Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-27 / 48. szám
tt bellit... íy év akkor orvos ókben alatt alatt, mi véli em- úgy- maga évnek ik rei. nyhén 1 kel- ;ozód- . nem áború ázzál, i egy aztán ózvetiéban gyöttalán mozhogy dezni és söa fel- Kaz- s em- m él; magá- óva1 for- a némtek- ;égem ndott, t egy gálat- : asz- itt. — a za- : úgy ei — ét év rezte, Jyiat- ]d az és a yelte. ymás a. — it; az aznaának, da. íondzzük, tat. lését, ■tóba. enni, mi a :eret- ysze- zední azna- okat, kam- . és csomo- z ülonás sme- rvos. ilyen ssze- ?yer- ordí- i felehet néha ta a ide- asz- k el irög- lásáMark Vilenszkij Barátom hívott fel telefonon. — Mit csinálsz éppen? — Focimeccset fogok nézni az ágyból. — Van egy jó ötletem, menjünk ki a stadionba. — Mármint, ahonnan közvetítik a mérkőzést? — Igen ... persze. — És oda beengednek idegeneket is? — De hiszen láthattad már a lelátókon ülő embereket a tévéközvetítéskor. — Hát azok nem a játékosok rokonai? — Ugya», azok szurkolók. — Szegények, biztosan nincsen tévéjük. — Fenét! Van televíziójuk, de azt tartják, hogy a személyes jelenlét az igazi, az egészen más, ha az ember ott van. — És pizsamában is beengednek oda? — érdeklődtem. — Hát, kissé illetlen lenne. A metró kijáratánál találkoztunk, ahogy megbe- széltük. De merre menjünk tovább, fogalmunk sem volt róla. — Az ördög vigye el, hiszen korábban már voltam abban a stadionban, most pedig, ha agyonütnek sem emlékszem az útra. — A stadion? — csodálkoztak a járókelők. — Az valószínűleg nem erre van, hanem Osztankinő- ban, a tévéközpontnál. Ekkor egy ismeretlen, kampósbotra támaszkodó, krákogó öregember ezt mondta: — Ahogy így visszaemlékszem, 1955-ben voltam utoljára a stadionban. Ogy rémlik, hogy először egyenest keli menni előre, és azután jobbra... Az öreg veterán emlékezése nem bizonyult feleslegesnek, hiszen hamarosan ott gubbasztottunk együtt a hatalmas stadion tribünjén. Persze nyugodtan maradhattam volna pizsamában és papucsban, mert senki ránk se hederített. Még a játékosok rokonai sem tisztelték meg jelenlétükkel ezt a mérkőzést; ki tudja miért. Kellemetlenül, mi több, kínosan éreztük magunkat, mint az olyan utazó, aki eltévedt a sivatagban. A stadion négy pontján felállított kamerák mögött megjelentek az operatőrök, és a pályára irányították a kamerákat. Kifutottak a játékosok is, megkezdődött a mérkőzés. — Érthetetlen, hogy mindent olyan távoli-picinek mutatnak — elégedetlenkedtem. — Nincs egyetlen közelkép. — Itt senki semmit nem mutat. Te magad látsz mindent, a saját szemeddel — magyarázta a barátom. — Tényleg?! Az igazat megvallva, ez a hír egészen elképesztett, szomorúan követtem a játékot, ami őszintén szólva meglehetősen unalmas volt. Egy pillanatig ezt el kell ismerni — volt izgalom, amikor a fehérfeketék gólt lőhettek volna, de a bíró megállította a játékot. — Nem volt les — mondta a barátom —, láttam! — Az volt. Mindjárt megismétlik, és akkor, meggyőződhetsz róla, hogy les volt, — Itt nem szoktak ismételni. — Akkor most már végképp nem tudom felfogni, miért zavartál ki az ágyból, és ráncigáltál ide ki magaddal. — Becsületszavamra, egyféle nosztalgia kerített hatalmába, ezért hívtalak. Szerettem volna ismét felidézni, átélni a visszavonhatatlan távoli gyermekkort. Emlékszel, amikor annak idején olyan sokszor keresztül-J{asul villamosoztunk a városban? Keserűen az egyik kék-fehér játékos kicselezte a fehér-feketét, és lassan a kapu felé döcögött, maga előtt pöcögtetve a labdát. Mi pedig hirtelen ... szóval... valami különös történt velünk. Talán valamilyen, régen lelkünk mélyén szunnyadó feltételes reflex ébredt fel váratlanul, és tört fel Egy ismeretlen erő szinte felröpített bennünket az ülésről, felpattantunk, karjaink maguktól emelkedtek a magasba. — Vitya, gyee... ee .. rünk! Vitya összerezzent, eleddig unatkozó szemében tűz lobbant, lázas, szenvedélyes tűz, felgyorsított, mondhatni nagyobb sebességre kapcsolt, és az ellenfél kapuja felé száguldott. Csapatának tagjai szintén rákapcsoltak, és úgy általában éledni kezdett a pálya, a játékosok magukhoz tértek, szinte felvidultak. A derék Vitya pedig, mint akinek mezébe ezer ördög bújt, elemi erővel rúgta a labdát a hálóba. Mi ketten pedig úgy ugráltunk, öleltük egymást, mint a gyerekek. — Tudod — mondtam barátomnak hazafelé menet —, nekem úgy tűnt, hogy mi együtt, hogy is szokták mondani, valamilyen módon, de részesei voltunk a gólnak. Igen, igen, emlékszel, amikor kiabálni kezdtünk: „Vitya, gyerünk!