Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-04 / 49. szám
A legutóbbi öt esztendő meggyőzte a művelt nagyközönséget, hogy a szlovák próza tovább fejlődik, s hogy ez az előrelépés a megelőző évtizedekben elért fejlődés pozitív vonásainak folytatása. Nemcsak a megjelent könyvek számáról .akarok beszélni, prózaírásunk fejlődésének jellemzőjévé kétségkívül elsősorban a minőségre, a méltó prózai kifejezésmódra való törekvés vált. A szlovák írók idén tavasszal megtartott III. kongresszusa foglalkozott prózaíróink eddigi törekvéseinek elemző értékelésével is, és a Szlovák írók Szövetsége választmányának beszámolója azt a megállapítást tette, hogy a művészi prózai kifejezésmód jelentős tényezővé válik jelenünk és múltunk irodalmi ábrázolásában. Jelentősebb tényezővé, mint valaha is azelőtt. Ma vitathatatlan és kétségbevonhatatlan az az állítás, hogy az irodalom egészében véve az élet, a jelen felé fordult, szocialista jellege elmélyült, és a maga kifejezőeszközeivel a mai ember, szerző, irodalmi alak vagy olvasó létbiztonságának és kivezető útjainak megismeréséért, magyarázatáért és megszerzéséért küzd. örvendetes tény, hogy megfigyelhetjük a fiatal prózairodalom egyre növekvő kezdeményezését. Bár az indulás bátortalan volt, s a jó eredmények eleinte hibákkal váltakoztak, bár a növekedés sok nehézséggel járt, és előfordult, hogy az írókat nem ismerték el, hogy időnként mostohán bánt velük a kiadói gyakorlat, vagy éppenséggel túlságosan kedvezett némelyiküknek az Irodalmi kritika, mindennek ellenére ma el kell fogadnunk azt a megállapítást, hogy a fiatal szlovák próza egész sereg olyan érdekes művel hívja fel magára a figyelmet, amelyekben az írók igyekeznek alkotó módon átvenni szocialista irodalmunk továbbhaladásának stafétabotját. A próza ma művek belsőleg tagolt komplexuma, az ■olvasó érdeklődését azzal kelti fel, hogy új témák után kutat, és új kifejezésmódra törekszik, elismeri azonban a hibákat és a fogyatékosságokat is. A próza- írókkal együtt egyre inkább megértjük, hogy az irodalmunk új, modern arculatának megformálására irányuló törekvést össze kell kötni a felszínesség, a középszerűség és a kényelemszeretet határozott felszámolásával, s hogy a realitáshoz való viszony — amint a Szlovák Írószövetség III. kongresszusán elhangzott beszámoló is megállapítja — „korunk alapvető vonásainak ismeretéből, a mai osztályszempontból megosztott világ megszabta emberi lét alapvető voná- ■Sainak ismeretéből, a konfliktusok és feszültségek megismeréséből indul ki“. És a fiatal prózairodalom mint az egész élő irodalom szerves része arra hivatott, hogy egyrészt behatoljon az ember — a kortárs és a múlt idők tanúja — gondolat- és érzésvilágába, másrészt egy olyan új, valóban rangos, művészi megformálásra törekedjék, amely egyúttal figyelembe veszi és teljes egészükben kifejti a lényeges belső és külső összefüggéseket. Az elmúlt években ugyanis még sokat — ma már szerencsére alig — sóhajtoztak a szlovák próza eredményei felett. Ma már teljes felelősséggel elmondhatjuk, hogy a helyzet megváltozott: a fiatal próza abban a törekvésében, hogy ábrázolja és megmagyarázza az embert és a világot, bizonyosan valamivel kezdeményezőbbnek bizonyult, mint a költészet. Néhány számadat: az elmúlt esztendőben nyolc fiatal szlovák írónak jelent meg az első műve, s további fiatalok jelentkeztek második könyvükkel, a fiatalabb középnemzedékből pedig ketten keltettek figyelmet jól sikeZ' Ivan Sulik AZ ÖSSZEFÜGGÉS rült, sőt kiváló prózai alkotással. Ebben a viszonylatban a prózaírók fő törekvése arra irányult, hogy a prózai mű többsíkúságának és sokrétűségének követelményét teljesítsék. Természetesen akadtak alkotások is, amelyek a művészi ábrázolás feltétlen teljes értékűségének követelményét nem egészen elégítik ki, szerzőik túlságosan bíztak a jól eladható Irodalmi „árucikk“ felszínes, konvencionális