Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-11 / 50. szám
ula alig több, mint 150 kilométerre fekszik a vele egykorú Moszkvától. Oroszországi viszonylatban ez semmiség, manapság a moszkvaiak szabad napjaikon még gombázni is messzebbre mennek. Tula lakossága több, mint félmillió, vagyis körülbelül tizenötödé Moszkváénak. A fővárost és déli szomszédját nyolc és fél évszázadra visszanyúló tartós politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok fűzik egymáshoz. Ily módon adottak mindazok a tényezők, amelyeknek következtében a kisvárosok a nagyobbakkal szemben általában elveszítik önálló arculatukat és asszimilálódnak. Tula mégis megőrizte sajátos, utánozhatatlan életét, és néha olyasmit produkál, ami nagyobb városokat is bámulatba ejt, és ezek nem röstellnek tanulni Tulától. Tula régtől fogva híres szamovárai- ról, mézeskalácsairól és vadászfegyvereiről. Napjainkban azonban jóval több szó esik a tulaiak gazdasági ki sérleteiről, az itt készített újfajta gyári berendezésekről és technológiai folyamatokról. .. Vajon, mi az ősi város mozgékonyságának, évszázados fiatalságának titka? Oroszország szívének védőpajzsa Tula címere — két egymást keresztező kard, puskacső és két kalapács egy pajzs bíbor mezejében. A tulaiak nem idegen földek meghódításáért, hanem a sajátjuk megvédéséért ragadtak fegyvert. A város sok évszázados történelme során egyetlen hódítónak sem sike rült végigvonulnia utcáin: sem a lengyel nemeseknek, sem Napóleonnak, sem pedig a fasiszta hordáknak. Tula hadi dicsősége 1380. szeptem bér 8-tól íródik. Ezen a napon az ■orosz nép Dmitrij, moszkvai nagyfejedelem körül tömörülve, történelmi jelentőségű győzelmet aratott a várostól délkeletre, Kulikovo mezején: szétverte Mamaj kán Arany Hordáját. Több mint ötszáz év múltán Alekszandr Biok, orosz költő így írt: „A kulik óvói csata... az orosz tör ténelem nagy szimbólumai közé tar tozik ... Megfejtése még várat magú ra.“ Pedig már sokan törték a fejüket ezen a megfejtésen, köztük Guderian, Hitler tábornoka, akinek harckocsihadseregét 1941. őszén Tula kapujánál a város munkás népfelkelő osz- tagjai állították meg, alig néhány reguláris katonai egység támogatásá val. „Az a kísérletünk, hogy a várost menetből foglaljuk el, erős harckocsi és légelhárító védelembe ütközött és kudarccal végződött, harckocsi-állományunk és tisztikarunk pedig sú 3yos veszteségeket szenvedett“ — ismeri be Guderian „ügy katona emlé kei" című könyvében. Igen, a hódítókat mindig vereség várta az orosz földön. Ennek az a titka, hogy az orosz nép, a szovjet nép, a súlyos megpróbáltatások éveiben annyi hőst adott, amennyire szükség volt a győzelemhez. Hőssé vált a katona, a szakasz, a Század', vagy akár egy egész város is. Tula a Szovjetunió tizedik hős vá rosa. Amikor Leonyid Brezsnyev átnyújtotta a kitüntetést a iulaiak-nak, ezeket mondotta: „Ilyen nagyszerű pillanatokban különösen jól érzékel hető a múlt és a jelen összefonódá sa. Hiszen jelenünk arra támaszkodik, amit az előző nemzedékek létre hoztak, kivívtak és megvédelmeztek.