“, ez a fiú, szóval, valósággal lendületbe jött ez a Vitya gyerek. — Valóban. A játék hatással volt ránk, mi pedig a játékra. A játékosok és a nézők kölcsönhatása — egyfajta erőátvitel. Ahogy mondják: ti — nekünk, mi — nektek! RADOS PÉTER fordítása Történetem már régebben kezdődött azzal, hogy nem bírtam elviselni a sokáig tartó álldogáiást. Hosszan gondolkoztam valamiféle megoldáson. Egy alkalommal megpillantottam egy pásztorembernél az ülőkét, és rögtön tudtam — ez az én gondjaimat is megoldja. Az első adandó alkalommal elmentem az üzletbe nézelődni. Nem válogattam sokáig. Megvásároltam egy összecsukható tábori széket. Ogy terveztem, hazafelé ki is próbálom. Del- ki szemeim előtt már előre láttam magam, amint csúcsforgalom idején az autóbuszban leülök a székemre, vagy ha hiánycikket megyek vásárolni, egy hosszú sor végére letelepszem. Szóval hazafelé feltolakodtam az autóbuszra, igyekeztem olyan helyet találni, ahol szétnyithattam a tábori széket. Kényelmesen elhelyezkedtem rajta, már amennyire az egy ilyen szardíniás dobozban lehetséges volt és nyugodtan néztem a csekély egyórás utazás elébe. Sajnos az autóbusz utasai nem értették meg találmányomat. Többen megrugdostak, egynéhányon pedig az elmeállapotom épsége felől érdeklődtek. A későbbi utazásaim során erősen meg kellett küzdenem mindennapi kis helyemért. De nehogy azt gondolják, hogy a székem olyan kényelmet nyújt, mint a buszban elhelyezett többi társa. Rossz róla a kilátás, lent, az alsóbb légrétegekben kellemetlen szagok terjenge- nek, sőt ha miniszoknyás nő állt a közelemben — bizony, őszintén bevallom — nemegyszer belepirultam. Kétszer fel is képeitek. Elfelejtettem ugyanis, hogy az én ülőhelyem nincsen rögzítve. A száguldó autóbuszban, az egyik kanyarban csak úgy tudtam egyensúlyomat megtartani, hogy a közelemben ülő térdében fo- gózkodtam meg. Balszerencsémre a térd pont egy női volt és a mellette helyet foglaló férfinak nehezen tudtam megmagyarázni a történteket. Kisszékem reményteljes jövőnek nézett elébe a sorban állás forradalmasítása tekintetében is. Ha olyan helyre mentem vásárolni, ahol tudtam, hogy nem én leszek az egyedüli vásárló, vittem magammal a székem és beálltam, bocsánat, beültem a . sorba. Elővettem a keresztrejtvényt és hoz- zákezdtem fejteni. Ha jó kedvem volt, egy üveg sört is vittem magammal, így mindjárt otthonos környezetben éreztem magam, az idő meg gyorsabban telt. A munkatársak, ismerősök és a rokonok kezdtek kerülni. Sőt a hátam mögött Székes Jenőnek neveztek. Többször volt dolgom a fehérköpenyesekkel, akik mindenáron el akartak szállítani. Hosszas magyarázkodással voltam csak képes meggyőzni őket elméletem értelmességéről. Ennek ellenére nem csüggedtem. Az ülőke alkalmazását kiterjesztettem az élet minden területére. Bővítettem ülés közbeni foglalkozásaimat; megtanultam sakkozni, fát faragni és kötni, amivel egyébként megástam saját síromat. A múltkor ugyanis orvoshoz kellett mennem vizsgálatra. A rendelő előtt a szokásos tömeg. Leültem a kisszékre és hogy ne unatkozzam, hozzáfogtam kötni. Az orvos, mikor rám került a sor, elmosolyodott, behívott, lefektetett az ágyra. Egy injekciót adott — és már csak itt, a gyógyintézetben ébredtem fel. Nincs rossz sorom, csak néha olyan buta kérdéseket tesznek fel a kisszékről, mintha nem ismernék. Igyekszem kihasználni tétlenségemet. Barkácsolok, kertészkedem, sportolok — de sajnos, mindezt állva végzem. A főorvos értesült róla, hogy tudok sakkozni és kihívott egy partira. Győztem a tizedik lépésben. Mire ellenfelem jelentős javulást állapított meg. Ezért is bátorkodtam ezt a beadványt megírni. Itt a szobában van ugyan egy ágy és egy asztal, amelyek a padlóhoz vannak rögzítve. Az ágyon nem lehet kényelmesen ülni, mert rögtön aludni támad kedvem, az asztalon pedig, ugye, nem illik ülni. De ha egy szék volna a szobámban, vagy visszakaphatnám a kisszékemet, rögtön vidámabban telnének napjaim. Kérem önöket, legyenek segítségemre, hogy teljesülhessen óhajom. Varga Lajos illusztrációja itása (Hunrareszk)