vonzerejében. Ha összehasonlítjuk például az idősebb írók epikai kísérleteit Vincent S i k u 1 á - nak a Majstri (Mesterek] című regényében megnyilvánuló finom, plasztikus, szellemes elbeszélő művészetével, világosan látjuk, hogy joggal minősítették ezt a művet „mesterekről szóló mesteri regénynek“, mégpedig éppen az irodalmi kulturáltság magas fokáért, az írónak azért a bátorságáért, hogy mert párbeszédet kezdeni nemcsak az adott társadalmi korszakkal, hanem és nem kevésbé saját magával is. Sikula könyvéből valósággal sugárzik az igazi népi bölcsesség, irányregény ez a mű a szó legigazibb értelmében, amelyben végig megnyilvánul az író eszmei stratégiája, általában tompított éllel, de a megfelelő helyeken sürgetőn és eszméltető erővel. Lényegében egyszerű egyenletről vagy inkább egyenes arányról van szó. Minél több munkát és fáradságot fordít a prózaíró az alkotásra, annál nehezebb megküzdenie a mű gazdagon árnyalt, sokrétű eszmei esztétikai formájával, annál nagyobb ellenállást tanúsít a próza a maga értelmi és érzelmi átélésében. Úgy vélem, hogy ebben a vonatkozásban a mai próza alapvető kérdése a művészeti kifejezésmód megújhodása marad. Ezért ha azt mondjuk, hogy a fiatal prózaíró érdeklődésének középpontjában jelenünknek — amelyet magunk is élünk, s amelyről közvetve is tudunk —, tehát a mának az embere áll, a figyelő, észlelő, gondolkodó, képzelettel megáldott ember, a konkrét időbe és térbe belehelyezett ember, aki éli a maga magánéletét és a társadalmi viszonyoktól meghatározott életét, akit társadalmi funkciók, vágyak és szenvedélyek irányítanak, mindez még mindig csupán az érem egyik oldala. A konkrét történelmi időnek, színhelynek és társadalmi légkörnek át kell formálódnia a maga teljes értékű szépprózai másává. Tehát itt nemcsak „a valóság megkettőzéséről“ van s2ó, arról, hogy a valóság megismerését valamely egzisztenciális és esztétikai minimum segítségével objektivlzálják: a prózaírás számára ma az a cél, hogy valamelyest túllépjen az élményen, hogy az olvasó tudatában gondolat és forma maximális szintézisében rögzítődjék, egy nem inszcenált, hanem valóban művészien integrált második síkot kibontakoztatva. S a mai fiatal szlovák próza fejlődése érezhetően bizonyítja, hogy az írók komolyan foglalkoznak a próza művelésével, s hogy a teljes erőbevetés mindnyájuk számára az első számú feladat. A múlt esztendőben megjelent új elbeszélő művek azonban arról győztek meg bennünket, hogy egyes írók mégiscsak szívesebben fogják meg a dolog könnyebb végét. Ondrej S ul a j Chlapec z majera JA majorbeli fiú) és Rudolf C i l m ár ik Rozhovor so Svetlanou (Beszlégetés Svetlanával) című könyvében bizonyos külső „hitelesség“ ellenére is csak a valóság leírását vagy vázlatos feljegyzését kapjuk, egyik mű sem hatol kellőképpen a dolgok felszíne alá. Mintha ez a két most induló fiatal író nem akarná tudomásul venni, hogy a prózának feltétlenül művészinek is kell lennie. Hasonló módon futott zátonyra, bár tegyük hozzá: valamivel becsületesebb próbálkozás után, egy további induló szerző, Anton Bálái, a Sen pivníc (Pincék álma) című első regényével. A szerző ugyan megpróbált a pszichológia eszközeivel behatolni a Szlovák Nemzeti Felkelést megélő emberek gondolat- és érzésvilágába, de nem tudta meggátolni, hogy a történetbe sematikus figurák is keveredjenek, s nem tudta elkerülni az üres frázisokat és a pátoszt. Jóval nagyobb prózaírói távlatból kísérelte meg a felkelési téma megformálását Július B al c o a Voskozlté jablko (Viaszsárga alma) című első prózai írásában. Balco alkotása Báláz regényéhez hasonlítva árnyaltabb, bensőségesebben hangolt, az író a kisregény szabta szűkebb keretek közt dolgozott, nem terhelte fölöslegesen a szövegét az általánosan ismert történeti tényekkel, inkább alakjai fokozatos átalakulásának finoman árnyalt lélektani ábrázolására fordította az erejét. Balco