Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-17 / 29. szám
ÚJ szú /I I. 17. A ZÁSZLÓNK VÖRÖS, MINT A LÁNG — Apámnak volt egy kis földje, tehénkéje meg két tinőcskája ... kevés föld volt, megdolgozta egymaga ... Négyen voltunk testvérek, mind fiúk, kubikusok, csak engem adtak inasnak. Apánktól csak a muzsika szeretetét örököltük. Ci- terázott, az egész falunak játszott, mert valamikor nem voltak bálok, a fiatalok a házaknál jöttek össze. A bal szélen ez itt a bátyám, a Béla. Megtanult hegedülni, csak úgy magától. A katonaságnál vett egy új hegedűt, én meg cimbalmot fabrikáltam, olyan kisebbet, aztán a bátyámmal ketten játszani kezdtünk. Még egész gyerekecske voltam. A pocetákon kezdtük a muzsikálást. Biztosan nem tudja, mi az a poceta. Azt hívták pocetának, amikor a fiatalok A zenekar. Hát az híres volt. Harminc-harmincegyben alakult meg, nem is tudom pontosan. Először csak ketten voltunk a bátyámmal, aztán akadt hozzánk a harmadik, a Vaszlavek Jóska, aztán Illés Béla, később Kovács Lajos, ő is felvégi proletár volt. Hlavaty Jóska tangóharmonikázott. Nagyon sokat játszottunk. Végigmuzsikáltuk a környéket. Erre a vidékre a híres cigányzenekarok nem is jöhettek. Úgy hívtak minket, hogy proletárzenekar. Több nevünk is volt, ha az egyik nevünkön nem muzsikálhattunk, más nevet választottunk. A dobon halványan látható is, hogy PTE, Proletár Testedző Egyesület. Ezen a néven aztán végig szerepelhettünk. Minden este próbáltunk. A híres far- kasdi prímás, aki még Pesten is játszott, az Aranyfogas Aladár tanulni járt hozzánk. Hogyan lehet, hogy ezek akárhol játszanak, mindig új nótával kezdik, mondogatta. Hát hogyan? Ogy, hogy volt rádiónk, és ha meghallottam egy nótát, mindjárt fölfogtam, énekelni kezdtem, a bátyám meg játszotta hegedűn. Ogy hívott engem az Aladár, bogy Feri, a nótakirály. Minden május elsejét megünnepeltünk, ötkor keltünk, megkerültük a falut, aztán a községháza elé vonult a nép, ott megtartottuk az ünnepséget. A zenekar ott is játszott... amíg lehetett... amíg szét nem zavartak bennünket. Nemcsak május elsejéken muzsikáltunk, meg mulatságokon, egyszer temetésen is, Qú- tán. Az egész falu átment a temetésre, vörös zászlóval vonultunk Kamocsára, ott csatlakoztak hozzánk, együtt mentünk Gútára. A vashídon csendőrök álla Kutrucz Laci bácsit meg a Kutrucz Dénes bácsit. Amíg börtönben voltak, segítettük a családot, hogy ne nélkülözzenek. „A kommunista otthonban Nagy Béla arra az énekre tanította a gyerekeket, hogy Végigmentem... Ez egy régi dal, a melódiára azonban a kommunisták forradalmi szóveget írtak. Mivelhogy Szí- mőn más kommunista forradalmi dalok is vannak s többnyire államellenes a szövegük, fennáll a gyanú, hogy Nagy Béla ezeket is terjesztette. Mellékelem ezen dalok szövegét.“ A szímői csendőrőrs 1931. május 29-i jelentéséből * * * „Itt a zászló, vér a színe, testvér, jöjj velünk, Láncot, féket, úri népet most mi szétverünk, Boldogító virradatra éled már napunk, Csak előre, csak előre, ez a jelszavunk. Bár az elsők összerogynak, áll helyébe más. Soraink el sosem fogynak, hadunk óriás, Megsiratni holtjainkat meg sem állhatunk Csak előre, csak előre, ez a jelszavunk. Meg kell vívni végső harcunk, s győzni kell nekünk. Akkor jelderülhet arcunk, s megpihenhetünk, akkor, mit a munka termel, mind közös javunk. csak előre, csak előre ez a jelszavunk.