Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-04 / 49. szám
XII. 4. N CS2 ■ A lélek titkokkal, sejtelmekkel, vágyakkal, szorongásokkal teli mélytengeri világát búvárolja föl Berede József az Öregem, az utolsó című alkotásában, második önálló könyvében is /Madách, 1977). Alkotást mondtunk, s nem minden ok nélkül, az Öregem ... műfaját ugyanis nehéz egyértelműen meghatározni. Tulajdonképpen kisregénnyé kerekített novelláról van szó; a szélesebb medret ásó epikum az előbbire, a különös iránti vonzódás és a „pont“-szerű befejezés az utóbbira enged következtetni A mű bizonyos motívumai és figurái már a korábbi — esztétikai szempontból elhanyagolható — Be- reck-novellákban is felbukkantak, elsősorban A negyed kilenc jegyében és a Szorongás című írásokban. Azt, hogy az élményanyag apadását avagy a magasabb szintű újrafeldolgozás igényét jelzi-e a kisregény, ma még nehéz volna pontosan megítélni; annyit viszont már megállapíthatunk, hogy az Öregem ... nem hozott váratlan fordulatot, nem sejtett szemlélet- váltást Bereck József pályáján. A mű, vizsgáljuk akár szemléletét, akár stílusát, akár formaképző elveit, mintegy összegezi — a részeredményeket tekintve: sok vonatkozásban igen sikeresen — mindazt, amivel a fiatal prózaíró korábban a novelláiban pi ó- bálkozott. Véleményünk szerint inkább szakaszzárás tehát, mintsem- új nyitány. Az Öregem .. .-et a helyszínrajzban és helyi vonatkozásokban gazdag „regionális realizmus“ és a pszichologizáló próza összeötvözési kísérleteként tarthatjuk számon. Az előbbi a cselekmény tértartományában, a csallóközi és a soknemzetiségű baranyai világ rajzában, lokális valóságmozzanatokban és néhány jól formált épizódban nyilvánul meg (ilyen pl. a csallóközi kamasz találkozása a magyarországi erdésszel, konfliktusa a rendőrrel); a pszicho- logizálás viszont egy másik síkban, a Görcs Lajos életét fölelevenítő képekben s a nagyapa és az unoka jellemének árnyalt kontrasztjában van jelen. A forma felől vizsgálva a kisregényt, szintén azt tapasztaljuk, hogy Bereck írói eszközei csiszoltabbakká váltak ugyan, finomodtak, de alapanyagukban és alkalmazásmódjukban lényegében változatlanok maradtak. Stílusa — akárcsak a legjobb novellákban — sűrű szövésű, képekben, hasonlatokban, metaforákban bővelkedő; a belső monológok szerteindá- zó mondatai gazdag asszociációs tartalmakat sugallnak. Árnyaltabbá vált a nyelvezet ábrázoló funkciója, a jellemek nyelvi „leképzése“ is (lásd pl. a nagyapa familiáris-paraszti színezetű stílusát, szemben a kamaszfigurák beszédmódjával). A szlovákiai magyar prózában alighanem Bereck alkalmazza a legnagyobb tökéllyel a szabad függő beszédet, s az erősen affektiv, érzelmi-hangulati váltásokban gazdag, megszakításoktól, közbevetésektől, szerkesztetlen mondatrészek használatától sem visszariadó szövegképzésnek köszönhetően képes belülről láttatni hőseinek lelkivilágát. Nem elmeséli, hanem — alakjainak szubjektumán átszűrve, figuráinak egyéni érzelmeit és állásfoglalásait is kifejezve — megeleveníti a történést. A közlésforma — lásd pl. azt az epizódot, amelyben a nagyapa az 1947-es megpróbáltatásait idézi föl — életszerű, színes, kifejező; és — minősítő. Makrostilisztikai szempontból a kisregény mindenekelőtt a motívumgenezisével tűnik ki. Bereck felbontja a mesét, két síkban futtatja a cselekményt, s ráadásul a dinamikus elemeket mindkét síkban statikus képekkel — a kamaszvilág képeivel — tagolja. A cselekmény így csupán fokozatosan, mozzanatonként bővül és gazdagodik; a végkifejletről pedig — akárcsak egy novellában — csupán az utolsó mondatokban szerzünk tudomást. A cselekménybonyolításnak ez a módja azt a fajta epikai homályt biztosítja, amely az olvasó érdeklődését nem hagyja lankadni, feszültséget kölcsönöz az írásnak, olvasmányossá teszi a történetet. Paradoxonnak tűnhet föl, hogy e feszes, kiváló ritmusérzékröl tanúskodó motívumfejlesztö-képesség ellenére a kisregény leginkább problematikus pontját éppen a szerkezet megoldatlanságában látjuk. Mielőtt azonban erről