Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-17 / 29. szám
A HAGYOMÁNYŐRZÉSRŐL N éha az az érzésem, hogy minden fontosabb számunkra, mint közvetlen, haladó irodalmi, művészeti és történelmi hagyományaink állandó (és folyamatos) élesztgetése, köztudatban tartása. Népi és munkásmozgalmi hagyományainkkal foglalkozunk (főleg az utóbbi időben), érdemben foglalkozunk már, de nemzetiségi kultúránk és szellemi életünk akkor válhat csak igazán teljessé, ha már a hagyomány- őrzésben is a teljességre törekszünk. Legtöbb eredményt a hagyományőrzésben mindeddig irodalmi múltunk fölkutatásában és föltérképezésében értük el, bár e tekintetben sem jutottunk sokkal túl a kezdeteken: munkánkra a tengernyi tennivaló szülte sietség, a felületesség, a következetlenség s hagyományszemléletünk bizonyos pontjainak tisztázatlansága nyomta rá (máig is érvényesen) a bélyegét. Nincs egy éve, hogy olvastam egy fejtegetést, melynek szerzője szerint „Szenei Molnár Albert — művei keletkezését tekintve — elsősorban német- országi magyar író volt“ és kérdéses, hogy besorolható-e a csehszlovákiai magyarság közvetlen haladó hagyományainak rendszerébe. Véleményem szerint önmagunkat szegényítjük meg azzal, ha a csehszlovákiai magyarság hagyományait csupán a csehszlovákiai államiság, tehát a csehszlovákiai magyar nemzetiség történelmi létrejöttétől eredeztetjük. Egy nemzetiség kultúrája saját nemzetének kultúrájával egyidős, és annál erősebb, minél többet tud meríteni belőle, s ugyanígy a vele egy állam közösségében élő nemzet (nemzetek) kultúrájából is. Hasonlóképpen egy-egy nemzet kultúrája is erősebb lesz azáltal, ha minél többet meríthet a vele egy állami közösségben élő nemzetiségek kultúrájából, szellemi értékeiből. Valójában ebben — ebben a kölcsönösségben, ebben a kétoldali nyitottságban rejlik a nemzetiségek híd-szerepének lényege. A hagyományőrzésnek sokféle útja- módja, lehetősége és megjelenési formája van. Most csak a legegyszerűbbet (és legelemibbet) említem meg: egy-egy intézményt, rendezvénysorozatot (stb.) megjelölve vele, jelképpé emeljük egy (szűkebb vagy tágabb értelemben vett) hagyományrendszerbe beilleszkedő irodalmi, történelmi, társadalmi személy, jelenség, fogalom, mozgalom vagy esemény nevét — megnevezését (Jókai- napok, Vörösmarty Klub, Szép Szó, Irodalmi Színpad). Ilyen értelemben a Magyar Területi Színház a lehető legjobban választott, amikor bérleteit Madách Imréről, Lehár Ferencről, Fábry Zoltánról, Harmos Károlyról, Jókai Mórról, Kazinczy Ferencről és Katona Józsefről nevezte el. Távol áll tőlem, hogy a kákán is a csomót keressem — még a gyanúját is szeretném elkerülni ennek. Egy valami azonban mégis föltűnt ebben a névsorválasztásban. Történetesen az, hogy a képzőművész Harmos Károlyét és a zeneszerző Lehár Ferencét leszámítva, ezek a nevek mind közvetlenül az irodalomra, irodalmi hagyományainkra utalnak vissza. Az embernek, olvasva ezt a névsort, önkéntelenül is az az érzése támad, hogy milyen szegények vagyunk; színházról, méghozzá egyetlen magyar nyelvű hivatásos színházunkról lévén szó, mintha nem találhatnánk olyan játékszínt hagyományunkra, amely jelképpé emelhető, megőrzésre méltó lenne. Persze, a valóságban egészen más a helyzet. Bár igaz, hogy — ha a hagyományoknál is maradunk — szellemi életünk foghíjas volta a specializálódás, a megfelelő képzettséggel és tapasztalatokkal rendelkező szakemberek hiányával is okkal magyarázható. (Kulturális életünk néhány részterületén az utóbbi években már érezhető a változás: fiatal, szakképzett történészek, levéltárosok, néprajzosok, szociológusok foglalták el helyüket szellemi életünkben. De továbbra is alig-alig akadnak művészettörténészeink, értő műkritikusaink, és színikritikusaink is csak tengernyi egyéb irányú, más jellegű feladataik mellett, sokszor másodlagos