“ (A mellékelt dalok egyike) * * * — Színdarabokat is játszottunk, egyiket a másik után. Három hét alatt tanultunk be egyet. Annyi volt a jelentkező, hogy még harag is lett belőle, hogy az én lányom mért n^m játszott, az én fiam mért nem jó? Egyszer valahogy úgy adódott, hogy az egyik darabomhoz nem voltak szereplők. A szerep le volt írva, benn a belső zsebemben. Este elmentem az egyik házhoz, belépek, a gyerekek ott olvasgatnak — tizenhat—tizenhét évesek — a pajtában összejöttek, aztán táncoltak. A legtöbbször mi muzsikáltunk a bátyámmal, bennünket fogtak meg. Néha kaptunk valami kis pénzt, de sokszor nem. Az egyik babot hozott, a másik tojást, még diót is. A bátyám akkor már nős volt — kilencszázkettes születésű, én tizenegy évvel fiatalabb vagyok —, abból tartottuk fönn a családot. Más bevétel nemigen volt, pénzkereset sem ... emlékezik Juhász Ferenc. „Jelentem, hogy 1934. október 15-én 11 órakor 40 munkanélküli földmunkás, akiket Kutrucz Dénes és Boros István vezetett, szerszámokkal a hídra mentek, amely Szímő és Kamocsa között épült, és kérték a munkafelügyelőt, hogy vegye Jel őket munkára ... Az igazgató telefonon azt az utasítást adta, hogy több szí- mőit nem fogadhat fel. A munkások ezután nekifogtak kanálist ásni... az igazgató kérte a szímői csendőrállomást, hogy a munkásokat távolítsa el... a munkások azt felelték, hogy fognak dolgozni, mert nincs más megélhetési lehetőségük ... Fent megnevezettek a kommunista párt tagjai.“ Részlet a szímői csendőrőrs jelentéséből. — Proletárgyerekek voltunk, végigküz- döttünk mindent, ha ütöttek, lia vertek Amikor besoroztak katonának, annyi pénzünk se volt, hogy megcsináltassuk a kuffert. Összeszedtem a barátokat, és a községháza elé mentünk. Lehettünk öt- venen-hatvanan, idős bácsikák, nénikék is csatlakoztak hozzánk. Ha valami megmozdulás volt, a lakosság mindig jött velünk. Azt mondtuk, ha nem adnak kufferra való pénzt, nem vonulunk be, vitessenek el bennünket, legalább nem lesz költségünk. No, aztán három napra kaptunk munkát, kimehettünk az andódi útra utat csinálni, árkokat, gödröket bekaparni, tüskét vágni. Tíz koronát adtak egy napra, harminc koronát kerestünk, de a kuffer hetvenbe került. Brezová Horában katonáskodtam. Volt ott egy kis kápolna, kristálykőből. Nézem, milyen kövek ... hoztam belőle egy darabot, akkor már tudtam, hogy a detektoros rádióba ilyen kristálykő kell, hogy ez a lelke. Miután leszereltem, csináltuk a rádiókat titokban az elvtársaknak, a Kutrucz Laci bátynak is. A Kovács Rudinak bátyja szerelte, órás volt. (Balról jobbra) Juhász Béla, Vaszlavek József, Hlavaty József, Kovács Lajos, Illés Béla, Kovács Rudolf, Juhász Ferenc tak, nem engedtek fel a hídra, de a gú- taíak a segítségünkre jöttek, mégis bementünk a faluba. Igaz, hogy összecsaptunk a rendőrökkel, sebesült is akadt, köztünk is, a csendőrök között is. Egyszer, nem tudom, hányban, az évszámokat elfelejtem, de arra emlékszem, hogy délután négykor, az egész falu összebeszélt, hogy a községháza előtt népgyűlést tartunk. A csendőrök éppen hogy csak hazaértek, amikor az utcákból nótaszóval megindult a nép, mindenki egyszerre. A Boros elvtárs beszélt a községháza előtt. Hívták a csendőröket, de azok nem akarták elhinni, hogy valami történt. Mire meg kijöttek, vége is lett a népgyűlésnek. De volt egy nagyobb gyűlés, akkor összeszedték az embereket. A Szovjetuniót éltettük. Közbeszóltak, hogy hagyjuk abba. De mi folytattuk. Erre rászögezték a népre a fegyvert. Ha nem hagyják