Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-04 / 49. szám
IK TUDATÁBAN vészileg átformált s vagy közvetett 1 jelenkori fiatal továbbra is egyik íésmódja marad, ’súlyoznom, hogy ázolásával kapcso- hitelessége és nemcsak az ábrá- a téma „egyedül rejlik, haném az ódon megválasztott iős tettereje átozott. Valójában uboS 1 úrik Dlhá ísszú fáradságos út) ben — csak egyik való mozgás van, ülső realitás válto- jelöl. Hasonló mó- hősnek a mozgá- ől megcsömörlött mkrét bratislavai behelyezve, az író >tte magát az alól , hogy kibontakoz- ibben megkompo- alati síkot. Ugyan- lelkileg fejlettek, mélyebb filozófiai de valahogy nem azt a szilárd pon- ;ok és kapcsolatok ímaszkodhatnának. 3n a területen akár az említett a felülemelkedett eges tapasztalattól ivolság. Természe- al ember szürke ég olyan hiteles nítva a reáliák és minimum jelenlé- tarthatjuk művé- prózának. Egyes sebb szerzőkből is liányoznék a saját iránti kritikusabb orság, hogy alko- saját korrektúrámunkafeqyelemriek jóval magasabb fokáról tesz tanúságot két további prózaíró, Jozej Puskái és Dusán Mitana. Puskás második prózai kötete — Utesené sklamania (Boldogító csalódások) — kiemelkedik az unalmas átlagból kétségtelen irodalmi értékeivel is, mégpedig éppen azért, mert a szerző gondosan kidolgozta a részleteket, erősen intellektuális beállítottságú, finoman alkalmazza az eszmei stratégiát és a prózai előadás sokrétűségét, árnyaltságát. Egyszóval — akár Stanislav Rakús, Vincent Sikula vagy Rudolf Sloboda és talán még Milan Zelinka esetében — az írásművészetnek köszönhetően. A prózaíró hőse rendszerint mint lelkileg fejlett egyéniség kerül összeütközésbe a környező világgal. Magatartása azonban nemcsak eszinélés, hanem egész csomó formában kibontakozik: a hős ráeszmél valamire, átérez, értékel valamit, nyugtalanság fogja el, agresz- szívvé válik, bírálatot gyakorol, fölényesen lebecsül valamit, kínos, komikus vagy tragikomikus helyzetbe kerül. Minden körülmények közt be kell bizonyítania, hogy képes (vagy nem képes) ,a nem mindennapi helyzeten úrrá lenni. PuskáS és Mitana esetében megragad engem mértéktartásuk, az a képességük, hogy sikerrel váltogatják a különböző kifejezési síkokat, egyszóval — a tudatos prózaírói fegyelmük. Az irodalmi kulturáltság iránti hasonló érzék észlelhető a már említett Milan Zelinka és Ivan Habaj esetében (az utóbbiról még szólunk), valamint Ladislav Ballek n á 1 a regény szélesebb keretei közt. Itt azonban — most nem gondolok személyekre — két lehetőség rajzolódik ki: ha a próza határozottan az aszketi- kus fegyelem felé fordul, akaratlanul is oda juthat — mégpedig az irodalmi kultúráltság legmagasabb színvonalán is —, hogy beleszorul egy hibátlanul szabott egyenruha merev modellszerűségébe. Esetünkben a próza érdeke, hogy teret nyisson az alkotó megújhodáshoz, az egyéni stílusnak magasabb, _______új szintézisekhez_____ ve zető felújulásához. Itt tehát olyan fegyelemről van szó, amely jól érzékeli az egyéni, de a kollektíván értelmezett irodalmi fejlődést is. Ennek az írásmódnak azonban bizonyára nagyobb a jövője a tökéletes és váratlan formában, mint az olyan prózában, ahol elejétől fogva minden világos, akár egy számadáskönyv bejegyzései. Dusán Mitana Nocné sprá- vy (Éjjeli hírek) című kötetében — hasonlóan mint Puákás vagy Jurík esetében — egy szürke fiatalember életének ábrázolásáról van szó. Ez a hős egészen konkrét társadalmi kötelékekbe van beépítve, s egyszerre meglepetésszerűen nem mindennapi helyzetbe kerül. Mitana Puskádhoz hasonlóan szánt szándékkal leszűkített térben dolgozik, és kihasználja a prózai rövidítés művészetét. A realitás bonyolultsága azonban e szerző esetében nem jelenti a kifejezésmód verbális bonyolultságát, ellenkezőleg, Mitana maximálisan takarékoskodik a térrel, bőkezűen osztogatja azonban a sorok közt elrejtett gondolatébresztő impulzusokat. A szerzőnek épp a miszteriózus történetein lehet pontosan megfigyelni, hogyan vezeti hősét bizonyos stratégiával egy bizonyos „támaszponthoz“, ahol aztán könyörtelenül kényszerül megbirkózni az adott valósággal a maga pragmatikus vagy „titokzatos“ formájában egy konfliktus megoldás segítségével vagy legalábbis annak látszólag „megoldhatatlan“ expozíciójával. És itt már, marad egy kis munka az olvasó számára is. Mitana elbeszélései a fiatal szlovák prózának ahhoz a vonulatához tartoznak, amely munkamódszerében arra törekszik, hogy könnyedén, alig észlelhetően összeötvözze a valóságot a képzelettel, a konkrétat az irracionálissal, a tudatosat az álommal, az objektív igazságot a titokzatossal, s ilyen módon járuljon hozzá az ember megismeréséhez. Ezek azok a módszerek, amelyeket