Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-11 / 50. szám
— Feloszlatni az egészet! Értette? Többé nem akarok hallani róla! Feloszlatni, jó, de mit, gondolta magában leplezett kárörömmel Buhala, de azért jelezte, hogy megértette. Ezt kővetően gyorsabb tempóra váltottak az események. A századparancs délutáni felolvasásánál megjelent Velíáek őrnagy, az alakulat politikai tisztje. — Mit gondolnak, katonák, a politikai tájékoztatás miért képezi a heti foglalkozás olyan jelentős részét? — kérdezte minden különösebb bevezető nélkül, hiszen joggal gondolhatta, hogy Buhala századparancsnok már megtette az első lépéseket Mihály- ország felszámolására. A katonák tudatáig nem jutott el a kérdés. Egyébként is tudták, hogy nem az esetleges válasz reményében kezdi beszédét kérdéssel a politikai. Ez így szokás, így hatásosabb. — Fiatalságukban talán nem is tudatosítják, milyen erőfeszítéseket teszünk mi azért, hogy a katonák a kétéves szolgálat alatt ne távolodjanak el a valós élettől — folytatta Velísek őrnagy, tekintetét a felsorakozott század fölött egy távoli fa lombjára szegezve. — Két év egy ember életében tulajdonképpen nagyon rövid időszak, maguk nemsokára visszatérnek az életbe, a termelésbe. Egyikükneki-masikuknak már kész szakma van a kezében, a többiek majd csak ezután döntenek véglegesen valamilyen foglalkozás mellett. A katonai szolgálat hazafias kötelessége minden fiatalembernek, de ne felejtsék el — emelte fel a hangját és ujját —, a polgári foglalkozásban való helytállás is az. Sőt, fokozottan az, hiszel ma már békés körülmények között élünk. S mi a biztonságunk, a bé kénk és egyre ragyogóbb távlatokkal kecsegtető jövőnk igazi alapja? Igen, a mindennapi becsületes munka! Azért teszünk meg mindent annak érdekében, hogy a felnőtté válás küszöbét éppen átlépő fiatalok a katonai szolgálat alatt is érezzék dolgozó népünk társadalomformáló törekvéseit, s a polgári életbe visszatérve tudják, hol a helyük ... Elhallgatott, töprengve, majd elnéző mosoly jelent meg az arcán. — Őszintén szólva nem értem magukat. Ez a Mihaiyorszag ... Hát mi szükség erre? Ha annyira tippelni akarnak, miért nem tippelnek nemzeti bajnokságunk mérkőzéseire. Ha, teszem azt, Struncot felrúgják, s három hétig pem állhat csapata ren- delkezéséie, akkor ez nem kitaláció, ez valós dolog, olyannyira, hogy esetleg a tévében is lathatják. Emögött igazi emberi cselekvések és törekvések állnak. Minek ilyesmit kitalálni. Nemzeti bajnokságunk egy- egy mérkőzésének eredménye, hogy úgy mondjam, hiteles következménye a nemes emberi vetélkedésnek, a sport jellemformáló erejének, a folytonos győzniakarásnak. De hát minek soroljam ... S nem sorolta tovább. Szelíden, de bizakodva annak a meggyőződésnek adott kifejezést, hogy a szazad legénysége — itt egy pillanatra elhallgatott, de nem nézett Buhaiára és Lehotszkyra — teinagy Mi- hályországgal kapcsolatos gyermeteg játékával, és sokkal ésszerűob, nasznosaob dologgal tölti majd szaoad idejét. Tűnek őrvezetőt, társai várakozásával ellentétben, nem kihallgatásra hívták az elkövetkező napok egyiken, hanem a katonai kórház pszicniatriai osztályára. Az arany- keretes szemüvegü, búgó hangú lélekbúvárnak egy pillanatra sem okozott gondot Mihaiyorszag eredetének megállapítása. Turek apja tulajdonképpen nagy burzsoá volt, nem keveseDD mint huszonhét déi- csehországi malmot birtokolt az államosítás előtt, s utána hirtelen kútfőidre távozóit feleségével. Nagyon sietős lehetett a dolguk, mert egyetlen gyermekükről is meg- teledkeztek. Az alig kétéves Misi az elhagyott családi ház süketnéma takarítónőjére maradt. Mivel múltak a napok, rokon nem jelentkezett, a jámbor öreglány teljesíteni kezdte embartársi