“ Tula vidékéhez nem volt túl bőkezű a természet. Adott neki egy kevés vasércet és csak fűtésre alkalmas barnaszenet. Ezért a városnak nincsenek a technikai haladás mércéjéül kínálkozó vízi erőművei sem kőolaj- kútjai, sem pedig hatalmas érctartalékai a föld méhében. Egy dologban azonban Tula mindig is elöl járt, és ma is vetekszik a legnagyobb ipari központokkal: munkásainak magas szaktudásában és kifinomult termelési kultúrájában. Mesterek városa A tulaiak már régen öntenek és kovácsolnak vasat. Mivel vasuk kevés volt, ezért takarékosan bántak "vele, szeretettel munkálták meg, és készítményeik nagyon szépek voltak. Oroszország szerte híre járt a tulai fém- megmunkálóknak, mesterségük titkainak. Nyikolaj Leszkov múlt századi orosz író szerint Levsa, tulai kovács azzal lepte meg az angol mestereket, hogy megpatkolta az általuk készített életnagyságú, felhúzószerkezetes bolhát, és minden szögbe bevéste a „védjegyét“. Ez legenda. Az angol főnemesek családi kastélyaiban őrzött tulai harci és vadászfegyverek azonban valódiak. Levsa legendája azonban nem hagyta nyugton Mihail Pocsukajev tulai ötvösművészt. Egy szép napon száz patkóval lepte meg kollégáit. A pat kők mindegyike elfért a gyufaszál fején és mindegyiken több szög is volt. Vezetékbetűjének kezdőbetűjét pedig egy közönséges gombostű hegyére véste rá. A városi múzeumban látható egy arany és elefántcsont intarziával díszített puska, amely az 1900-as párizsi világkiállításon oklevelet és aranyérmet nyert. Készítőjét, Mihail Sztyepanovot hazájában csak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után ismerték el. Mihail Kuli nyin, az ország elnökévé lett egykori munkás nyújtotta át neki az Össz- oroszországi Központi Végrehajtó Bi zottság nevében a Munka Hőse oklevelet. 1933-ban ez volt a legnagyobb ilyen jellegű kitüntetés. Napjainkban Tula sport- és vadász fegyvereket, fémalkatrészeket, kőhöz és betonhoz erősítő építő-szerelő pisztolyokat, hű tőgép-kompresszorokat, motorollereket, fényképezőgépeket, mikrofonokat, műtrágyát, vitaminokát, műszőrmét, fonalat stb. gyárt. A TOZ—35-ös sportpisztoly, a kiskaliberű TOZ—MB puska és a TOZ—18-as vadászkarabély a világ 50 országába jut el. A tulaiak különböző termékeit 80 országban vásárolják, köztük az USA-ban, az NSZK-ban, Franciaországban, Ausztráliában és Japánban. „Mindennek az ember a mércéje“ — mondták egykor, és ennek a mondásnak mély értelme van. Mivel pedig a tulaiak mesterségét nem mikronokkal, hanem az alkotó tevékenységgel mérték, ezért sikerült Tulában olyan termelési folyamatokat kidolgozni, amelyeket korábban az ország más részeiben, de gyakran külföldön sem ismertek. ' A harmincas években itt készítet ték az első hazai szintetikus kaucsu- kot, nem is olyan régen pedig a polivinilperalidon nevű vérpótlót. A világon elsőként a tulaiak indították be a folyamatos acélgyártást, alkalmazták a porikohászat eredeti technológiáját, állítottak elő 80 atmoszféra nyomású gömbcsuklós darukat a másfél méteres átmérőjű kőolaj-vezetékekhez. A tulai területen a szovjethatalom fennállásának hatvan éve alatt több mint hat száz ipari vállalatot létesítettek. Már Nagy Péter cár idejében, vagyis a XVIII. század elején az a mondás járta, hogy a tulaiak nélkül Oroszországban sehol sem kezdenek új vállalkozásba. A tulaiak építették az Uraiban a híres Gyemidov-manu- fakturákat, Pétervárott a Fémüzemet és a Szesztrorecki Gyárat. A szovjet hatalom éveiben a tulaiak mindenütt ott voltak az első ötéves tervek nagy építkezésein. Mindmáig nagy a kereslet a tulai „arany kezek“ iránt, még Moszkvában is. így azután hamarosan szakemberhiány mutatkozott Tulában. Ezt is új módon, nem a falusi munkaerő elcsábításával igyekeztek megoldani. A kísérlet