Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-18 / 51. szám
ÚJ szú Za labai Zsigmond KÜZDELEM A KISPRÓZÁVAL v 9 A szlovákiai magyar irodalom a maga összképében mindmáig félkész irodalom; műnem- és műfajszerkezete kialakulatlan, aránytalan, s a fejlettségnek meglehetősen egyenetlen szintjén áll. A műnemkép erőteljes vonásai halványabb kontúrokkal, elmosódóbb, olykor alig-alig látható színekkel váltakoznak. A legtöbb eredményt — aligha vitatható — a líra hozta: a legkevesebbet — ez sem igen vonható kétségbe — a dráma. Az epika értékszintje az említett két műnem között jelölhető ki; a novella- és elbeszélésirodalom csúcsteljesítményei ugyanakkor a prózán belül is a líra esztétikai standardjának a közvetlen szomszédságába kívánkoznak. Duba Gyula, Rdcz Olivér, Gál Sándor legsikeresebb írásainak a harmadvirágzás vitathatatlan értékei között a helyük; néhány fiatal novellista — Bereck József, Kovács Magda és Grendel Lajos —, akik a stíluskészségnek, az anyagformálő képességnek már most birtokában vannak, ugyancsak megnyugtató úton halad az értékteremtés felé. Egy igényesen válogatott antológiával — kiadása, az értékösszegezést elvégzendő, egyre sürgetőbb feladat — novellistáink ma már nem vallanának szégyent az összmagyar kispróza vagy a kortárs szlovák irodalom viszonylatában sem. Némi megnyugvással könyvelhetjük el tehát az eddigi eredmények legjavát; óva intenénk azonban attól, hogy az elégedettség hibájába essünk. A hatvanas—hetvenes évek kisprózájának oly módon sikerült kikecmeregnie a sematizmus, illetve a lektűr kátyújából, mint ama mesebeli békának a tejesköcsögből: néhány újonnan jelentkezett novellistánk addig gyúrta maga alatt a valóságot, míg olyan szilárd réteggé nem köpülte, amelyen a szociográfiai, történelmi, nemzetiségtörténeti közösséglélektani, egyszóval: a társadalmi problémákat magukba foglaló írói világképek is megállhattak. A hatvanas évek elején a szlovákiai magyar próza a jelentős szemléleti változások korát élte. A változást a „szlovákiai magyar“ regények sora jelzi. A „szlovákiai magyar“ regények, jóllehet esztétikai értékük meglehetősen különböző, eszmetörténeti szempontból — s minket most főleg ez a szempont érdekel — azonos vonásokkal tűnnek ki: történelmi és szociológiai szempontból nézik a valóságot, egyéni, nemzedéki és nemzetiségi önismeretre törekednek. Emlékező és vallomásos hangvételű ez a próza; többnyire a félmúlt — az 1938—1948 közötti korszak — eseményeihez nyúl vissza; addig tehát, ameddig ezt az alkotók személyes élményanyaga, tapasztalata lehetővé teszi. A figurák sorsából gyakran a szerző életútját rekonstruálhatjuk, önmagát figyeli tehát az alkotó, ez az önfigyelés azonban mégis szocializálódik, azáltal töltődve föl társadalmi feszültségekkel, hogy afc idősebb nemzedék és a középgeneráció regényíróit ugyancsak változatos, nagy történelmi és társadalmi fordulatokban gazdag életrajzzal áldotta — verte? — meg a sors, az egyéniben tehát szerencsés módon ott rejlik a „társadalmi“ is. Miért hivatkozunk ennyit a regényekre, ha témánk a novella- és az elbeszélésirodalom? Mert kisprózánk fejlődése egybeesik a nagyepikai formák fellendülésével? olyannyira, hogy az első szemléletváltó regények (a Megtudtam, hogy élsz és a Messze voltak a csillagok), ill. az új tematikai lehetőségeket és korszerűbb szemléletet hozó első novelláskönyv IDuba Gyula: Csillagtalan égen struccmadár) egyazon esztendőben: 1963-ban jelentek meg. Duba Gyula, de a később — 1968-ban jelentkező Gál Sándor s a még később — 1975- ben — bemutatkozó novellista Rácz Olivér legjellemzőbb elbeszélései tulajdonképpen a „szlovákiai magyar“ regény szemléletének oldalhajtásai. Az idődimenzió ez esetben is a félmúlt: a háború és 1945—1948 nemzetiségtörténete: ami időben a legköze- * * A VI. Fábry Zoltán Kulturális Napokon elhangzott előadás rövidített változata lebb esik a mához, az a hagyományos faluközösség felbomlásának, újjáré- tegződésének élményköre, tehát az ötvenes évek eleje. Ügyes csoportosítással akár regénnyé is kerekíthe- tők ezek a novellák; a háborús élményt Rácz Olivér novellái — a Tábori sakkjátszma, a Vidéki szálloda, a Bögrécske úr, az Alom Tivadar vétke, az Alom Tivadar hadparancsa — idéznek; a