kötelességét. Anyaként gondozta, de érthetően a késöDbi évek folyamén sem tudta megmagyarázni a felcseperedő gyermeknek, kik a Nyugatról küldött gyakori csomagok feladói. A lassan magára eszmélő gyermek egén már akkor kezdtek kibontakozni Mihályország körvona lai... A század katonái nem tudták meg, hogy fogadták a tisztek a pszichiátriai vizsgálat eredményét. Az alakulat törzskari tisztjei elkerülték a századot. Még Buhala sem szólt semmit. C^ak mintha valami furcsa bűntudat kínozta volna. Ami készülőben volt, bekövetkezett: Turekot egy nap feltűnés nélkül leszerelték. Néhányan elkísérték a laktanya kapujá ig. Hátba veregették, gratuláltak bolond szerencséjéhez. Nem válaszolt szerencséjének örvendező társainak. Olyan esetlenül lógott rajta a civil ruha, mint annak ide- ' jén a mundér. Kék szemében nagy-nagy tanácstalanság gyertyalángja lobogott. . A kapuban úgy érzete, hogy a feléje nyújtott kezek türelmetlenül a betonpalánkon túlra taszigál ják. A zsúfolt főtéren egy pillanatra megállt. Szinte elviselhetetlenné erősödött benne az ismert érzés: újra egyedül van. Ivajlo Petrov A felügyelő belépett a barakktáborba. — Szabad vagy, öreg! — szólt. — Micsoda? Hogyan ... — Szabad vagy, mondtam. Szedd ösz- sze a holmidat és tűnt el! A felmentési parancs kézről kézre járt. Az öreg dermedten állt a deszkafal mellett, furcsán hunyorgott, szakállán verejtékcseppek peregtek. A legkülönbözőbb érzéseket kifejező tekintetek kereszttüzében állt. Talán irigység is volt bennük. Nem kellemes azt látni, aki a szabadság küszöbét készül átlépni. Míg ők tovább raboskodnak. Az öreg meghatódva hallgatott, kezében szorongatta utolsó munkáját: egy bohócot. Bohócot, mely piruettet táncolt elegánsan, könnyedén. Az öreg ugyanis játékokat barkácsolt a kisuno- kájának. Ezért gyakran tréfálkoztak is vele. — Hát akkor menj, öreg — szólt valaki. — Sok szerencsét! — tették hozzá többen. Az öreg összeszedte magát. Vad öröm kerítette hatalmába. Egész testében remegett. Sírva és nevetve, mint egy kisgyerek, elkezdet turkálni a holmijában. Barátai között szétosztotta meleg, téli ruháit, harisnyáit, odaadta a takaróját Mai bolgár elbeszélő. is. Aztán mindenkivel kezet szorított, majd a vállára dobta a zsákját, amely tele volt játékokkal, és mezítláb, egy szál ingben kilépett a barakkból, az egyik felügyelő kíséretében. Az öreg eléje állt, s az öröm lendületével szalutált. — Isten önnel, uram! — mondta. A komor bajuszos csendesen biccentett, aztán lehajtotta a fejét. Cigarettára gyújtott, s így szólt: — Becsapnak téged. A parancsnok be van rúgva, tréfát űz veled. Mind a nyolcvanan elkezdtünk kiabálni, fütyülni, facipönkkel a falat verni. — Gyere vissza, öreg, becsapnak! De az öreg sietett. Mezítláb. Nincs a világon az az erő. amely visszatartotta volna. Tekintete a hegy kék gerincén. A hegy mögött, a síkságon, ahol a nap megáll egy percre, ott lapul kicsiny faluja. Egész éjjel és egész nap kell mennie, hogy hazaérjen. Ott két magányos asszony vár rá és egy kisunoka, akinek a zsák játékot viszi. Hogy fordulhatna vissza? Az őrszemek alaposan megvizsgálták a felmentési parancsot, majd szélesre tárták a kaput és szalutáltak. Az öreg megigazította a vállán a zsákot és elindult a hosszú, de örömteli úton. Még két lépést sem csinált, amikor a két rendőr a vállánál megragadta. Az egyik nagy, tagbaszakadt ember volt. Nevetve vonszolta az öreget: — Ugyan hová mész, te hülye? Azt hiszed, hogy ilyen könnyen kijuthatsz a háborúból? Te voltál a partizánok kis dédelgetettje. Most hagyjuk, hogy megkeresd őket?! Milyen butácska ez az öreg! — Felmentési parancsom van — kiabálta az öreg s mutatta a fehér papírt. — A parancsnokhoz akarok menni! Parancsnok úr!... A nagy darab