szólnánk, vizsgálnunk kell az Öregem ... eseményvilágát is. A kisregényen két fő cselekmény- szál húzódik végig. A főhős, a tizenhat éves -csallóközi kamasz, Hury Tamás mindkét cselekményvonulatban jelen van. Melyik e két vonulatból a fontosabbik, nehéz volna eldönteni, felépítésmődjukban (expozíció—konfliktus-feszültség — a hősök életének egy irányba fordulása) egyenrangúnak tetszenek. S éppen ezt, az egyenrangúságot érezzük zavarónak: a cselekmény két szála szinte függetlenedik egymástól, s ahelyett, hogy összefonódnának — kiegészítenék, magyaráznák, értelmeznék vagy akár vitatnák egymást — elszigetelt életet élnek. Sem a párhuzam nem lelhető fel bennük, sem az ellentétezés. Bereck József — további novellái ezt bizonyítják — szívesen él a logikai-jelentéstani oppozíciókkal, az „ellenhelyzetek“, az .„ellenjellemek“ egymás mellé helyezésével /Biliárd né- hnnu hős emlékének; Valahol a második emeleten). Ami a kisebb terjedelmű írásaiban sikerült neki, azt — úgy látjuk — a kisregény nagyobb anyagával küzdve még nem tudta tökéletesen megvalósítani: a két cselekmény nem rendeződik oppozícióvá, a viszonynyalábok nem találkoznak egymással. A Görcs Lajosról szóló történetet érezzük mélyebbnek; Aladár és Tang- li Eszter históriája esztétikai, filozófiai és pszichológiai vonatkozásban is felszínesebb. Ebben 'a cselekménysíkban a jellemek is elnagyoltak: túlteng bennük a különösség, az enyhe misztikum, az árnyaltabb és hitelesebb egyéni meg a mélyebb egyetemes emberi vonások rovására persze. Hiányos a motiváció is. Mi magyarázza — mi fogadtatja el! — a fiatal és vonzó Eszter viszonyát a vak voltában riasztó Aladárral? A részvét? A kalandvágy? Az igaz szerelem? Nem tiszta képlet Aladár sem; figurájának jelentése nem fejthető meg. Azt példázná, hogy a determinált — a vakságtól determinált — embernek is joga (és lehetősége) van a személyiség kiteljesítésére, a lelki élet teljességére? A pszichikailag ugyancsak determinált nagyapa jellempárhuzamának szánta őt az író? Azt sem érezzük hitelesnek, hogy Tamást — aki a cselekmény másik síkjában fokozott lelki érzékenységű, tiszta vágyó és álmú kamaszként áll előttünk — teljesen hidegen hagyja Eszter tragikus halála. Pedig a magánnyomozói akciót Aladár után, másoknak teremtve alkalmat, hogy fényt derítsenek a vak szódás és a kamaszlány szerelmi kapcsolatára, ő indította el. A végzetes kőzápor, melynek Eszter az áldozatául esik, végül is az ő lelkén szárad... A motiválás hiányosságai s a lélektani elnagyoltság miatt az Eszter—Aladár—Tamás háromszög végül is nem több ügyesen megírt, olvasmányos kalandnál; az esemény csak be van illesztve a műbe, de nincs szervesen beleforrasztva a mű egész logikájába, összefüggésrendjébe. A cselekmény másik szála, amely Görcs Lajos sorsát idézi föl, egy kamasz intenzív lelki élményektől alakított nézőpontjából, lélektani tanulmánynak is beillenék. Bereck, legsikeresebb novelláinak szemléletéhez hűen, ebben a cselekményágban a tárgyilagos én-formával: már- már az önboncolás módszerével él. Hury Tamás felfokozott érzékenységgel szenvedi át a félelmet, a szorongást, amely anyai családfája végzetes sorsából fakad (négy testvér közül három önkezével vetett véget életének; a negyedik — a Baranyába kitelepített nagyapa — egyelőre — ki tudja, meddig — dacol a végzetével). A gátlásos, tétova, kínzó látomásokat megélő, érzékeny kamaszt a „szeretett és gyűlölt“ nagyapa ellentmondásos alakjában a sors, az élet, a természetes és a természetellenes halál s az emberi helytállás lehetősége és értelme izgatja. Élményeit felfokozott lelki intenzitással és nagy képzelőerővel éli át, némi — fiatal korával magyarázható — hajlammal a misztikum iránt. Ez a misztikum tulajdonképpen: áldeterminisztikus életfelfogás. Hury Tamás alakja azt a fajta megismerő elmét szimbolizálja, amely törvényszerűnek vél bizonyos összefüggéseket és meghatározó erőket, s ezeket mechanikusan beleképzeli a jelenségekbe. Szorongásaiban, . melyeket még kínzóbbá fokoz, hogy a nagyapjára leselkedő végzetben önmaga végzetét