kisregénye viszonylag jól kidolgozott tanulmány arról, milyen az emberi magatartás egy döntő pillanatban, ugyanakkor a mű alakjainak tettei nem csupán elszigetelt egyeni lázadásra utalnak, hanem teljességgel beilleszkednek a történelmi és társadalmi keretbe. A prózaíróként indult Olga Fel- dekováról megállapíthattuk, hogy szellemesen, játékosan tud beszélni a legegyszerűbb dolgokról, amolyan kedélyes mesélő módjára, aki vendégei szórakoztatására történeteket talál ki, vagy kiszínezi a megtörtént eseményeket. A Stahovanie na mieste (Költözködés helyben) című pályakezdő könyvből azonban hiányzik az a törekvés, hogy túllépjen az itt meg ott hallott vagy tapasztalt valóság töredékei alkotta korlátokon. Ugyanakkor Feldeková nem kezdő, meseszövésének megvan a maga bája, sok írása szellemes humorban bővelkedik. Kár azonban, hogy a szerző ezzel „beéri“, és nem próbálja eszközeit magasabb célok szolgálatába állítani. Jobb talán a „középszerűség géniusza“ szerepében tündökölni? Nem mulaszthatom el ezzel összefüggésben megemlíteni a valmivel idősebb Rudolf S l o b o da példáját. Neki ugyanis a Hlboky mier (Mély béke) című könyvében éppen az sikerült, ami Feldekovánál többnyire hiányzott: a humort és az élcet magasabb rendű, eszmeileg komolyabb célok szolgálatába tudta állítani. Az író családi témájú történeteiben soha nem mulasztja el a társadalmi állás- foglalást. Ezzel szemben Peter S t r e l inger Kto proti osudu (Aki a .sors ellen) című első prózai kötetére bizonnyal paradox sors vár. A könyv a szlovák kulturális élet nevezetes történelmi személyiségeiről szóló életrajzi írások ciklusa. Előadásmódja: bizonyos mennyiségű tájékoztató adatnak s az elbeszélés szépirodalmi elemeinek a szokott technikával történő összeötvö- zése. Vagyis itt a prózai kifejezés- mód konvenciója, az érzelgősség, az érzelmi hatásra törekvés veszélye fenyeget. Másfelől azonban arról van szó, hogy az író egész nemzedékének egy súlyos megpróbáltatások közt élt nép előtérbe nem került, szerény géniuszaival szemben fennálló adósságát akarja leróni. Strelinger a fiatal szlovák írók közt egyetlenként foglalkozik az említett prózai műfajjal, és szándéka tiszteletre méltó. Az ismeretközlés síkján a szerző Vladimír Minác kiváló történelmi esszéit követi, feltűnően különbözik azonban Mi- náctól az általánosító elmélkedés síkján a módban, ahogyan a történelmet az ábrázolt személyiségeken keresztül magyarázza. Strelinger meg sem közelíti a személyiség történelemformáló szerepének filozófiai átértékeléséről kialakított Mináő-féle koncepciót. A fiatal próza legfőbb feladata — a kongresszus határozatai értelmében — a minőség iránti követelmények fokozása. Ez annyit jelent, hogy az író indítson elszánt harcot az alkotásban a közép- szerűség, a biztos kényelem, a konvenciók elfogadása ellen, és a saját munkája iránti igényességének lanyhulása ellen. Az atKotó munka valóban tudatos vállalásának példájául szolgálhat Stanislav R akú s Zobrá- ci (Koldusok) című első írása. Rakús kisregénye érett és irodalmilag több dimenziójú tanulmány a koldulásról mint a XX. század első évtizedeinek szociális tényéről. A szerző az aránylag szűk kereteket gazdag, tömör és művészileg meggyőző tartalommal tudta megtölteni. Az író alkotóerejének maximális bevetésével dolgozott, nemcsak hogy megkettőzte, megsokszorozta az ábrázolt valóságot, felhasználva ehhez a prőzaírás érdekfeszítő és egyúttal eszmehordozó eszközeinek egész sorát. Rakús könyve meggyőző bizonyítéka annak, menynyire érdemes a prózaírónak összeötvöznie a valóság megfigyeléséből származó tapasztalatot az irodalmi tapasztalattal. Az író tudta, mikor, hol és hogyan tárja fel teljes értékű irodalmi formában a társadalmi valóság életét, és így alkotásával a szlovák szociális próza legjobbjai közé zárkózott fel. És hozzá konvencionális utánozhatóság nélkül, az ábrázolás elvárhatósága és az