Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-30 / 44. szám
X. 30. Sithole lelkész Press hírügynökség, amely rövid tudósításban számolt be Chikerama hazatéréséről, megjegyezte, hogy „egyelőre nem lehet tudni, mi van a fekete bőrű politikus visszatérésének hátterében és az sem ismeretes, hogy a fajüldöző hatóságok milyen feltételek mellett engedélyezték visz- szatérését“. Az amerikai hírügynökség emlékeztetett arra, hogy az idén nyáron tért haza — szintén önkéntes száműzetéséből — Sithole lelkész és az ő esetében a Rhodesian Herald megírta, hogy „csak olyan feltétel mellett térhetett vissza Rhodesiába, hogy a jövőben a zimbabwei kérdés megoldására békés úton törekszik majd“. A fajüldözők kormánya arra számít, hogy sikerülhet olyan „simulékony, megértő“ fekete bőrű politikusokat találni, akikkel megvalósítható a „vegyes uralom“, azaz sikerülhet olyan, a fajüldöző fehértelepesekkel lepaktálni kész politikai figurákat szerepeltetni, akik hajlandók beleegyezni Ian Smith további kormányzásába. (Ndabaningi Sithole lelkészről vagy a már említett fames Chikeramaról óvatos, semmitmondó személyi jellegű hírek jelennek meg a fehér sajtóban, Abel Muzorewa püspökről pedig csak mint egyházi vezetőről írnak, elhallgatva, hogy a püspök hosszú időn keresztül a zimbabwei hazafias mozgalomban is tevékenykedett. Abban reménykednek, hogy sikerül a Zimbabwei Hazafias Front politikájával szembefordítani bizonyos csoportokat, sikerül eltántorítani a zimbabwei nép elsöprő többségéből legalább néhány ezer embert a hivatott vezetők, mindenekelőtt Joshua Nkomo és Robert Mugabe mögül.) Joshua Nkomo, aki éppen most hatvanéves, valamikor a metodista felekezet úgynevezett „világi prédikátora“ volt, de vasúti munkásként kereste meg a kenyerét és később, negyvenedik életéve után szakszervezeti dolgozó, majd a Dél-rhodesiai Afrikai Nemzeti Kongresszus, az első valóban haladó zimbabwei politikai szervezet egyik vezetője lett. Egy nyilatkozatában beszélt életéről, Küzdelmeiről, és ez a nyilatkozat sokat elmond arról, honnan indultak el és miként érnek napjainkban a teljes győzelemig Zimbabwe népének harcosai. „Dél-Rhodesiából, a matabele törzsből származom. A mi falunkban minden fehér embert királynak, királynőnek neveztek, a gyerekeiket pedig hercegnek. Gyermek voltam, amikor kortársaimmal együtt már azt vallottam: miféle helyzet ez, ahol az őslakosság van többségben és jóformán minden, a föld, az iskola, a hatalom, a jog a királyoké, hercegeké. Ahogy férfivá értem, harcossá is lettem. Tizenegy évig voltam börtönben ... Nálunk ősi hagyomány, hogy minden férfinak két botja van, az egyik a támadásra, a másik a védekezésre. Az a bot, amelyet szüntelenül magammal hordok, nálam fiatalabb rabtársaim ajándéka volt; ők faragták és nem védekezés céljára...“ A Nkomo-nyilatkozat (1977 júniusában budapesti tartózkodása idején beszélgetett magyar újságírókkal) legérdekesebb része így hangzik: „Szeretném hangsúlyozni: mi a sa- lisburyi rezsim ellen harcolunk és nem a fehérek ellen. Nem vagyunk fajüldözők, hanem egy fajvédő, fajüldöző rezsim ellen küzdünk, a fasizmus és azok ellen, akik elvetettek minden emberi normát. Mit védelmeznek ők? A fehérek uralmát a feketék fölött. Nemet mondunk nekik, és kiűzzük őket hazánkból. Mi ugyanazokat a jogokat akarjuk élyezni, mint ők, de emberséggel. Mi ahhoz a kevés afrikai néphez tartozunk, amelynek még ma is gyarmatosítók igájában kell nyögnie. Rhodesiát brit gyarmatnak tartjuk. Bár sokan azt állítják: Rhodesia különleges ország, különleges problémákkal, ennek ellenére nincsenek különleges problémák, hanem mindössze arról van szó; 270 000 európai akar az idők végtelenségéig hatmillió afrikai fölött uralkodni. Az angoloknak, úgy tűnik, eszük ágában sincs a »hatalom ellen lázadt rebellisekkel« leszámolniok — nekünk kell tehát megvívnunk a harcunkat a fajüldözők ellen.“ Roger Hawkins az átalakított Smith-kormány hadügyminisztere szeptember végén két alkalommal is utasítást adott a hadseregnek; támadják meg a Mozambiki Népi Köztársaságot. Szeptember 24-én volt a második, nagyobb támadás, és rho- desiai egységek hatoltak be az ország területére, Mapai városka közvetlen közelében találkoztak össze a mozambiki hadsereggel és a támadás hírére odasiető zimbabwei hazafiakkal. Ugyanezen a területen, Mapai közelében már májusban is volt egy heves összeütközés a benyomuló támadók és a mozambiki hadsereg között; akkor a támadók súlyos veszteségeket okoztak emberéletben és anyagiakban egyaránt a Mozambiki Népi Köztársaságnak. Nyilvánvaló, hogy ez a szeptember végi két támadás afféle „válasz“ a Maputóban, a mozambiki fővárosban szeptember harmadik hetében tartott csúcsértekezletre, amelyen a fekete afrikai frontállamok — Zambia, Tanzánia, Mozambik és Botswana államfői, valamint a zimbabwei hazafias