Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-20 / 47. szám
1877-1977 4s Fábry Zoltán / EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN XI. 20 N C/3 A harminc éve halott Ady, aki 1914—18 nagy magyar vétója volt, nem ismerhette hírre, tettre Hitlert, a fegyveristenség germán megtestesítőjét, de ismerte korát és embereit, „hadköteles évszázadunk“ lelkét és mozgatóját: a háborút, melyről tudva tudta, hogy 1914 csak az első állomást jelenti: „Jönnek mindenek, jönnek, jönnek, De a hiteim elköszönnek.“ A „hóhér idők“ prológját költő summázta, kinek többé nincsenek illúziói: „Rút zsivány-arcok ékesre derülnek I / S ijedt szelídek szökve menekülnek. / Lámpás, szép fejek sután megszédülnek, t Emberségesek igen megrémülnek ...“ A háború a legnagyobb kerítő. 1919 januárjának másik nagy halottja, Karl Liebknecht nivelláló állatiságá- ban látja a háború kivédhetetlen öntörvényét: „Minden nép, melyet szervezett gyilkosságba hajszolnak, egyik percről a másikra barbár hordává válik.“ Adyt hideglelősen rázza a borzalom, de agya kristálytisztán vált. ha messze is előrenéz: „Mint próbálják megint feledni / Gondolat, Szépség csúnya vesztét, / Hogy legyen megint mi elpusztuljon I S a koldus hívést újra-kezd- jék.“ , Ady nem tudhatott a fasizmusról, a második világ-, háború fokozott barbarizmusáról, a magyar Gömbösökről, Kémeri Nagyokról és Szálasikról; pontosan név és fogalom szerint nem nevezhette nevén a gyereket, de a szégyenpír jegye már ott égett előre az arcán: „Egész magyar és ember voltom Lángja, égése lesz a szégyen.“ És eltalálta: a Hitlerek győztek az emberségen és a Szálasik a magyarságon. Van mit szégyellni! Ady hiába állt igazai élén, vádlón, mementósan a tegnapi halottak élén: „... Ölt testvérem bennem úgy él, mint a Gondolat igaza...“, az új „villámháború“ hurrái, tankjai, gázkamrái és fogdmegjei hat éven át gátlás nélkül viharzanak át emberhn és magyaron. És mégis... És mégis ember maradtál az „embertelenségben“ és magyar az „űzött magyarságban“. Egyedül voltál, emlékszel? Egyedül, kísértések és hóhérok között, egyedül, kiszolgáltatva a rádió állathős-igéinek, egyedül a frontokon, emigrációban és börtönben. És négy fal között, kamrád őrző magányában, bujkálások fészkében, cellák sötétjében és tehetetlen bizonytalanságban ki volt veled, ki állt melletted? A költő, Ady Endre, „az újból élő és makacs halott“. Ö lett a társad, vigasztalód, ösztökélőd, ő súgta, simogatta, melengette beléd hitét, lelkét, kincsét, emberségét: „Mikor a világ megveszett I / S a minden-jók dögbe hullnak, / Tudom, hogy a legnemesebb: / Szegény, hű, hivalkodó ember.“ Ady a bűntudatos magyarságban emberséggé tisztult jövőtudat: a magyarság próbája és exponense a humánumban! Ady próbája és igazolása a tizerinégyes botlató volt. „Nehéz idők a jókat irtják / Gyönge bajtársak lágy szíveiből, / De maradnak, akik kibírják / Az időket, igazságot vevén.