Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-20 / 47. szám
ÚJ szú XI. 2 ü. Hosszú és nehéz az út az Értől az Óceánig, s még nehezebb annak, aki „szittya magasságok“ ellenében s egész kora és társadalma számára keresi, töri ezt az utat, mert ez az út a társadalmi és politikai közösség felé vezet — közösségre vágyó embernek, népnek egyaránt meg kell tennie. Ady Endre irodalmi ősök és elődök által következetesen megjelölt úton haladt jelképes Óceánja felé: Janus P.annonius- nak villanó jelzőtüzeit, Dózsa György beszédének komor szózatát, Csokonai, Petőfi lázadó hitét, Vörösmarty Vén cigányának rekedt hangját követve, feltétlenül el kellett jutnia a felismerésnek ahhoz ,a választóvonalához, amelyen Mikszáth — más szinten, más színekkel és más vérmérséklettel — leszámol a dzsentrivilággal, s amelyen a magyar líra Vajda Jánossal elkezdődő megújhodása éppen Vajda János felejthetetlen két sorában szövegezi meg a felhördülő igazságot: Itt már hiába átok és imádság! En már csak a kénkő-esőt lesem. Kétségtelen, hogy Ady már Párizs és Léda előtt érzékelte ennek a kénkő-esőnek a fellegeit, s hogy már Nagyváradon evett Dózsa György égett húsából, s noha fenntartás nélkül elfogadhatjuk Rónay- Györgynek egy Ady-válogatás elé írt tanulmányából idézett, szellemes és éppen az említett válogatással (Ady Endre válogatott versei, 1976) bizonyított tanácsát: „Adyval tanácsosabb visszafelé ismerkedni. Kezdeni a kései kötetekkel: a Ki látott engem-mel és A halottak élén-nel“; ha'azzal az Adyval akarunk megismerkedni, aki Az értől az Óceánig költői-politikai programját hirdetve jutott el A hadak útján, a Csák Máté földjén, A grófi szérűn, A csillagok csillaga című verseket Irta, a legokosabb nyomban Ady prózai írásainak posztumusz kötetével a Jóslások Magyarországról című válogatással kezdeni. Csakhogy Ady az ebben a kötetben kiadott írásokat zömmel 1901 és 1912 között, tehát jóval a Ki látott engem és A halottak élén című kötetek megjelenése előtt írta. A kör önmagába zárult. Ady cáfol, a tények cáfolják az oly gyakran emlegetett Léda-mítosz és a Párizs-élmény bűvös érintésű varázsvesszejét, még akkor is, ha Az én menyasszonyom és a Léda- versek szokatlan szépségű, a Vér és arany-versek szokatlan merészségű hangja a maga módján már önmagába véve is forradalom és elkötelezettség volt, még akkor is, ha Párizs nemcsak Baudelaire— Verlaine—Rimbaud önmagára felfigyeltető hatását jelenti Ady számára, nemcsak a Nagy Forradalom Égalité, Fraternité, Liberté jelszavas színhelyével, hanem a szervezkedő francia munkásosztály szellemével hódítja meg Ady szívét. Mert Ady első párizsi útja az 1905-ös orosz forradalom idejére esik, s az akkori Párizs feltétlenül hívebb ablakot tár erre a forradalomra, mint az akkori otthoni élet. Ennek bizonyításául elég, ha Adyn.ak az 1905-ben a Budapesti Naplóban megjelent A nacionalizmus alkonya című írását idézzük: „Nem is kell, hogy Matuzsálem legyen valaki; megérhet egy gyönyörű földi dolgot, egy örvendetes elmúlást. Öregnek csúfolt, de egyre ifjodó Európának lehesseget végre egy utálatos lidércet a melléről: a nacionalizmust. (...) A népek kezdenek látni, ha Európát itt-ott néha elfogja egy-egy nacionalista rángatózás, ez vitustánc. Az elmúlás ellen rúg- kapál a nacionalizmus. Talán már nemsokára nem lesz szégyen' igazi hazafinak lenni sehol a világon. Még Oroszországban is megindult a leszámolás. Meddig késik még — nálunk?