Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-27 / 48. szám
Vlagyimir Ligyin A rendelés vége felé a bejelentkezők közül valami Kaznacsejev lépett be Gyiatroptov doktorhoz. Már estefelé járt az idő, úgyhogy Gyiatroptov fáradt volt, ráadásul pedig napközben is sok minden bosszantotta: egy beteg vitába szállt a diagnózisával, ragaszkodott ahhoz a betegséghez, amelyet feltételezett magában; egy másik — öregasszony — követelte, hogy azt az orvosságot írja fel, amely néhány éve használt neki, és egy ócska receptet akart rátukmálni, amely már kirongyosodott a hajtásokon. — Foglaljon helyet — mondta Gyiatroptov, miután régi orvosi gyakorlata szarint egy pillanatra végigfürkészte a beteg külsejét, mert ez néha hozzásegítette, hogy mindjárt feltételezzen valamit a szívvel vagy a májjal kapcsolatban. Kezelőlapja új volt: Kaznacsejev még nem vette igénybe a rendelőintézet szolgálatait. — Igen — szólt Gyiatroptov, miután átnézte a laipot, amelyen a foglalkozás rovatban az állt: orvos. — Tehát kollégák vagyunk? — Nemcsak kollégák, Dmitrij Afanaszjevics, hanem régi ismerősök is — válaszolta Kaznacsejev. Ekkor hirtelen mintha erővel lökték volna fel a mélyből, előbukkant az, ami Gyiatroptovot arra kényszerítette, hogy tenyeréből ellenzőt formává egy pillanatra eltakarja a szemét — mintegy azért, hogy szemüvege ne verje vissza a fényt. — Igen — mondta ismét —, sok minden megesik az életben. — Ahogy látja, az idő nemcsak elvisz, hanem vissza is hoz sok mindent, bár gyakran egészen már formában — jegyezte meg Kaznacsejev. Gyiatroptov szótlanul ráírt valamit a lapra, majd felemelte szemét, és ránézett a hosszúkás, szikár arcú, őszülő halántékú, de még fiatalos, magas páciensre. — Hol dolgozik moat? — érdeklődött. — Az Idegsebészeti Intézetben. Már november volt, kései, rideg hónap, amikor odakint szürkület nélkül egyszeriben sűrű-kék eBte lesz, de Gyiatroptov nem sietett felgyújtani a villanyt, nyert Szergej Szergejevics Kaznacsejevvel furcsán és bonyolultan összekapcsolódott az egyéni élete. A háború első évében, a legnehezebb időben, a Gyiatroptov vezette tábori mozgókórházba irányítottak néhány diáklányt a vinnyicai orvosegyetemről; a várost nemsokára elfoglalják a németek. A lányok közt volt a kedves, szerény Galja Nagyezsgyina, akit az bántott a. legjobban, hogy a családja nem tudott idejében eltávozni. A lányoknak a gyakorlatban kellett megtanulniuk azt, amit az ápolónői tanfolyamok nyújtottak, és Gyiatroptov szívből sajnálta őket, amiért az élet küszöbén a legsúlyosabb megpróbáltatásokkal kellett megismerkedniük. Galja Nagyezsgyina — szolgálatkészségével és gondos kezeivel — egy csapásra .megnyerte Gyiatroptov rokonszenvét. A tábori kórháznak is meg kellett ismernie a visszavonulás nyomasztó keserűségét, veszteségeket szenvedett: egy bombázáskor meghalt két egészségügyi nővér meg a sofőr; orvos sem volt elég, úgyhogy amikor már valahol Guljajpolje környékén jártak, a kórházhoz vezényelték Szergej Kaznacsejevet, a II. Moszkvai Orvosegyetem hadi diplomását, akinek szintén a gyakorlatban kellett megtanulnia azt, amit nem tanulhatott meg az egyetemen. Akkoriban minden összekuszálódott, gyakran végzetesnek látszott: még vöröskeresztes zászlónk is, amely pedig irgalmasságra intett volna, inkább arra csábította az ellen- -93get, hogy végkép elpusztítson magatehetetlen embereket... Kaznacsejev nem sokáig volt ott, egy sebtében szervezett új kórházba irányították át, két hónap múlva pedig, amikor Gyiatroptov halálos fáradtan a szállásán pihent, kopogtattak az ablakán. — Ne haragudjon, hogy ilyen későn zavarom — kezdte Nyina Georgijevna Sztorzsako- va főnővér —, de nappal el van foglalva, futtában ezt nem mondhatom el, pedig mégis el kell mondani. — Mi történt? — kérdezte Gyiatroptov. Erre Sztorzsakova olyasmit mondott, amitől az orvos szíve fájdalmasan elszorult. A főnö- vér elmondja, hogy