sejti, a világ prede- termináltságának a gondolata rejlik. A gátlással leszámolva jut el a katarzisig; — rájön — hiszen a nagyapa ágyban halt meg, nem pedig kötélen — hogy a külső determináció nem közvetlenül és nem egyértelműen határozza meg az embert; hatása a szubjektum adottságaitól, a lelki föltételektől is függ. Nemcsak a sors gyúrja az embert; az ember is formálhatja sorsát — erre a jelentésre redukálható a kisregény e síkjának mondanivalója. Görcs Lajos, ez a sors verte, idegen környezetbe sodort ember azt példázza, hogy a történelem sújtotta egyén számára is adottak az életben maradás lehetőségei és — kényszerei. A személyiséget végső soron nemcsak a külső erők alakítják, hanem az akarat — a harc vállalása — is. Filozófiai, pszichikai és etikai kérdésekre keresi tehát a válaszokat a kisregény imént taglalt síkja, miközben a hangsúly a személyiségkép szubjektív vonásaira esik. Ez az ösz- szetett világlátás még gazdagabb lehetett volna, ha Bereck az egyéni lét meghatározottsága mellett a társadalmi lét meghatározottságait is elemzi, s a Görcs Lajos—Hury Tamás jellempárhuzamot történelemfilozófiai tapasztalatokkal is feltölti. Hury Tamás nyitott szemmel jár a világban, megéli a nemzetiségi ember „csodabogár-élményét“ is (lásd találkozását a magyarországi rendőrrel), mindezt azonban nem gondolja végig, s helyzetét értékelve beéri ilyen laposságokkal: „Az az igazság, hogy tulajdonképpen nagyon jó helyen lakunk. Tudod, nagyjából Európa közepén.“ (Értsd: jól fogható egy sereg középeurópai tévéadó.) A nagyapa sorsa éppen az ellenkezőjét bizonyítja: ezen a „nagyon jó“ helyen történelmi széllökések és léghuzatok söpörtek végig, hajlítva, csavarva, földhöz lapítva az emberi sorsokat. Hury Tamás persze szélárnyékban áll: valójában sem a közvetlenül meg nem élt történelmi élménnyel, sem az életforma-változás dilemmáival nem kell megküzdenie. Beleszületett egy társadalomba, melyet a kiegyensúlyozottság, az állandóság jellemez, melyben a konfliktusok nem történelmi összecsapások, legföljebb erkölcsi természetű emberi kapcsolatok formájában mutatkoznak meg. Túl intellektuálissá, koravénült bölccsé sikeredett volna a kamasz hős, ha a társadalmi meghatározottság élményét is olyan intenzíven éli át, mint egyéni létének legszemélyesebb lelki gyötrelmeit? Lehetséges, hogy Bereck Józsefnek van igaza. Annál inkább is, mert gyakran érezteti a két figura történelmi-szociológiai tapasztalatainak különbözőségét. A nagyapa és az unoka világa: elidegenült világ. Az 1947-es marhavagonbeli „utazás“ tragikus élményként vésődött a nagyapa emlékezetébe; Tamás mai utazása viszont színes kaland, csábító romantika. Ami a fiúnak természetes (pl. a korszerű nagyüzemi mezőgazdaság a Csallóközben), az Görcs Lajosnak valószerűtlennek és hihetetlennek tűnik föl. Ami az öregnek jóleső múltba révedés, személyes emlék, az a kamasznak legföljebb sokszor hallott mese, unott lemez, melynek előre tudja a végét (lásd a képzelt párbeszédek „elidegenítő“ effektusait). A figurák más-más történelmi viszonyok és tapasztalatok kifejezői; Hury Tamás gondolkodása a korához — de csakis ahhoz — mérten végül is úgy hiteles, ahogy azt Bereck József ábrázolja. R okonszenves hős ez a tiszta álmú kamasz, szeretnénk őt felnőttként is viszontlátni. Szeretnénk tudni: eljut-e a fölismerésig, hogy a társadalmi létnek is vannak meghatározó erői, s hogy a személyiséget nemcsak az én-tudat, hanem a mitudat élménye is alakítja? Képes lesz-e fölfedezni a társadalom — s benne a szlovákiai magyar közösség életének problémáit? A maga nemzedékének koreszméit, korfeladatait? Eljut-e — Féja Géza egykori kifejezését aktualizálva — „Szlovenszkó lélektanáig“? Egypáf kitűnő novella és egy nem hibátlan, de jó, mert részleteiben itt- ott kitűnő, bizonyos stiláris és formai vonatkozásokban fejlődésről tanúskodó kisregény után ezen áll vagy bukik Bereck József prózájának a teljes érettsége, kiteljesedése. ZALABAI ZSIGMOND .2, 'ST e a 5 u O 6 H M s m a. o X 'O 'S o ja < FŐHŐSmimnw ®5^M3g2i£02Llií2!
