Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-04 / 49. szám
R ' I hét felé járt az idő. Bár II az előadás csak nyolc órakor kezdődött. Bánsági Ildikó már a színpadon volt. Fehér blúzban, farmerszoknyában, kezében szövegkönyvvel. Először talán a helyét kereste, azután úgy tűnt, mintha szerepéből is idézett volna. Valóban próbált. Egymaga. Kollégák és rendező nélkül. Pedig A kikapós patikárius premiere már rég a háta mögött volt. XXX A jó színdarabot csak felerészben lehet papírra vetni. A másik fele a színészek egyéniségétől, hangszínétől, tekintetétől, mozdulataitól függ. Bánsági Ildikó játékát mindig maximális felkészülés jellemzi. Sokoldalú színésznő. Olyan, akivel szívesen dolgoznak a rendezők. Az utóbbi időben az egyik legtöbbet foglalkoztatott színész. A főiskola elvégzése után a debreceni Csokonai Színház, majd a budapesti József Attila Színház tagja volt. A Vígszínházban második évadját tölti. — Emlékszem: jőiskolás koromban mindig az volt a vágyam, hogy a József Attilában játszhassak. Nem is panaszkodom, a Makrancos hölgy Katája és A salemi boszorkányok Abi- gailje sok mindenért kárpótolt. Egy idő után azonban úgy éreztem: tovább szeretnék lépni. Fejlődni akarok. Lementem volna Kaposvárra is, mert hívtak, de később nem jelentkeztek. Ma sem tudom, miért. — Várkonyi Zoltánnal a Fekete gyémántok forgatásán kerültem kapcsolatba. — Miért nem vagyok a Vígszínháznál? — kérdezte. — Szóljak, ha akarok, álmehetek. Nehéz volt kiválni a megszokott környezetből. Szörnyű pillanatokat éltem át, amikor bejelentettem szándékomat. [Serényi Gábor főrendező egyszerűen nem akart hinni döntésemnek. Darabjaiban mindig rám épített, azt mondta tervei vannak velem ... A kollégák igazán örültek, hogy hívtak, de féltettek is, mert a Vígben sok a fiatal színésznő. — Két szerepet kaptam az elmúlt évadban. A Kedves bó- peer! Vukovics Szilviáját, a tehetségtelen, fontoskodó írónő jelöltet és a Királyi vadászatban Zita királynőt, azaz Aldobói Évát. — Fokozatosan megismerem az egész társulatot. Major Tamást ' még a Nemzeti Színházból ismerem, mert itt voltam stúdiós, mielőtt felvettek a főiskolára. Andai Györgyi és Lukács Sándor osztálytársaim voltak a főiskolán, Kútvölgyi Erzsivel és Hegedűs D. Gézával pedig már többször is filmeztem. Bánsági Ildikó még főiskolás volt, amikor eljátszotta első filmszerepét. Huszárik Zoltántól kapta a Szindbádban. — Tizenkét éves korom óta arról álmodoztam, hogy egyszer Latinovics Zoltán partnere lehessek. S amikor az álom valóra vált, reszketni kezdtem, any- nyira zavarban voltam. Ö észrevette izgalmamat és a töltött káposzta ízéről kezdett beszélgetni. Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza a filmgyárban figyelt fel érdekes egyéniségére, s ki is választotta öt a Madárkák főszerepére. Ezt követte a Makra, majd a Szikrázó lányok című zenés film. A Fekete gyémántokban Angélát alakította. — Minden szerep megformálásakor arra törekedek, hogy a legmesszebbmenőkig a véremmé váljon a figura, amelyet saját problémáim, örömöm, fájdalmaim hozzáadásával építek fel. Persze, minden szerepnek megvan a maga plusza. Angélánál például a loknis ruha, a legyező, a fátyol, a cotillon ... — A Budapesti mesékben kapott szerepem varázslatos kitérő volt a romantikus filmek világából. Nagyon közel éreztem magamhoz Nanette alakját, mert teljes mértékben olyan lehettem, mint amilyen vagyok. Ezért volt könnyű az azonosulás. — Igen, sok rendezővel dolgoztam együtt. Hogy nagyobb vitákra méa sosem került sor közöttünk — nincs ennek semmi titka. Mindig elvárom a rendező bizalmát, hitét, hogy képlékeny állapotba kerülhessek. Tudnia kell: miért veszi elő a darabot, miért éppen rám bízza az adott szerepet. Szerintem a jó rendező nem más, mint jó pszichológus. Az öltözőt, ahol beszélgettünk, kis asztali lámpa tompa fénye világította be. Bánsági Ildikó vibráló lénye, karjainak játéka reflektorok fényét idézte. A