Kaznacsejev orvos, aki a kórházban dolgozott, de már áthelyezték, súlyos, elítélendő cselekedetet követett el; ő, Sztorzsakova nagyon sajnálja Galja Nagyezs- gyinát, de határozni kell valamit, mert már a harmadik hónapban jár szegény lány, a szülei pádig Vinnyicában maradtak, és csak egy nagynénje van Szaratovban. Ő kiszedte Gáljából a nagynéni címét, megírt neki mindent, mint nő a nőnek, és azt a választ kapta, hogy menjen csak Galja őhozzá, ott majd együtt döntenek mindenben, Gálját egy katonai repülőgépen sikerült Moszkvába küldeni, majd pedig — immár több mint egy fél év múlva — Gyiatroptov levelet kapott Szaratovból. „Maga mindig olyan jó vqlt hozzám, Dmitrij Afanaszjevics — írta Galja -r~, maga a legjobb és legszebb lap az életemben, amely olyan szerencsétlenül alakult. És én mindennek ellenére mégis inkább boldog vagyok, mert most van egy kislányom, Nagya; a pagnénémmel élünk, mihelyt lehet, megint munkába állok a kórházban: Kijev környékéről Szaratovba költöztettek át egy nagy hátországi kórházat; Jani- sev, a vezető sebész ismeri magát.“ És bár a háború, kivált az elején, károkból és veszteségekből állt, és bár azt is az elkerülhetetlen veszteségek közé kellett sorolni, ami Gáljával történt, a lány sorsa mégis megmaradt Gyiatroptov tudatának mélyén, így hát egyszer, mélységes szomorúság perceiben, hosszú levelet írt neki, megdicsérte bátorságáért, és azt is megjegyezte, hogy az ember sorsa gyakran csakis a tulajdon akaratától függ; de arról, ami őneki jutott osztályrészül, egy betűt sem írt: a háború legelején meghalt a felesége, aki nehezen viselte el az azzal járó izgalmakat, hogy hosszú időre, sőt esetleg örökre el kell válnia attól, akit mindenkinél jobban szeretett... A visszavonulás nehéz időszaka volt ez, és Gyiatroptov annyira agyondolgozta magát, hogy a kimerültség elhalványított minden keserű gondolatot a veszteségét illetően, de azok később mégis áttörték a maga teremtette blokádot, és különösen éjjelente kísértették, amikor a házban, vagy valami más ideiglenes szállásra viszalérve egyedül maradt önmagával. Galja szintén hosszú, nőién őszinte és nőién rajongó levélben válaszolt neki. „Tudom, igen tisztelt Dmitrij Afanaszjevics, hogy a maga egyéni élete sem rózsás — írta. — De maga nemcsak tanít bátorságra másokat, hanem példát is mutat bátorságból, ezért én mindig el voltam ragadtatva magától, és örültem, hogy vannak ilyen emberek a világon. Úgy szeretném látni még egyszer valamikor; maga azok közé tartozik, akikre — úgy gondolom — sok mindent rá lehet bízni és nekem erre különösen most olyan nagy szükségem van.“ Gyiatroptov erre a levélre is válaszolt, aztán viszonzásul megint Galja írt, és attól fogva a kórház tábori posta számára egymás ptán jöttek Szaratovból a levelek, amelyeket az orvos futtában, látszólag hanyagul, fehér köpenyének zsebébe dugott, estenként pedig, amikor egyedül maradt, szívének egész csillapíthatatlan mohóságával — bár ezt magának sem vallotta be — szinte hozzájuk tapadt, és valami mintha kibontakozott volna benne: most már nemcsak szenvedések vették körül, és nemcsak üresség volt szomorú szívében ... Anna Szergejevna Pocsivalova, elhunyt feleségének nővére, józan gondolkozású, okos asszony, foglalkozása fizikus, akit az intézetével együtt Közép-Ázsiába költöztettek, tárgyilagos, de egyúttal szívélyes levelében egyszer azt írta, hogy most persze háború van, személyes dolgokra nemigen lehet gondolni, de azt kívánja neki, hogy a továbbiakban rendezze az életét, találjon valakit, aki méltó társa lesz élete útján, hisz Vera, megboldogult nővére is örülne ennek ... ö akkor azt válaszolta: semmiféle személyes dologra nem gondol, hisz annyi bajt, veszteséget lát maga körül; reggeltől éjszakáig dolgozik, úgyhogy amikor nagy nehezen eljut az ágyhoz, máris úgy alszik, mint akit egyonütöt- tek. De mostanában mégsem úgy aludt, mint akit