vagy harmadlagos fontossági sorrendben foglalkozhatnak csak a színjátszás és drámairodalom újabbnál újabb kísérleteivel, fejlődési irányaival, eredményeivel, magyar színházunk törekvéseivel és gondjaival, valamint játékszíni hagyományainkkal.) A játékszíni hagyományaink fölélesztésében és köztudatba juttatásában viszont mindenekelőtt a Magyar Területi Színháznak kellene (ha szükséges, összefogva a CSEMADOK-kal, a Népművelési Intézettel) élen járnia és ösztönző erővel bírnia. Legalábbis mindaddig, amíg a megfelelő képességű és képesítésű szakemberek hiányában szóba nem kerülhet a Szlovák Tudományos Akadémia Hungarológiai Intézetének vagy esetleg a Szlovák Színháztudományi Intézetnek az ilyen irányú kibővítése, specializálása is. De ahhoz igazan nem szükségeltetett volna elmélyültebb kutatómunka, s különösebb fáradság sem, hogy különböző bérletei közül egyet-kettőt akár a Komáromban is megforduló és Kassán sokat ünnepelt Dérynéről vagy a palárikovói születésű, s első színpadi tapasztalatait a mi vidékünkön megszerző Megyeri Károlyról, akár a szülővárosát, Rimaszombatot soha meg nem tagadó Blaha Lujzáról, a „nemzet csalogányáról“ vagy az első köztársaság legjelesebb szlovenszkói magyar színigazgatójáról, Faragó Ödönről nevezte volna el. A névsorjavaslat természetesen nem teljes: találomra soroltam fel néhányat a számításba jöhető nevek közül. Területi színházunk, valljuk be őszintén, más vonatkozásokban is elég keveset tett közvetlen játékszíni és drámairodalmi hagyományaink ügyében. A példák közül mindössze hármat említenék meg. Elsőként a legismertebbet: fennállásának negyedszázada alatt egyetlen szlovenszkói magyar drámaíró művét sem tartotta bemutatásra érdemesnek. (Igaz, úgy tűnik, hogy megtört a jég: tudomásom szerint az elkövetkező színi évadban Barta Lajos egy drámáját is műsorra tűzte a színház.) Más: Egy időben a magyarországi, valamint a csehszlovák színházak viszonylatában is az elsők között kezdte a Magyar Területi Színház a népszínművek leporolását, újraalkotását, -értelmezését. A sokszor kétes értékű és érvényű, hamisan csengő darabok sorozatában viszont nem talált helyet az ipolyszalkai születésű Csepreghy Ferencnek, akinek „ígéretes és sokoldalú drámai fejlődését“ (Turczel Lajos) korai halála törte derékba. (A legfrissebb példával itt a kaposvári Csiky Gergely Színház szolgál, amely A piros bugyellárist állította nemrég színpadra, a színikrítikák tanúsága szerint sikerrel és igényesen.) Félreértés ne essék: nem a népszínművek föltámasztásáért hadakozom, csupán azt hangsúlyozom, hogy milyen szívesen kalandozunk mi el idegen tájakra, még mielőtt saját portánkon körülnéznénk. Végül a színház műsorfüzeteiből is hiányzanak a közvetlen játékszíni hagyományainkra utaló közlemények. A műsorfüzetek őspéldányait Magyarországon — egyebek közt — játékszíni nefelejcseknek nevezték. Valóban: ezeknek az időszakos jellegű egy-egy bemutatóra megjelenő füzetszerű kiadványoknak a megőrzés, az emlékezet-megtartás az egyik legfontosabb feladatuk. Nemcsak egy-egy bemutatót, annak megtervezőit és megvalósítóit, előzményeit és különböző vonatkozásait illetően, hanem egy-egy színház, egy-egy kultúra, egy-egy szűkebb közösség játékszín! hagyományaira utalva is. A Magyar Területi Színház néha valóban színvonalas és jól, ötletesen szerkesztett műsorfüzeteinek ez annál is inkább feladata lenne, mivel ezek a kiadványok hiányzó színházi tájékoztatónk szerepét is részben betöltik. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi szűkös, néhány oldalas terjedelme mellett is található lett volna benne néhány sornyi hely teszem azt arra, hogy — az elmúlt esztendőből véve két példát — megemlékezzen Faragó Ödön születésének századik évfordulójáról, vagy hírt adjon, munkásságát röviden értékelve, Lányi Menyhért haláláról. De — folytatva a gondolatmenetet — egyetlen számának sem szabad nélkülöznie egy-egy, a mi vidékünk színházi életéből, játékszíni hagyományaiból merítő közleményt. (Közérdekűbbek lennének s nemesebb célt szolgálnának, mint színészeink nemegyszer ügyetlen anekdotái, vagy a bár nemes elképzelésről valló, de nem éppen ide tartozó versközlések.) örvendetes a színháznak azon igyekezete, -hogy rákapcsoljon a korszerű, széles néptömegeket mozgósító, szívós játékszín különböző vonulataira. Csak félő, hogy a nagy igyekezetben a fától nem látja meg az erdőt. TÓTH LÁSZLÓ A néhány napja véget ért színházi évadban Ivan Mistrík ismét több érdekes alakítással örvendeztette meg a szakembereket és a közönséget. Művészi munkájáért több díjat és kitüntetést is kapott. Felvételűnkön a népszerű szlovák színművészt láthatjuk szereptanulás közben (CSTK-felvétel) SZÍNHÁZ SZÜLETETT Az első szereplők: közgazdászok, szobafestők, tanítónők A csuva9 nép szellemi felemelkedésének két nagy alakja, a költő Konsztantyin Ivanov és a pedagógus Ivan Jakovlev a többi között a csu- vas nemzeti opera megteremtéséről is álmodozott, de az ügy sokáig nem jutott tovább zenés darabokat játszó műkedvelő együttesek alkalmankénti előadásainál. A nemzeti opera és balett létrejöttéhez még jó néhány évtizedre volt szükség. Az ötvenes évek végén hazatért Csebokszáriba Borisz Markov rendező, aki Moszkvában elvégezte a színház- művészeti főiskolát. Nagy lendülettel és szenvedélyesen fogott hozzá a csu- vas opera- és balettszínház megteremtéséhez. Szólistáik még csak akadtak volna, de kórusra, tánckarra, statisztákra is legalább akkora szükség volt. A rendező éneik- és balettstúdiót szervezett amatőröknek. Közzétettek egy felhívást, és az eredmény minden várakozást felülmúlt. Igen sokan jelentkeztek, s köztük sok igazi tehetség bukkant fel. Esténként, munka után, benépesült a stúdió, és a jelöltek lelkesedése nem ismert határt. A foglalkozások és a próbák néha öt-hat órán át is elhúzódtak, de senki nem panaszkodott, hogy fáradt. A színház szeretetét kifejezi, hogy egy kémiatanárnő, Valentyina Osza- nooa naponta több tucat kilométert utazott Kugeszi falubül Csebokszáriba a próbákra. S olyanok, mint ő, sokan voltak. Az első években az operaelőadások plakátjain a szereplők neve mellett feltüntették foglalkozásukat is: közgazdász, szobafestő, gépkocsivezető, lakatos, tanítónő, mérnök... A művészeknek több mint a fele amatőr együttesekből került ki. Ugyanakkor a leningrádi és a permi balettintézet, a kazanyi és a szaratovi konzervatórium, a moszkvai színházművészeti főiskola művészeket képezett ki külön a csuvas színháznak is. A lassan kialakult együttes 1961- ben, október 17-én mutatta be Borisz Mokrouszov: Csapaj ICsapajevj című operáját, amelyet nem sokkal később Moszkvában, a Kreml Kongresszusi palotájában is előadtak, és kivívták vele a szovjet főváros közönségének elismerését. Az elmúlt 17 év alatt 55 művet mutattak be, köztük klasszikus operá kát és baletteket, mai szovjet és külföldi szerzők alkotásait is. Több mint tíz hazai szerző művei szerepelnek a műsoron: Grigorij Hirbju: Narszpi, Anyiszim Aszlamasz: A megszentelt liget és a Földiek, Fjodor Vasziljev: Vízimalom című operája, Arisztarh Orlov-Suzm: Amikor a jagyal virágzik című zenés játéka, Fjodor Vasziljev: Sarpige és Arzjuri című balettje, és így tovább. — Csuvasföld zeneszerzői újabb műveket is írnak a színháznak — mondja Borisz Gorbunov, a jelenlegi főrendező. — Nemrég hallgattuk meg az első részletet Arisztarh Orlov-Suzm új operájából, amelyet Andrijan Nyi- kolajev és Valentyina Nyikolajeva- Tyereskova űrhajósoknak szentelt. Érdekes csuvas nemzeti témájú műveket várunk Tyimofej Fangyejev és Grigorij Hirbju zeneszerzőktől. A Csuvas Opera- és Balettszínház egyre jelentősebb előadásokkal szolgálja közönségét. VII. 17. io ÚJ szú