a valamivel idősebb írók — Peter ] ar o $, Rudolf Sloboda, Dusán Kulel, Jón f o han id es , Július L e nő o s az említettek közül leginkább Milan Zelinka és Jozej Puskás elbeszéléseiből Ismerünk. Milan Zelinka bizarr helyzetbe állítja az alakjait, s az összeütközést úgy oldja meg, hogy egy derűs játék szférájába „emeli át“. Másfelől erősödik itt a törekvés a pozitív, természetes emberi tulajdonságok győzelmének igenlésére. Egy további író, DuSan D u s e k az embernek a valósághoz való viszonyát oldja meg, hogy eltolja a groteszk vagy a karikatúra szférájába. Voltaképpen az említettek valamennyien, ha nagyobb kerülővel is, ugyanahhoz az állásfoglaláshoz és célhoz jutnak el, mint a többi prózaíró. Ez lényegében az írói elkötelezettség egy specifikus formája, amelynek célja vallani a jelenről formáinak egész sokrétűségében. Arról van szó, hogy az irodalmi fejlődés hátterében — itt a próza fejlődésének arra az epizód- szerű szakaszára gondolok, amikor hasonló kifejezőeszközöket (nonszensz, groteszk, abszurditás, paradoxon, fekete humor, szatíra, paródia stb.) az írók felhasználtak a hatvanas évek második felében, csakhogy ez a fejlődési szakasz elutasította annak szükségszerűségét, hogy az ábrázolás említett eszközeit összekösse bizonyos pozitív szociális szemlélettel — a szerző állásfoglalása kifejezésének ez a formája éppen a fiatalabb írónemzedék érdeméből ismét komoly társadalmi tartalommal telítődik. Ez esetben beszélhetünk arról, hogy a fiatal szlovák próza ilyen eszközökkel is törekszik bővíteni a kifejezés sokrétűségét, ugyanakkor nem lehet kétséges a szerzők társadalmi elkötelezettsége, az a szándékuk, hogy valamit bizonyítsanak és megsokszorozzanak. Ama bizonyos „hibátlanul szabott egyenruhának“ a veszély végül is — anélkül, hogy tudna róla — minden prózaírót fenyeget, akinek ehhez természetesen „hajlama van“. Ivan H a- baj prózai írásaira (eddig három kötete jelent meg) minden bizonnyal az irodalmi kulturáltság magas foka jellemző. Habaj a Mária című harmadik kötetében is bízott a hagyományos elbeszélő módszerekben, s megerősítette a kortárs prózairodalomban elfoglalt pozícióját éppen u prózai forma mint egész „klasszikus“ csiszoltságával és fegyelmezettségével, tehát egy eszmeileg ismét nagyon apellatív témával és annak művészien kimunkált megformálásával. A szerző elbeszélésszerű portréival azt igyekezett bizonyítani, hogy a társadalmi kapcsolatok gyors és rendkívül impulzív dinamizmusának hátterében oppozícióként, de nem ellenséges, bomlasztó oppozícióként, létezik egy másik emberi alternatíva, mégpedig az olyan reális értékeknek a védelme, mint a föld, a1 víz, a természet, az otthon, a munka, az életkörnyezet, a történelmi hagyomány folytonosságának tudata. Habaj harmadik könyvében is érett művész maradt, finoman formált alakjai ismét megtisztító perbe szállnak a valósággal, s ennek az eszmei-tematikai kontrapunktnak az eredménye egy új, magasabb minőségű megismerés. Irodalmunk négyesztendei útjának felmérése idején a fiatal szlovák próza az új alkotó területek egészséges keresésének és megtalálásának stádiumában van. A fiatal prózaírónemzedék közös célja kell, hogy legyen nemcsak további élettapasztalatok szerzése, hanem — és nem kevésbé — az elbeszélő művészet feltételeinek megszerzése is, hogy azt a jelenlegi fejlett, filozófiára és kritikára fogékony intellektust, amely kétségkívül megvan a fiatal prózában, ne csak az hordozza, hogy az író ráhagyatkozik a „biztonságos“ témákra, és betoldott szentenciák vagy szerzői értékelések formájában variálja azok hatásos eszmeiségét, hanem hogy az közvetlenül ott legyen a történet epikai felépítésében. Az a fontos, hogy a próza ma respektálja a művészi kifejezésmód minden funkcióját, hogy teljes művészet legyen, amely a jelenlevő eszmei momentumot hatásos prózai formába ötvözi, hogy az alakok esetleg fenyegető vérszegénysége, az eseményszerűségtől való elfordulás és a „biedermeier“ témaválasztás maradjanak végérvényesen az irodalom peremén. A fiatal prózaírás ma valóban több el nem hanyagolható eredményt mutat fel, világa belsőleg tagolt, s kétségkívül vannak tartalékai. Minden feltétele megvan ahhoz, hogy a szlovák szocialista irodalom marandandó részévé váljék. MAYER JUDIT fordítása áza iPEGRAMMAK Tapintatosan Ilon rohan ki épp a szónok, van, hisz mestere ő a szónak, említ, hát nincs semmi veszély: [ tapsolnak, akikről beszél. Szédülök, ha könyvedbe nézek, S hol vagy te, szerző? Néma titok. A sok idézet saját könyvedből kiszorított. Archimádesz a művészetben Minden tehetség annyit nyer súlyában, amennyi az általa kiszorított dilettánsok súlya. KAJAN TIBOR rajzai