abba, lövünk. A jegyző szólt közbe, hogy Szímő népébe ne lőjenek bele. Volt egy kis összecsapás, az asz- szonyok is verekedtek. Akkor vitték el a mécsesnél. No gyerekek, kérdem, ki olvas újságot? Jelentkeznek, hogy én is, én is. Akkor jól van, te is. Benyúltam a zsebembe, sorba osztogattam a szerepeket, ez a tied, ez meg a tied. Minek ez, kérdik. Holnap este jöttök próbára. Hogy ők még színdarabot nem játszottak. Ne törődjetek vele, azt csak bízzátok ránk. Olyan színdarabot rendeztünk, hogy le a kalappal! Csak negyvenkilenc óta vagyok párttag. De mindig is kommunista voltam. A CSEMADOK-ban kezdettől fogva vezetőségi tag vagyok, az énekkarban is benne voltam, de énekkar már nincs. Most már nincs a faluban olyan sok színdarab, mint valamikor ... — Héttagú volt a zenekarunk. Egész harmincnyolcig játszottunk. Mind a heten élünk. De itt Szímőn csak egyedül én vagyok. A többiek mind átkerültek Magyarországra. Azt tervezzük, hogy még ebben az évben, valamikor a barátsági hónapban újra fellépünk. Itt, Szímőn. Az lesz ám a nagy esemény! Erre art egész falu eljön. KOPASZ CSILLA ERKÖLCS ES FOGALMAZÁS Nem az irodalmi lapok rovata döbbentett rá először, hogy mily sok gyatrán fogalmazó emberünk van; de amikor például — ki tudja hányadszor — hitetlenkedve olvastam olyan közismert személyiségek nyomorék, nevetséges, vagy se füle, se farka mondatait, akik között még nyelvből és irodalomból doktorált is akad, elszomorodvá lehajtottam a fejem, s tűnődni kezdtem: miről is van itt szó? Botfülűség- ról? Vagy az oktatás felszínes mivoltáról? Talán kár volna a tanárokra kenni a bajt, hiszen egy vak képzelnie! az isten sem tud látó képzelem- mé fejleszteni, s vannak henye és hányaveti emberek, akiknek a fejére érettebb korukban is a bojtos gyermeksipka volna méltó. Az iskolai stilisztika csak a stílusminimum szabályaival ismertet meg, de az igazi problémák ott kezdődnek, amikor az ember már tudja, hogy az alanyt meg kell egyeztetni az állítmánnyal — mondja az egyik irodalomtudós. És úgy véli, hogy innen kezdve a legtöbb stilisztikai probléma egyszersmind erkölcsi probléma is. Legalábbis vannak stí- lushibák, amiket tisztességes ember nem követhet el.' S noha a legderekabb ember irálya is lehet unalmas és szörke, esetleg pongyola is, cifra és felfújt például aligha lehet. Csöppet sem meglepő tehát, hogy a leggyakoribb stílushibák ugyanazok, mint a legelterjedtebb karakterhi bák: a hiúság és annak ellentéte, a becsvágy hiánya, amikor különbnek akar látszani, mint amilyen, vagy amikor ellenkezőleg, nem tartja érdemesnek elvégezni az erőfeszítést, hogy teljes képességeivel mutatkozzék meg az emberek előtt. A szavak és a mondatszerkezetek értéke iránti süketség nem afféle fiziológiai adottság, mint a muzikalitás különféle fokai — mondja ugyanez az irodalomtudós. — A szavak értéke a velük való képzettársulásuktól függ, a szavak közt különböztetni nem tudás tehát már a lelkiélet hiányosságára vall. Vagy lehet-e másképp magyaráz ni azt a különös jelenséget, hogy a nyelv iránti érzékenység együtt jár az írói tehetséggel s így az érzelmi élet gazdagságával és a képzelet elevenségével is? A nyelvi süketség tehát tágabb értelemben erkölcsi hiba: érzelmi süketség, főleg talán szociális érzéketlenség lehet mögötte. És fogadást lehet kötni rá, hogy azok az írók, akik stilisztikailag botfülüek, a társadalmi érintkezésben tapintatlanoknak mutatkoznak . . . BÁLINT TIBOR 9 /