a Tula melletti, Scseki nói Kémiai Kombinátban kezdődött, mégpedig összehangoltan, szervezet ten: a munkások új rokonszakmákat tanultak ki, a mérnökök korszerűsítették a berendezéseket és a termelési technológiát, az üzemvezetés csökkentette az igazgatási apparátust. „Mindannyian sokat tanultunk — emlékezik vissza a kísérletre Kuz nyecov gépkezelő. — Mindenki öt hat szakmát sajátított el. Az emberek megértették: minél többet tudnak, minél többre képesek, unnál jobban megbecsülik őket. Munkájuk alapján ítélik meg őket!“ A végeredmény: 1500 fős létszámcsökkentés mellett 2,7-szeresére növekedett a termelés, a felszabadult munkaerőt pedig a szomszédos vállalatoknál helyezték el. A gazdasági hatékonyságot jelentős szociális intézkedések követték. Több mint 3600 vegyész kapott fizetéskiegészítést. A megnövekedett vállalati bevételekből új lakásokat, iskolákat, sporttelepet, uszodát, két turistaházat (egyiket a Fekete-tengernél, a másikat Tula környékén) építettek a dolgozóknak. A scsekinói módszert ma országszerte tanulmányozzák: több mint ezer vállalatnál már alkalmazzák is a tapasztalatokat. Egyvalamiben minden tulai hasonlít egymásra: ahelyett, hogy a meglevő megoldások legjobbikát választanák, még tökéletesebbet, merőben újat keresnek. Ez a magas fokú mesterségbeli tudásuk egyik tijjca. Századok szellemi kapcsolata A tulai terület viszonylag kicsiny (26 000 km2), annál nagyobb az orosz kultúrában játszott szerepe. A Tulától 12 kilométerre levő Jasznaja Pol- jana adta a világnak Lev Tolsztojt, és ma is itt őrzik a nagy író hamvait. Tolsztoj egyedülálló jelenség volt, mégis igazságtalanság volna, ha mellőznénk más nagy művészeket, akiknek élete és pályája úgyszintén Tula vidékéhez kötődik. Ivan Bunyin íróra, Vaszilij Zsukovszkij költőre és műfordítóra, Alekszandr fíargomizssz- kij zeneszerzőre, Vaszilij Polenov festőművészre gondolunk. Mindegyikük jelentős mértékben hozzájárult az orosz és a világ művészetének fejlődéséhez. Az orosz kultúra remekműveinek szellemi és érzelmi hatása is hozzájárult a tulai jellem kialakításához. Lev Tolsztoj Háború és béke című regényét és Szevasztopoli elbeszéléseit Tula védői a harcok szünetében is olvasgatták. Levsa, az irodalmi hős segített kortársunk, Mihail Pocsukajev tehetségének kibontakozásában. Hol van tulajdonképpen a mesterség és művészet közötti határ? Egyik sem képzelhető el ihlet nélkül. A tulai vadászfegyver egyesíti magában a legjobb jőtulajdonságokat és az intarziás kidolgozás kecsességét. Vagy el lehetne készíteni a híres tulai harmonikát, a bajánt zenei kulturáltság és esztétikai érzék nélkül? Ez a magyarázata egy másik meglepő jelenségnek: a tulai könyvesboltok pultjain jóval több munkásíró és munkásköltő műve látható, mint más városokban, a területi szépművészeti múzeumban pedig a hivatásos művészek mellett az üzemi stúdiók amatőr művészei is kiállítják alkotásaikat. „Nagy változások várnak Oroszországra — írta a már idős Lev Tolsztoj —, dolgozni és erősödni kell, hogy részesei lehessünk Oroszország döntő és nagy pillanatainak.“ A nagy változások 1917 októberében következtek be az országban. Ezután eljött a próbatétel ideje. Az ősi Tula szorgalmasan dolgozik, jelen van a Szovjetunió életének minden fontos állomásánál, és senki elől nem rejti véka alá örök ifjúságának titkát. A KOMMUNAR ClMÜ NAPILAP CIKKEI NYOMÁN ■ [Járt Blazej felv.) Tulai városrészlet