irányzatosság külső deklarálása nélkül. Elmondhatjuk, hogy a fiatal prózában túlsúlyban van az elbeszélés tematikailag körülhatárolt prototípusa, s az elbeszélés hőse a változások katalizátorává lesz bensőségesen elhatárolt mai környezetben. Az ábrázolt ember rendszerint visszahúzódik a cselekvés színteréről a töprengés és elmélkedés kulisszái mögé. Nagyobbrészt a jelen kor ese- ménytöredékeiröl van szó, ezeket helyezik bele rövidebb, eszmefuttatás- szerűen vagy leíróan meghangsúlyozott írásokba. A múlttal, főként a közeli, a háborús múlttal kapcsolatosan világos, hogy a szerzők, akik, mondjuk, a Szlovák Nemzeti Felkelésről írnak, ezt a korszakot a prózaírás szemszögéből olyan múltnak tekintik, amely az idősebb nemzedékek tetteiben, érzelmeiben él, illetőleg legföljebb saját gyermekkoruk emlékeiben. Ügy vélem azonban, hogy fiatal prózaíróink munkásságában továbbra is egyre fokozódni fog a jelenünk iránti érdeklődés. Ezt további fiatal szerzők — például Milan Z e l ink a , Drahoslav M a c hal a, Michal Z ál et a , Peter Andr u s - k a, Viera Svenková és mások — írásai bizonyíthatják. Az igazsághoz híven azonban meg kell mondani, hogy bár könyveikben a jelent ábrázolják, nagyrészt mégis részleteredményekről van szó, amelyek nem felelnek meg teljesen annak az igénynek, amelyet a szlovák írók kongresszusának anyaga is követelt: az elsődleges élmény túllépése itt egyelőre nem egyenlő azzal a törekvéssel, hogy jelenünk gazdagabb, több rétű, árnyaltabb epikai szintézisét érjék el. Az elbeszélés, karcolat, novella kereteit ez esetben olyan cselekmények, illetve konfliktusok szakadatlan elemzése vagy átértékelése tölti ki, amelyek végül nem játszódnak le, illetve nem bontakoznak ki valóban öntörvényű epikai formában. A fiatal prózaírók további műveinek jellemző vonása az emberi sorsok eqyénítése A hős, nagyobbára fiatal férfi, belső összeütközésbe kerül a környezetével és a korral, egyedül marad egy csomó részletvalósággal szemben. A fiatal próza fejlődése ugyanakkor bizonyítja, menynyire lényegből fakadó, néha már „végzetes" az ember iránti érdeklődése a szélsőségek hullámzásában. Szélsőséges helyzetek korlátozta alakok mozognak itt, a szélsőségek motiválják cselekedeteiket, koruk szerint sokszor már öregek és formálisan kikerültek az élet sodrából, Az „önmagukban“ létezés áll ellentétben a társadalmi léttel, ellentétbe kerül a fiatalság és öregség, szülők és gyermekek, élet és halál, munka és kényszerű dologtalanság, fölöslegesség és szükségesség, múlt és jelen, mozgás és mozdulatlanság, passzivitás és merészség, gyűlölet és szeretet, kétség és biztonság és így tovább. A fiatal szlovák próza emellett a további fejlődés egyik alapvető lehetőségének tartja azt az irányzatot, hogy folytatni kell az ábrázolás szubjektív élményen alapuló modelljét, amelyben a szerző szubjektuma elsődlegesen vesz részt, akár mint elbeszélő, akár mint szereplő. Az a diagnózis, amelyet az utóbbi évek prózai műveinek túlnyomó részéről felállítottak, helyesnek bizonyult: az eseményszerűség elfojtása a reflexív összetevő javára továbbra is fennáll, s a jövőben, úgy tetszik, még tisztább dimenziókat nyer. Az élményszerűség mint rejtett, utalás a szer élettapasztala szlovák prózi uralkodó 1 Újra kell a mai élet latban a művészi hat zolás tártain üdvözítő volt előadás adek stílusában is. Ugyanakko az irodc meglehetősen — mint péld namáhavá ce: c. elbeszélés helyről a mi olyan, amely zásainak rög dón ábrázolv sát, aki a „aranyifjúság környezetébe voltaképp fe a kötelezetts tasson egy nált második akkor Jurík érzékenyek r jellegű impu tudják megti tot, amelyre közt bolyon A prózába] megint hiám első könyvek látásmód, az elválasztó al tes, hogy ej mindennapjá leírását — t bizonyos goi tét is — mi szileg teljes most induló mintha csaki művészi műi álláspont, a? tásaikat igét nak vessék < A szóban Ke c < c i Kg na Ve leg