agyonütöttek, hanem álmában — igaz, egyelőre még csak bátortalanul, szorongva — megjelentek a kék égnek olyan fényes foltjai, hogy még bódulatában is érezte, hogy hirtelen megdobbant a szíve ... Valahol Belij Kologyeznél, ahol azt a frontot, amelyhez a kórház tartozott, már sztyep- pinek nevezték, Gyiatroptovnak, mivel a háború kitörése óta egyszer sem pihent, adtak egy rövid szabadságot, és ő egy katonai Douglas- szel Moszkvába repült, éppen csak megfordult immár üres lakásán, és máris indult Szaratovba. — Biztosra veszem, hogy így vagy úgy, de még okvetlenül találkozunk — mondta őszinte szürke szemével a férfi szemébe nézve Galja. ö pedig, aki már olyan sok zordságot, any- nyí keserű veszteséget, tönkretett sorsot látott az életben, gyámoltalanul nézett Gáljára, maga is érezte tulajdon gyámoltalanságát, és végül is nem lehet megmagyarázni, hogyan veszít el és hogy talál meg az ember valakit... Aztán sétálgattak a Volga partján, a fűlepte lejtőn. A Volga kihalt volt, nem jártak rajta gőzhajók, talán csak egy vontató húzott maga után egy uszályt, megrakva azzal, ami a frontnak kellett, úgyhogy a békés nagy folyó is háborússá vált. — Nem tudom, mit gondolhat rólam, de én annyira elveszettnek éreztem magam ... hisz a szüleim meg a kisöcsám Vinnyicába maradtak, és vajon élnek-e? — Mindent értek én — válaszolta Gyiatroptov. — Legyen nyugodt, mindent értek, Galja. Két napot töltött Szaratovban; Galja kislánya, Nagyenyka, aki már hasonlított az anyjához, szürke szemével figyelmesen nézett az ismeretlen emberre. Tatyjana Nyilovna, a nagynéni pedig Gyiatroptov elutazása után megjegyezte: — A gyermekek mindig megérzik, ki a jó ember. — De Gyiatroptov orvos alezredesben Galja maga is megérezte a jó embert... A háború utolsó évében pedig, amikor Gyiatroptov már a moszkvai hadikórházban dolgozott, Galja a kislányával odaköltözött hozzá, és ő az apja lett Nagyának — más apja úgyse volt soha. — Milyen furcsa ez mégis — mondta egyszer Galja. — Hozzád küldtek a tábori kórházba, ahol te voltál a parancsnok, én meg úgy igyekeztem, annyira féltem, hogy nem állom meg a helyemet, hisz jóformán még semmit se tudtam, csak harmadéves medika voltam, és ki gondolhatta volna akkor, hogy egyszer majd együtt leszünk? Most pedig nem is tudom, melyikünk szeret jobban: én-e vagy Nagya? — Valahogy majd csak megosztoztok — felelte Gyiatroptov, és aznap, a munkából hazamenet, a Kórház téri bódéban vett egy-egy csokor bazsarózsát a hölgyeinek, és kiét olyan hasonló szürke szempár nézett rá! Hasonlók már pusztán azért, mert szerették őt... Tíz évvel később pedig, Nagya már az utolsó osztályba járt, és szüleinek példájára ő is orvosegyetemre készült. Galja, aki mindig nyugtalanította őket gyenge szívével, hazaérve a klinikáról, ahol laboránsként dolgozott, azt mondta a lányának. — Alig tudtam hazavánszorogni, annyira rosszul éreztem magam... de ne telefonálj a papának a munkahelyére, lefekszem, pihenek egy kicsit. A lánya mégis kihívta az elsősegélyt; az orvos, miután végighallgatta, mindjárt azt mondta: „Nem szabad otthon hagyni“ — és kihívta a mentőket. Gyiatroptov pedig ezalatt egy betegének sokkos állapotával küszködött, és csak egy óra múlva szóltak neki, hogy sürgős ügyben telefonáltak hazulról. Az is bizonyára örökre, egész életére megmaradt emlékezetében, ahogy a hadikórházból mindjárt a másik kórházba indult, ahová Gálját szállították; ahogy az orvost lesve a várószoba egyik sarkából a másikba járkált, majd ahogy szólították: „Gyiatroptov polgártárs!“ és az orvos a lépcsőre lesietve azt kérdezte: „ön Gyiatroptova férje?