tükörben — és ezt ő nem látta — ezer arc váltotta egymást. Természetesen minden színészi rájátszás nélkül. — Higgye el: nehéz a magánéletben megfeledkeznem arról, hogy színésznő vagyok. Állandóan ellenőriznem ícell magam, nehogy az egyensúly megbillenjen. Sokszor nagyítóval figyelem magam, nehogy a magánéletemre is kihasson a hivatásom. Bánsági Ildikót egy-két évvel ezelőtt csak filmszínésznőként tartották számon, de színház nélkül még ma sem tudná elképzelni a pályáját. Ezért is örül annyira az új évadnak, amely két összetett szerepet hozott számára. Az egyik Karácsony Nagy Zsuzsanna, a Jó estét nyár, jó estét, szerelem című Fejes Endre—Presser Gábor musicalben. (A „görög diplomata“ szerepét Hegedűs D. Géza alakítja.) A másik pedig Dunnyása. Raszkolnyikov húga a Bűn és bűnhődésben, amelyet Ljubimov rendez. — Attól függetlenül, hogy egy új színpadi szerep mindig szörnyen megbénít, szeretem a próbákat. Sokszor úgy érzem: nyolc kezem és hat lábam van. A görcsből csak az instrukciók oldanak jel. Nem tudom pontosan megmondani, milyen is ez az állapot, ezt nem is lehet tulajdonképpen meghatározni... Dadogok, halkan beszélek, egyszer csak hirtelen ráérzek az írott szó súlyára. A televízió képernyőjén is gyakran feltűnik. A napokban például három tévéjátékban kapott szerepet. A Kavalkádbnn, a Kitörésben és a Téli regé ben. — Ma is a tévében voltam. Maár Gyula Viszontlátásra, drága című alkotásában játszom a női főszerepet. Vele még csak most dolgozom először. Nagyon igényes, megértő rendező. Tudja, hogy fáradt és zaklatott vagyok, hetek óta alig alszom, egyszerűen nincs időm kipihenni magam. — Nagyon fáradt vagy, ugye? — kérdi. — Nyugodtan pihenj egy kicsit, majd később folytatjuk. Hát ilyen az ideális rendező. Egyenrangú partnerként kezeli a színészt, és mindig emberi hangon szólal meg. xxx „A színész a költészet fényében az emberi lélek mindeddig fel nem fedezett mélységébe szállhat le, saját lelkének mélységébe, hogy ott titokzatos módon átalakulva ismét a felszínre emelkedjék“ — mondotta Max Reinhardt, a német színházi élet kimagasló egyénisége. Bánsági Ildikónál ez az átalakulás mindig művészi fokon történik. Ezért is tartozik a magyar színház- és filmművészet ígéretes tehetségei közé. G. SZABÓ LÁSZLÓ Négyszemközt Bánsági Ildikóval KAMERÁN INNEN — KAMERÁN TÚL Kevés olyan női rendező van, akit „Jegyeznek“ a nemzetközi filmművészetben. Közéjük tartozik a szovjet Larisza Sepityko, aki legutóbb a nyugat-berlini filmfesztivál nagydíját nyerte. A fesztiválon bemutatott Felemelkedés című filmje nem az első, amely- lyel az érdeklődést felkeltette. Pályafutása egészében érdekes. A Donyec-medencéből származik. A főiskolán Dov- zsenko növendéke volt. Diplomafilmjét — Forróság — Csingiz Ajtmatov novellája nyomán forgatta. Színészként is szerepelt a Dal a tengerről, a Tavrija, a Hétköznapi történet című filmben. Nemzetközi feltűnést keltett Szárnyak című rendezésével — a filmet 1966- ban készítette. Huszonnyolc éves volt akkor, és olyan hitelesen dolgozta fel egy „veterán“ pilótanő konfliktusát, az égető társadalmi problémát — magányos maradhat-e valaki a kommunizmust építő társadalomban —, hogy az korát meghazudtoló nagy tudásról, a társadalmi problémák iránti rendkívüli érzékenységéről, lélekismeretéről tanúskodott. Legújabb filmjét, a Fel- emelkedést, a Szotnyikov című Vaszil BiArou-elbeszélés ihlette. A kitűnő szereplő- gárdában Szotnyikov alakítója kezdő: Borisz Plotnyi- kov, partnerei: Anatolij Szolonyicin, Szergej Jakovlev, Ljudmila Poljakova. Arra a kérdésre, miért készített háborús filmet, hiszen nem is emlékezhet rá, Larisza Sepityko elmondta: Annak a nemzedéknek, amelyhez tartozik, legnagyobb személyes élménye, gyermekkori, tehát meghatározó élménye a háború. Öt édesanyja a két testvérével együtt nevelte, evakuált velük, miközben édesapjuk a fronton harcolt. De még ha fiatalabb volna is, akkor sem személyes emlékek