hátországi megpróbáltatásokról Gál Sándor elbeszélései — az Első osztályú magány, A király — vallhatnának a legnagyobb erővel; a „zárójeles évek“ atmoszférájáról ügyancsak Gál tanúskodhatna a Családi krónika és a Múmia a fűben című elbeszéléseivel; az egykori falusi életvitel bomlásáról s a parasztközösségből kiszakadó egyén életérzéséről, az életforma-váltás lélektani drámáiról az Ugrás a semmibe, a Valaki kopogott az ablakon, az Öznyomon, az Angyal vagy madárijesztő s a Rohanó felhőrongyok a gép körül című Duba-novellák és néhány Gál Sándor-írás (Nem voltam szent, Föld, Csukák vonulása stb.) vallhatna a leghitelesebben. Rácz, Duba és Gál novellái egyaránt a félmúltat faggatják tehát, a vallomásos-emlékező jelleg, akárcsak a szlovákiai magyar regényekből, a kisprózából is erősen kiütközik. A saját életanyag, a személyes természetű élmény bensőségessé, líraivá teszi ezt a fajta prózastílust; mivel azonban főleg a Gál- és Duba-novellák hőseinek személyiségét, magatartásformáit, életérzését egyszerre, egyforma súllyal alakítja az idő két dimenziója — ,a múlt is, a jelen is — nem hiányzik ebből a valóságszemléletből a reális disszon- cia-élmény sem. Az ötvenes évek kisprózájának hősei úgy néztek a múltba, úgy idézték a tegnap szociális képeit, hogy a jelenben egyértelműen birtokon belül tudták és érezték magukat. Duba és Gál viszont — Kon- csol László szép kifejezésével — „kétlelkű embereket“ állítanak elénk, sodródó figurákat, akik múlt és jelen kettős meghatározottságában keresik a személyiség egyensúlyát, bonyolult lélektani viszonylatokat elemezve. Az Ahol ilyen nagyszerű a tavasz című Gál-novella hősében egy villám sújtotta fa látványa fogalmaztatja meg a gondolatot: „Nem pusztult el. A következő tavasszal is kihajtott, lassan behegedt a hasadás, és most olyan, mintha két fa volna, pedig egy törzsből való, egy gyökérrendszer táplálja. De két törzs és két korona ... Nagyon hasonlít ránk ... Az életünkhöz.“ Duba Gyula egyik elbeszélésében, az Ugrás a semmibe címűben, ugyancsak a fák — a földből kitépett, széltől-esőtől csontfehér gyökerűvé lecsupált fák — képe indítja el a Gáléval szinte kísértetiesen egybehangzó gondolatsort: a hős „ ... kettős lénynek érzi magát, akit bár itt maga a patak partján, ugyanakkor valahogy máshol-is van az erdőben, a rég múlt időben, és ott keresi ezt az embert, aki itt megy a patak partján.“ N em szeretnénk e félmúltat idéző történelmi, nemzetiségtörténeti, szociografikus tárgyú novellisztika értékéből semmit sem levonni. Sőt, ki kell mondanunk: ebben a témakörben születtek a harmadvirágzás eddigi legerőteljesebb novellái: ez az Irányzat volt képes a legtöbbet mondani társadalmi létünk egy bizonyos szakaszáról, közösségi mondandóval telítve kisprózánkat. De ... — s ezt is ki kell mondanunk —, ez a fajta vallomásos-emlékidéző novella- és elbeszélésforma mintha túlságosan is a negyvenes-ötvenes évek társadalmi-élményeinek a kalodájába szorult volna, képtelen áttörni a félmúlt korlátáit, s emiatt adós marad mind a régebbi múlt, mind a jelen társadalmi valóságának az ábrázolásával. Az ötvenes évek kisprózájának hibáit, mint már kifejtettük, a társadalmi-közösségi valóságunkhoz kapcsolódó téma- és szemléletváltás szüntette meg. Novellistáinknak — ha csak nem akarnak lemerevedni, megcsontosodni, s általánosságok szintjén beszélni a társadalmi konkrétumoktól megfosztott, s csupán valamiféle „egyetemes“ tulajdonságokkal felruházott emberről — ismételten szembe kell nézniük a tematikai és szemléleti megújulás egyre sürgetőbbé való feladataival. A tematikai-szemléleti megújulás egyik lehetősége: az emlékezet határait ki kell tolni a háború előtti időszakra is, hiszen aligha vitatható, hogy a maga módján sorsélményünk, életünk alakulásának meghatározója az első világháború is, az új államkeretbe kerülés is, a Tanácsköztársaságok kora is, s az 1945—1948-as kollektív elmarasztalás fájdalma sem érthető meg az előzmények: a dél- szlovákiai munkásmozgalom, a tornő- ci kiállás, A haladó magyarság tíz pontját létrehozó szellemiség nélkül. Szociográfiában, emlékiratban, egy- egy publicisztikai írásban, riportban, minderre már történt egy-két utalás; ennek ellenére azonban, gondolkodásunkban — s különösen a novellisztika valóságszemléletébe — mindmáig nem épült be az a megkerülhetetlen tény, hogy a szlovákiai magyar lét — a maga küzdelmeiben és bukásaiban, megcsalattatásaiban és reményeiben — hatvanéves egység. Nem hiszem, hogy e máig érő folytonosságot csak á regény ábrázolhatja hitelesen, nem hiszem, hogy egy-egv korjelenség eleve széles medrű nagyepikai formát kíván. Illés Endre írja a háromkötetes Magyar elbeszélők — 20. század utószavában: „Válogatásommal bizonyításra törekedKönözsi István felvétele tem: újabbkori irodalmunkban a líra mellett a novella mondta ki létünkről a legfontosabb és legforróbb szavakat.