendező szovjet—bolgár koprodukcióban készült alkotása, a Julija Vrevszkaja. Az 1877/78-as orosz—török háborúban közel kétszázezer orosz katona áldozta életét Bulgária felszabadításáért. Julija Vrevszkaja bárónő, a „sebesültek megmen- töje“ a katonák oldalán ápolónőként dolgozott, s végül életét is feláldozta, hogy segíteni tudjon egy sebesült bolgár családon. Szaveljeva nagy átéléssel keltette életre Vrevszkaja alakját, mely új fejezetet nyitott pályáján: ebben az alkotásban jelent meg először az érett, politikai öntudatra ébredt asszony szerepkörében. FENYVES GYÖRGY XII. 18. io