nélküli a háború, hiszen szüleik, az idősebbek nemzedéke háborús nemzedék, az ő kemény erkölcsi tartásuk öröklődik tovább az utánuk következőkben. Isze] Nevem: Issur Danielovics Demszkij, ez áll az útlevelemben is. Orosz szülök családjában születtem, ma is jól beszélek oroszul. Hogy mégis Kirk Douglasként ismer a világ, annak a film és a filmezés az oka. Amikor 1946-ban Hollywoodban, a Paramount stúdióban Lewis Milestone Martha Ivers különös szerelme című filmjében először álltam a kamerák elé, hogy Barbara Stanwyck és Van Heflin oldalán alakítsak egy kisebb szerepet, a sajtófőnök azt mondta: Mondja el az életét és keresünk magának egy nevet. Azzal a névvel, hogy Demszkij, Amerikában nem csinálhat karriert. Angolos névre van szüksége. Ez még a fénykorában élő, régi Hollywoodban történt és a sajtófőnök szavai ellen nem volt apelláta. Épp születésem történetét meséltem és ott tartottam, hogy édesanyámat a New York állambeli Amszterdam Douglas- utcájából, ahol laktunk, vitték kórházba, amikor a sajtófőnök felkiáltott. „Elég, hagyja abba, már megvan. Douglas lesz a neve. Demszkij- Douglas. Kij Douglas — mondta hirtelen —, de ilyen név nincs. Kirk Douglas.“ Hogy azután ez tette-e vagy más, nem tudom, de sohasem lettem Douglasszé, csak a nézőknek, magamnak, a barátaimnak, mindig Demszkij maradok. Az már az élet kegyetlen tréfája, hogy szüleim hazájába életemben először csak túl a hatodik X-en, hatvanegy éves koromban jutottam el először. Az idén nyáron meghívtak a moszkvai nemzetközi filmfesztiválra. Egy nagyobb delegáció tagjaként, hónom alatt egy magam rendezte játékfilmmel, tulajdonképpen producerként és rendezőként repültem Moszkvába, ahol Spartacusként fogadtak. 1977 júliusát írtuk és én visz- szaröppenhettem 1959-be, életem egyik legkedvesebb szerepéhez. Mert a Spartacust 1959-ben forgattuk. Ha az ember már több mint hatvan filmben játszott és hatvanéves is elmúlt, szívesen veszi, ha fiatalabb éveire és maradandóbb alkotásaira emlékeztetik. Egyszerűen boldog voltam Moszkvában. Az első vizit izgalmával jártam az üzleteket, utcákat, Nem túlzók: mindenütt felismertek. „Itt van Spartacus“ — mondogatták. Aláírásokat kértek és amikor kiderült, hogy értek oroszul, a trák rabszolga-vezér alakításának részleteiről kérdezgettek. Kisebb-nagyobb ajándékokkal leptek meg, percek alatt tucatnyi meghívást kaptam, és mindenki a segítségemre szeretett volna lenni. Sztár voltam, de nem amerikai, hanem meghatóan emberi, emberközeli értelemben. Sztár, akit nem elidegeníte- nek az emberektől, nem embertársai fölé emelnek — amit utálok —, hanem akit . beillesztettek az emberek közé. Nem a színészt, hanem — úgy érzem — Spartacust látták bennem. Ritkán adatik meg a filmvásznon megjelenőknek, hogy egy-egy alakításuk hatását ennyire közvetlen közelből, ennyire természetes körülmények között figyelhessék meg. A mi pályánkon, a mi Hollywoodunkban az ember olykor -megalkuszik önmagával, mert pénzre van szüksége. Természetesen, hogy a hatvannál több figura, melyet alakítottam jobb és rosszabb szerepekből állt össze. Játszottam sikeres mesternek tucatjaiban, életre keltettem Van Goghot, a festőt, nácik ellen küzdő ellenálló voltam a Telemark hőseiben, játszottam kémet és amerikai államfő. és sok mást, akit és amit nem szeretnék felsorolni. De még soha olyan hosszan tartó és emlékezetes sikert nem arattam, mint a Spartacus megformálásával. Es még soha olyan felelősséget nem éreztem alakításomért, mint Moszkvában. A szovjet fővárosban a színészi alakítás utóéletének csodálatos élményével találkozhattam, és ez egyrészt visszavezetett fiatalabb éveimbe, másrészt szerény kóstolót adott abból, amit nagy szóval és nagy önteltséggel egyes művészek úgy mondanak: „klasszikusság“, vagy „örökkévalóság“. (fgy) XII. 4. ‘Ö io 0) "3 +-> '03 > 0) «♦-t t-< o 'O c 'ca C/5 C/3 o c o 6 o .Q 4 KÖLTÉSZET mim MM 4 UllfíG é a" KIRK DOUGLAS SPARTACUSKÉNÍ MOSZKVÁBAN