“ Miért? Mert a novella egyetlen pontba sűríti a kort, mert a novella a próza gyémántja: lényegre csiszolt és tömör és kemény. Villanásai a kor egészére vetnek fényt; a részben az egész jellegzetes tendenciái, tipikus jelenségei csillámlanak. Novellistáink történelmi emlékezete azonban, mint láttuk, csupán a második világháborúig ér. Kétségtelen: a középnemzedék életében a háború és az azt követő nemzetiségtörténeti eseménysorozat volt a meghatározó élményforrás. A korábbi történelmi eseményeket, a két háború közötti szlovenszkói magyar sorsot fiatalon, gyermekként élték át; emlékezetük idáig nem ér. Ha azonban megszabadulnának a személyes emlékekből táplálkozó vallomásosságtól, az intellektusuk elérhetne odáig, hogy objektív anyagformálással, szituációteremtő képességgel modellálni tudnák a háború előtti életet is, összefüggéseiben látva és jelezve a szlovákiai magyar sors hat évtizedét. Mindaddig, míg erre sor nem kerül, a történelmi emlékezetünk — az önmagunkról való tudásunk — marad csonka és hiányos. S ha a realizmus nem más, mint egy osztály, egy nép tudatos önszemlélete, akkor aligha szorul bizonygatásra, hogy szükségünk van a „honnan jöttünk“ és „hogyan jöttünk“ kérdések sajátos irodalmi megválaszolására is. Hiszen — Illyés Gyufa szavaival szólva — „A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják... s valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul megírt múlt föltámad, vissza jár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat meg az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.“ A novella szó gyöke a nóvum: a friss hír, az újdonság. E szófejtés nyomán kisprózánknak egy újabb — egyre inkább súlyosbodó — problémájához jutunk. Elbeszélőink — hadd ismételjük még egyszer — túlságosan is a negyvenesötvenes évek kalodájába szorultak; olyannyira, hogy nemcsak a régebbi múlt, de e jelen felé sem igen mozdulnak el. Az 1948 Februárjával — a nemzetiségi egyenjogúsítással — kezdődő korszak lényeges vonásainak a felfedezésével és művészi ábrázolásával, kivéve a zárt faluközösségből kilendített, új életformát kereső hős problematikáját, kisprózánk szinte teljes mértékben adós maradt. Pedig ez az immár három évtizedes időszak a szlovákiai magyarság tápászkodásá- nak, önösszeszedésének, önmegvalósító küzdelmeinek a kora. Rétegeződik, differenciálódik a szlovákiai magyar társadalom; szaporodik a parasztból lett munkások — a bejárók, az ingázók, a vándormunkások — száma, kialakul a magyar iskolahálózat; felnő egy nagyszámú új pedagógus és kisebb számú nem-pedagógus értelmiség; szerveződik — sajátos mikrokul- túraként — a szlovákiai magyar irodalom, művészet, tudomány, népművelés. Aligha kételkedhetünk abban, hogy ennek az időszaknak is voltak nagy koreszméi, lelkesítő korfeladatai; mögöttük munka, elképzelés, vágy, csalódás, konfliktus és öröm állt; mindezek mögött pedig a kor formáltja és formálója: az ember, az ember a maga történelmi-társadalmi létének teljes meghatározottságában. A kor kínálata tématár gazdasága és kisprózánk tematikai szegényessége között, úgy véljük, ellentmondás feszül. Az a fajta jelen idejű novella, amely a társadalmiság igényének is megfelel, ritka, mint a fehér holló. Mai kisprózánk tematikája — némi egyszerűsítéssel — két csoportba osztható. Az egyiket az emlékidéző, a félmúlt társadalmi mozgásait is érzékeltető életképszerű elbeszélés és novella képviseli; a másik csoportot pedig valamiféle, nemzetiségi önismeretünk szempontjából közömbös „társada- lomtúliság“ jellemzi, olyan tematika, amely — úgymond — az „általános“ (Folytatás a 11. oldalon) i