“ Nem kétséges, hogy a fenti sorokat hivatásos — és eszmei, erkölcsi világnézettel elkötelezett — publicista írta, s a fenti sorok egyértelműen bizonyítják, hogy Ady költői, de mindenekelőtt Ady társadalmi és politikai magára találása, fejlődése nem Párizsban és nem Párizs után kezdődött el, hanem ott, ahol a társadalom kérdéseivel megismerkedett, ahol kora és társadalma helyzetét meglátta: Nagyváradon. Pontosabban — a Nagyváradi Napló szerkesztőségében. Ott, ahol — mint kortársai, a század- forduló kimagasló író- és költő-egyéniségei valamennyien — napi hírek, tárcák, glosszák, hírlapi tudósítások kemény hasábjai között megtanulta az írás mesterségét és az írott szó hivatásos elkötelezettje lett. Mert költői és hangzatos az ősi formula, amely szerint kezdetben vala az ige, de bizonyos, hogy Ady már a Nagyváradi Napló szerkesztőségi asztala mellett felismerte és vállalta a biblikus igék fauszti megszövegezését: kezdetben vala a tett. A kor és a világ látványa tárult Ady szeme elé a hír- lapkészítés, az özönlő politikai és napihírek szigorú iskolájában, ahol a 18—19. század nagy (és a szó nemes, alkotó értelmében értelmezett) dilettánsai után az új, hangsúlyozottan hivatásos irodalom jelesei fejlődtek a toll mesterévé. Az író mindenkinek és mindenkihez ír) de az írás hivatásos elkötelezettje, az elkötelezett publicisztikán nevelkedett író látja, megismeri és nevén szólítja ,a címzettet; ezért vállalja az írást hivatásul és a sajtót küzdőteréül s egyszersmind fegyveréül. Ady felismerte a sajtó lehetőségeit és feladatát: forduljunk újra a Jóslások Magyarországról tanúságtételeihez: „Valamennyire egészséges viszonyok között ma a magyar sajtónak kellene lennie a társadalom éltető és munkáló levegőjének. Egy bizonyos még: a magyar sajtó egészségesebb, jobb és hasznosabb a magyar parlamentnél. De milyen szomorú ez a reláció! Milyen keveset jelent ez a dicséret! A magyar sajtót is megmételyezte a magyar parlament, a politika. A magyar közélet egy betegsége sem kerülhette el természetesen a sajtót. A sajtó nem olyan beteg, mint a parlament. De nagyon beteg azért. Nagyon beteg... Aggodalommal s fájdalommal kérdezzük, vajon gyógyítható-e ez a betegség? Ha a sajtó is a parlament sorsára jutna, ez azt jelentené, hogy a magyar társadalom megmenthetetlen.“ (A sajtó és a parlament. Nagyváradi Napló, 1902.) Bizonyításul szolgálhatna az idézett újságcikk-válogatás minden írása, minden sora: Ady már és elsősorban publicisztikai éveiben tűzte ki célul az írás legelkötelezettebb küldetését, azt, hogy az írónak a közgondolkodásra kell hatnia. Lírában is, mert az élet és világ kérdéseiben ,az Irodalmi visszavetítés, ábrázolás és felfigyeltetés legmeghittebb, legkitárulkozóbb, legbensőségesebb műfaja a líra. Ady a líra szuggesztív erejével lép sorompóba Dózsa, Batsányi, Kazinczy, Petőfi nyomdokaiban, és most már beszélhetünk Párizsról és a szimbolistákról: felfedezve, kisajátítva, meghódítva a nyelv nem is olyan régen fellelt lehetőségeit (a magyar nyelv mindössze 1844-ben lett hivatalosan államnyelv!), a francia szimbolisták osz- tályonkívüliségbe zárkózása és önkábításba menekülése helyett emberi szimbólumokkal és — nem lehet eléggé hangsúlyozni — elkötelezett szinten ébreszt- getve, lázítv.a a közgondolkodást és a köztudatot. Költeményei annyiszor idézett (s gyakran költői póznak vélt) „üzenetei“, „küldetései“ mögött egy új világ formálódik: az öncsalás és önámítás korszakait követő meghasonulás, lemondás, illúziővesztés helyébe az élet realitása lép. Ezért és így történhetett, hogy Ady mellett állást