“ — ő pedig engedelmesen így válaszolt: — Igen, én vagyok a férje. — Megtettünk minden intézkedést, de a szívelégtelenség súlyosbodott... Az orvos nem mondott semmi többet, őneki, Gyiatroptovnak pedig nem volt mit kérdeznie többet. A novemberi alkonyaiban sűrű-kékre sötétedő ablakon, mint valami képernyőn, lepergett ez az egész film arról, ami az életében történt, ami volt és elmúlt, úgyhogy most mindenféle érzéstől mentes, gyakorlatias hangon így szólt. —■ A maga kezelőlapja egyelőre tabula rasa ... töltsük hát ki. Apropó, a születési éve valahogy kimaradt. — Lefelé megy a napom... közeledek a hatvanhoz — felelte Kaznacsejev. Gyiatroptov borzas ősz fejére, rövidre nyírt, deres bajuszára, egy kissé húsos arcára nézett, de a szemét meg a tekintetét eltakarta a nehéz keretű üveg, a szemébe ne lepillantani, hogy kiolvasson bel — Mégiscsak szörnyű elgond eltelt már — mondta Kaznacseje a gyorsított tanfolyamról mint kerültem magához, és maga az nagyon sokat segített nekem. A pedig két évig dolgoztam Burgye most már öreg orvosnak számító letlenül akadtam magára: egy nő lítette a nevét, mégpedig mag hogy nagyon jólesett megtudnoi hál istennek dolgozik, sőt még is örvend. Az igazat megvallva, méltem, hogy egy kicsit emlék Egy pillanatig még továbbnyúlt remegő, vékony fonál, amelynél lett szakadnia, vagy csomóvá k* nia; de se el nem szakadt, ssm bogozódott. — Egy kicsit emlékszem is ... alatt annyi ember haladt el me — És mi lett azzal a tábi amelyben önnél volt alkalmam ideig? — Eleinte visszavonult a hads támadásba indult vele ... a győ lenül Berlin „szívpitvarában“, : ünnepeltük. Az pedig, amit Kaznacsejev 1 relmeren, szánalmasan kérdezn csak egy pillanatra rendült me dulatlanná meredt... egyébkén csak ő, Gyiatroptov érezte úgy, akarnak tőle valamit. A novemberi este már megsűr tétkéken terült el az asztal ple — Amikor meghallottam a név tárult volna valami a múltból — nacsejev. — Különben persze a bérre jellemző, hogy inkább az < a családi élet nekem nem sikei nak, Dmitrij Afanaszjevics? — tosan. Gyiatroptov elvette szemétől < máit ellenzőt, és hunyorogva Iá zett. — A lányommal élek, ő is or gyógyász, a Filatovban dolgozik pedig hét éve meghalt. — Úgy. — Kaznacsejev csak e nem tudott hozzátenni semmit, percig hallgattak. — De mégiscsak lássunk hozz hoz, kolléga! Gyiatroptov meggyi teli lámpát a tompa fényű, fehér Vegye le az ingét. Kaznacsejev a szék támlájára kóját, a fején át levette ingét, ült, ahogy ő előtte szoktak ülni bizonyára már nem egyezer volt alatt. Mindjárt dideregni kezde hogy szánalmasan lúdbőrözik, : roptov először meghallgatta a s: érelszorító gumival összehúzta ; körtét nyomkodva a vérnyomás! — Hát igen — mondta későt után írta fel az adatokat a lev Díszoklevelet nem adhatok magé Kitöltötte a lapot, megírta a i egyik olyan tablettára szólt, ar csejev annak idején maga rent egy darabig szedte is, de aztán — Köszönöm, Dmitrij Afanaszj« ta ás lelállt. — Újév után jöjjön el... máj hogy javul. — Eljövök ... most már ismer A többi orvos már befejezte Gyiatroptov is leadta a lapot a n A napi munka után gyalog szőke hogy egy kicsit kiszallőztesse m rendelés alatt felgyülemlett: nén ték kezeltetni magukat, mások i rűségből jelentkeztek, és úgyse : semmit; kételkedett abban, hogy csejev is pontosan teljesíti majd í és kételkedett abban is, hogy esi rák görcse hozta el a kardioló az a vékony, rezgő szál ezúttal n móvá bogozódott. Mire hazatért, Nagya már ottt — Milyen későn jöttél ma! — Feltartottak a betegek. Gyiatroptov homlokon csókoltf sakodni indult, majd hamarosan tek. — Amúgy is jó kis napom vol vége felé pedig megjelent még e rős is, a fronton találkoztunk, s Alighanem azért jött, hogy megi lett Gyiatroptov így estefelé: te esett-e már, vagy még dolgozgat! mekvonalon egyszerűbb - a cs« tanak ugyan, de 9emmit sem fői jükben... de az én betegeimen eligazodni: kinek mi jár a fejébex nem is olyan nehéz eligazodni i — Egyél, papa, kihűl a leves lánya, és szótlanul ették a levest. A harmadik szék pedig, amelye jén Galja ült, szorosan oda volt tálhoz; a halála óta jóformán so onnan, és az alkonyat mintegy öi ződve kéklett a támlájának tojá: ban. MAKAI IV