rendőr kikapta kezéből a parancsot és széttépte. Az öreg elhallgatott. Megfordult s elindult a barakktábor felé. Mögötte egy gyufaszál lángja lobbant fel, majd el is aludt nyomban. Lassan ballagott. A napnyugtában ingadozó alakja olyan volt, mint egy kínaié. Az udvar közepére érve megállt. Kezét a szívére tette. A zsák a földre zuhant. Az öreg lehajolt, hogy összeszedje a játékokat. Többé nem állt fel. Ott maradt, az udvar közepén. Sokáig néztük a sötét, halott rakást. A szertefoszlott reményt. TÖTHNÉ GULYÁS ÁGNES fordítása M egáll a bár ajtajában és körülpillant. Arca megfontolt és roppant szigorú; nyomban leolvasható róla, hogy ő az, ki mindig többet lát, mint amennyit néz. A jegyárus sietve ugrik föl asztalától, kitárja előtte az ajtót s félreállva, szolgálatkészen vár. Erre helyeslőn rábólint, szemhéja lom hán egy atyai „Jól van, gyermekem“-et pislant, ahogy az ajtón át hatalmasan benyomul. Évei szerint még fiatal, teste azonban elnehezült. Ezt látni, amint lefelé megy a márványlépcső piros fu tószőnyegén. Az ajtó óvatosan csukódik be mögötte. Most egy pillanatra egyedül van az elhagyott lépcsőn, s belenéz a falitükörbe. Fejét kissé ol dalt fordítja, tokáját felemeli, kéjesen csücsörít. Szeme ellágyul, akár egy táncdalénekesé. Az önszerelem bárgyú kifejezése gyullad ki arcán, amely csak odalent, az előcsarnokban tűnik el róla, ahol a sóvár éjfélben csevegnek, jönnek-mennek az emberek, valamit keresve. Itt egész lénye határozott és rendületlen. így megy előre. Alakját masszív vonalak közé szorítja az öltöny; akár egy sziklatömb jelenik meg a fényeit szeszpárában fürdető bárhelyiségben. A ráeső pillanatokon átmosolyog, azok lopva siklanak félre. A pincér bámulatos messziről érzi meg jelenlétét. Tálcáját gyors és fegyelmezett mozdulattal teszi le, elébe jön, megíhajolva üdvözli és beszámol: — Minden rendben, az ön kedves óhaja szerint... — szemlében hódolat, amikor a megszólítást mondja — uram. — Erről meg ideje volna leszoknia — feleli „uram“, s megrovó hangnemben előadást rögtönöz a megszólítások vi- Iágszemlélieti jelentőségéről. Azután tü relmetlenül int, s a kezéhez mért hatalmas pecsétgyűrűje megvillan. A pincér sürögve indul meg előtte, itt is, ott is félrepisszeg valakit az útból, és elvezeti egy sarokban álló asztalhoz. Ott többen is várnak rá, a támlás, bársony rekeszből fölállva üdvözlik, majd vele együtt leülnek. A falról hullazöld fényét hinti rájuk egy fénycső. Ettől — mihelyt a tánchoz a mennyezeti lámpákat leoltják — kriptaszerűvé válik a sarok, s benne egy csomó hulla beszélget. Mindannyi jól táplált, jól öltözött. A halottak méltósága azonban hiányzik arcukról. Tunya és jóllakott arcok, amelyek mögött a szellem végképp álomra szenderült. Tarkójuk kibuggyan az inggallér fölött, tekintetük tompa: a lélek meleg fényét nem lopja bele alkotás. Kemény ragyogást nem csihol bele naponta életküzdelem. Előttük ötcsillagos palackban csillog a konyak. És beszélnek, beszélnek ... Az éj pedig titokteljes! Két pillantás között káprázatot teremt. A felgyöngyözött tuzex-vénusz, mintha zöld pocsolyavízből lépett volna ki, oly bájjal trónol köztük. Öltözéke igénytelenül kevés. (Ára Andersen és Grimm tárgykörébe tartozik.) Uralma alatt duzzadnak az ajkak, ködösülnek a szemek, lábak kopognak az asztal alatt. Most éppten viccet mesél. Amelyből kiderül, hogy a láb és az orr mérete egy közbülső kinövés adataira utal. Erre egyikük talpras poharat húz az orrára és fölmutatja. Robbanásszerűen tör ki a nevetés. Már az éjszaka utolsó szakasza következik. Pecsétgyűrűs „uram“ föltartja ,a kezét, és az odasuhanó pincérnek utasítást ad: — Mondja meg a sofőrnek, hogy mára elmehet... Kopócs Tibor illusztrációja Fiilöp Antal