foglalni, akár Az én menyasszonyom vagy A fekete zongora, akár az Oj, tavaszi seregszemle és a Gyáva Barla deák, akár a Jóslások idézett tárcát igenlésével már Ady indulásakor, Ady éveiben — és azóta is — bizonyos politika-társadalmi hitvallásnak, kiállásnak és felsorakozásnak számított. Ady hagyomány lett, háború utáni, békére és országépítésre áhító, új háborúk ellen küzdő nemzedékek hagyománya, mert Ady szívünkbe írta: a háború az élet abnormitása. Az élet — munka, alkotás, fejlődés, szerelem — öröm és bánat, küzdelem és siker, emberi törekvések, emberi gondok. A háború az élet abnormitása: sötét és fenyegető háttér, amely diszharmonikus lemekkel szöyi-kuszálja össze az élet értelmét, s mi Adytól az élet tiszta és világos értelmét örököltük, kötelezően emlékezve a nekünk szánt és ránk hagyott üzenetre: .... szegény mag-magam Megnémítva hitével Őrzöm meg tavaszra, Igazimnak sarjadásáig. A jubileumi Ady-év lassan a vége felé közeledik. De az élet célja sohasem a záróünnep, hanem a továbbélés, megkezdett hagyományok méltóbb fejlesztése, felvázolt utak biztosabb, céltudatosabb folytatása. A múlt beteljesedett és megmásíthatatlan valóság; a jelen az, amely méhében hordozza a bizonyítást szándék és megvalósítás között. így válik a jelen egyszerre múlttá és jövővé: nem a múltért vagyunk felelősek, hanem a jövő vállalásáért, azért az. örökségért, amelyet Ady hagyott ránk: Ez a világ nem testálódott Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak: Legkülönb ember, aki bátor S csak egy különb van, aki: bátrabb. Az Ady-hagyományért és Ady-örökségért az Adyt követő nemzedékek egyik, talán nem éppen legmél- tatlanabbja, mi, csehszlovákiai m.agyarok is felelősek vagyunk. Mi, akik — írástudók és írást terjesztők egyaránt — arra akarjuk felhasználni az írott szó erejét, hogy az Adytól öröklött hibátlan mondat hibátlan élet kifejezője és tolmácsolója legyen. Régi és új hagyományainkat kitörölhetetlenül bele akarjuk ötvözni természettől, tájtól — közös sorstól rendelt, közös küzdelmek és harcok által megváltott hazánk új hagyományaiba; szívdobogásunkat bele .akarjuk hangolni annak az országnak a szívdobogásába, amely vérrel és szenvedéssel megváltott és kivívott társadalmi rendjében éppúgy nem nélkülözhet bennünket, mint ahogyan mi sem nélkülözhetjük a tájat, a házat, a zöldet, a csillagos égboltot s a csillagok csillagát, amely szült bennünket, s az embert, aki velünk együtt lakja a tájat, a házat, a földet s lesi a csillagos égbolt titkait. Együtt az emberrel és együtt Adyval, hogy az emberiség háza mindig és mindenütt lakott legyen, hogy küszöbét soha többé ne verje fel gazként a keserűség, s kupolája alól soha többé ne kiáltson emberi hang — ember az embertelenségben — hasztalan társak után. Mert nekünk — százéves évfordulón soha méltóbb üzenetet: Eletet és hitet üzent egy halott Nektek fiatal, elhagyott testvérek, Az olvasztó Tüzet küldi a hamu ♦ S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el: Március van s határtalan az Élet. ADY ENDRE A csillagok csillaga Sohse hull le a vörös csillag: Nap, Hold, Vénusz lehullott régen S ő dölyföl a keleti égen. Sohse vörös a hulló csillag: Rózsás, lila, zöld, kék vagy sápadt, Szeszélye az égi világnak. Hulló csillag, hullj, hullj, rogyásig, Ezer eséssel, ezer jajjal: Egy csillagból is jöhet hajnal. Vörös csillag, ragyogj és trónolj Mióta ember néz az égre. Vörös csillag volt a reménye. Varga Imre Kossuth-dijas szobrászművész alkotása Rácz Olivér m hmm, AI dCIAIMIG