“ Mi maradt meg a magyar 1914—Í8-ból? Egy költő, egy név, egy könyv, egy cím. Ady Endre mint tanulság, mint megtanulandó, továbbadható és ismételhető magatartás. „A halottak élén“ mint hadköteles évszázadunk vezérfonala, útikalauza; emberi iránytű a háborús embertelenségben. összegezőn: egy költő mentő, óvó erkölcsi tette és példaadása. Ady humanizmusának enpróbája 1914 volt, és ez az akkori kis senkiktől, hatalmi szolgalegényektöl „hazaárulásnak“ ócsárolt tántoríthatatlanság két évtized múlva másolható, követendő példává realizálódott a fasizmussal szemben. A hitlerizmusnak kellett jönnie, hogy magunkon próbáljuk ki mértéke nehézségét: méltók vagyunk-e Ady által kinyilatkoztatott magyar humánumhoz barbár kísértések és fenyegetések közt, emberek tudunk-e maradni embertelenségben, álljuk-e a strá- zsát parolájával, tudunk-e élni intésével, értelmi/non possumusával; „mégsem, mégsem, mégsem“...?! Pedig az ellenség nagyobb volt, totálisabb, elemésztőbb, mint Ady különös nyár-éjszakája, és mégis: tizennégyet meg lehet bocsátani, mert az „égből“ és váratlanul „dühödt angyal dobolt riadót a szomoíú földre“, de a magyar hitlerizmusra már csak azért sincsen mentség, mert bennünk élt, lappangott az ellenméreg: Ady. Volt figyelmeztető példánk, lejátszható kottánk, és aki élt vele, aki némán dúdolta és sorait morzsolta, mint az olvasót: immúnis maradt, egészséges, ellenálló ember az embertelenségben! A magyarság nem élt eléggé Adyval, megváltó nehézségét elhessegette: Hitler csalóka napfénye elkápráztatta szemét, és a recehártyán Szálasi alakja jelent meg, és nem Ady. Nem a költő, aki e bomlott történeti grimasz hiteles sorsfordítója lehetett volna, ha a magyarság él vele és ördögűző igéivel övezi magát. De a nemzet kicsi volt, törpe volt, és Ady elherdált, elérhetetlen tegnapi óriás: „Es élni kell ma oly halottnak, I Olyan igazán szenvedőnek, / Ki beteg szívvel tengve-lengve, / Nagy kincseket, akiket lopnak, / Bekvártélyoz béna szívébe / S vél őrizni egy szebb tegnapot.“ A magyarság nagy zömében újra méltatlan lett hozzá: Hitler átgázolhatott lelkén, és a magyar János újra gyürkőzött és újra rohant idegen „királyfiak s nagy leventék palástjáért, mint a „harcok kényszerültje“ újra „másért és messze“, a Führerért a voronyezsi halálkanyarba, „idegen pokol lángján sülve“... Csak a saját királyfíait, kincstartóit nem látja a magyar. Királyfiai vannak, mint senki másnak, de e trón- követelőkről még ma sem akar tudni. Költő a nevük, és Ady a vezérük. Tény: a magyarság költőiben és költői által halhatatlan. Nincs még egy nép, melynek ez és ennyi lenne a kinyilatkoztatás! formája. Ady cáfolhatatlan példa: ő a magyar élet összegezője. A magyar sorskomplexum. Ady kiért teljesség, kategorikus imperatívusz: ember az embertelenségben! Más és több ennél senki sem lehet. De ő magyar evangéliumként hirdette és európai küldetésként vállalta. Népe és nemzete csak az emberség síkján találkozhat vele, csak -a gondolat igazának ismeretében és tudatában. Aki e találkozást elvétette, aki más tróhusok elé járult, barbarizmusba, fasizmusba zuhant menthetetlenül! Ady a legnagyobb magyar. Széchenyi, Kossuth és Petőfi korhatványon, összegezőn, eldöntőn, maradandón, mert Ady az emberség teljességének tudatos hordozója. „Legnagyobb magyar“, ahogy mondotta, akarta: „Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni.“ A különbség Ady költő voltából adódik. És a költő a magyar rangsor el- ■ seje! „Petőfi nem alkuszik“, vallotta és sugallta Ady, és folytatásként, feladatként tovább vállalta. Ady nem alkudott, Ady nem alkudhatott! Amikor egészen kicsiny lett a fiemzet — és minden háborúba uszított nemzet az, mert „sohse volt még kisebb az ember“, mint háborúbán —, akkor Adyban vált naggyá és halhatatlanná a magyarság. Emlékeztek a Goga-levélre? Ady valamikor együtt indult Octavian Gogával, és ez a román író elbukott nemzete tizenhatos buktatóján: lezüllött a véres tollhoz, az embertelenséghez, a háborús uszításhoz. Ady e kisiklással szemben először érezte és ízlelte fölényét. Embersége leckét' adhatott, és nemes pátosza fényt és jövőt hasíthatott nemzetének: „Nekem fáj a szerb komitácsi szíve is, melybe a Skoda vagy Weiss Manfréd golyója beletalált... Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyarsága... Terhelten és átkozottan e levet- hetetlen magyarságtól azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki súlyos shakespeari helyzetben legjobbjai valakijének megengedi, hogy embert lásson az emberben s terhelt teli magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a leg- fölségesebb internacionalizmusban, nem lehetetlen jövő nemzet.“ A magyarság igazoló felmentvénye tegnap és ma: Ady humanizmusa. A megtartó formulát — „Ember az embertelenségben“ — ő szövegezte. Az értelmi lelkiismeret a gondolat igazával helyrebillentette a megzavart egyensúlyt. Tegnap mint kortársak értük meg Ady sorait, de hatványra, zengő-zúgó kinyilatkoztatássá a hit- lerizmus emelte, ahogy ama tegnapi háborús uszítót, Octavian Gogát is Hitler igézete züllesztette zsidó és magyarfaló diktátorrá: embertelenné! Van különbség! A totális embertelenségnek kellett jönnie, az „éjjel“ fokozott „rendjének“, fokozottabb hatványának, hogy a magyar éjszakában világító csillagként szikrázzon Ady emberségének teljessége. Ady nekünk küldte, nekünk adta önmagát egészen. Élünk-e vele, éltek-e vele egészen?! Ne ragyogjon a csillag hideg díszként, elfeledett háborús kellékként. A csillag melegít, de melegre is vágyik: emberekre, újabb és újabb igazolásra, visszhangra, visszfényre. Mit tehetünk mást, kegyeletesebbet és jobbat a harmincéves fordulón, őt adjuk tovább, ez árva csillag fényét és hangját melegítésre és melengetésre, meglátásra, meghallgatásra és — megváltásra: „Mi még mindig talán magyarul / Legtöbb, legbúsabb erre itt / És mégis-mégis olyan elhagyott: / Életemet, ez olvadt csillagot.“ 1949 ADY ENDRE A muszáj-Herkules Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: Ügy szeretnék gyáván kihunyni S meg kell maradnom Herkulesnek. Milyen híg fejitek a törpék: Hagynának egy kicsit magamra, Krisztusuccse, magam megtörnék. De nyelvelnek, zsibongnak, űznek S neki hajtanak önvesztükre Mindig új hitnek, dalnak, tűznek. Szeretném már magam utálni, De, istenem, ők is utálnak: Nem szabad, nem lehet megállni. Szeretnék fájdalom-esetten Bujdosni, szökni, sírni, fájni. De hogy ez a csürhe nevessen? Szegény, muszáj-Herkules, állom, Győzöm a harcot bús haraggal S késik az álmom s a halálom. Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi, Jó lesz egy kis hódolás és csönd: így nem fogok sohse meghalni. Dalok izes szekerén Vad paripáim, hajrá. Tomporotok ma véresre verem. Ma én vagyok ifjú Apolló. No, ki jön utánunk? Ki éri utol tüzes szekerem? Gyí, keselyem: fiatal Bűn, Gyí, jó lovam: fekete Alom, Mi áttörünk, vad paripáim, Ezen a szürke életen, Mi áttörünk a barna halálon. Kerekeim a sár ne érje, Patáitokat semmi piszok. Fény-országúton, hajrá, paripáim, Nem vágnak elénk Soha gyönge karú, vén kocsisok. Kis kordék döcögőse Atkát utánunk szórja, no, szórja, Ügy-e paripáim? Hol járunk mi akkor Hol jár már akkor Az új daloknak ifjú Apollója? Fábry Zoltán Nagy János Ady-portréja előtt (Kolár Péter felvétele)