erők politikai és katonai vezetői vettek részt. IÁgostinho Neto angolai államfő azért nem vehetett részt a tanácskozáson, mivel Luandában Luis Cabral bissau-guineai elnökkel tárgyalt — mindketten támogatásukról biztosították a harcoló hazafiakat.) Salisburyben idegesen vették tudomásul, hogy a zimbabwei hazafiak Maputóban újra kijelentették: a végső győzelemig harcolnak és semmiféle nyugati terv, semmiféle ravasz manőver nem mentheti meg lan Smith-t és társaságát. A zimbabwei hazafiak a szocialista közösség országaitól minden támogatást megkapnak — és bár az ENSZ Biztonsági Tanácsa közgyűlése is jó néhányszor elítélte a salisburyi fajüldöző rezsimet, blokádot mondott ki ellene — Nyugat-Európából, az Egyesült Államokból özönlik a támogatás a fegyveres Ian Smith számára. De ez sem menti meg a fehér- telepes rezsimet. GARDOS MIKLÓS IV. Valamikor szeptember közepén a New York Tímesban hosszú és szokatlanul nyílt szövegű interjú jelent meg; az amerikai újságíró John Vorster dél-afrikai miniszterelnökkel beszélgetett, és ezúttal kivételesen nem kizárólag a dél-afrikai fajüldöző politikáról, nem a Sowetóban történt lövöldözésekről és nem Steve Biko fekete bőrű diákvezér meggyilkolásáról. A legfontosabb mondanivaló az volt: „Pretoria nem kíván beavatkozni Rhodesia belügyeibe.“ Ez a szépen hangzó mondat nem mást jelent, mint azt, hogy Vorster, akiben ebben az ügyben nagyon bíztak a nyugati politikusok, nem hajlandó rávenni lan Smith fehértelepes kormányát, hogy változtassa meg politikáját. Ma már világos, hogy amikor a Salisburyben uralkodó fehérek mindenfajta külső nyomással dacolva ki akarnak tartani a faji megkülönböztetés politikája mellett, mindig számíthatnak és számítanak is az iparilag és katonailag egyaránt erősebb Dél-afrikai Köztársaság támogatására. Nagyon érdekes volt, hogy a nyilatkozat megjelenése után néhány nappal a New York Times vázolta egyik cikkében a rhodesiai probléma megoldásának amerikai—angol tervét. Nem volt új semminő szempontból sem ez az összefoglalás, legfeljebb az volt feltűnő, hogy az amerikai lap szükségesnek tartotta az emlékeztetést: ebben az esztendőben az Egyesült Államok már két alkalommal szólította fel John Vorstert, hogy támogassa a nyugati terveket, lépjen fel Salisburyben Ian Smith konoksága ellen. A lap megírta: már Walter Mondale alelnök is azt mondotta Bécsben a dél-afrikai miniszterelnöknek: saját érdeke, hogy Rhodesia problémája megoldódjon, mert „ami most Salisbury körül lángol, az tovább terjedhet Pretoria tájékára is“. Andrew Young, az Egyesült Államok ENSZ nagykövete volt a második sürgető: ő a nyári délafrikai látogatása idején mondotta meg Pretoriában a miniszterelnöknek, hogy rá kell beszélnie lan Smith-t az Owen brit külügyminiszterrel együtt előadott nyugati terv elfogadására, mert különben „elkerülhetetlen az afrikai fegyveres felszabadító mozgalmak továbbterjedése“. A szeptember magában Rhodesiában néhány érdekes változást hozott. Érdekes változást — de nem lényegeset. A választási komédia után szeptember harmadik hetében lan Smith átalakította a kormányát és most az eddiginél hat-nyolc minisztériummal és öt személlyel kevesebb fölött parancsnokol. Amikor a kormányátalakítás megtörtént, lan Smith nyilatkozott a Sunday Maiinak, az egyik legnagyobb rhodesiai hetilapnak, és elmondotta, hogy „biztonsági megfontolások indokolják azt az egyébként már régóta tervezett döntést, hogy összevonnak több minisztériumot“. Elmondotta azt is, hogy azért nem vont be új személyeket a kabinetbe, mert „a régiek hűsége és a kormánypolitikához való ragaszkodása már bebizonyosodott“, azaz saját pártjának mérsékeltebb elemei sem juthatnak szóhoz. Egyetlen olyan változás van, amely figyelemreméltó. Eddig a hadügyminisztérium mellett egy másik, kis létszámú minisztérium foglalkozott a „hadműveletek összehangolásával“, a hadsereg különböző fegyvernemeinek, a rendőrségnek fellépéseit kellett egyeztetnie és intéznie a mind szükségesebbé váló zsoldostoborzást ... Ezt a két minisztériumot most egyesítették és a tárca élén az a Roger Hawkins áll, akiről azt mondják „keményebb és hajlíthatat- lanabb még lan Smith-nél is“. Miközben a rhodesiai kormány mindent megtesz a felszabadítási mozgalom elleni fegyveres harc erősítésére, bizonyos politikai mesterkedések is folynak egy régebbi és most már részben London és Washington és mindenekelőtt Pretoria által helyeselt terv megvalósítására. Majdnem másfél évtized önkéntes száműzetés után néhány barátja és családtagja üdvözölte a Salisbury repülőtéren James Chikerama-t, azt a most 52 esztendős politikust, aki 10—12 évvel ezelőtt az emigrációba kényszerített hazafiak haladó csoportjához tartozott. Most azonban Ian Smith személyes engedélyével utazott haza. Az amerikai Associated John Vorster „nem kíván beavatkozni“ # Kormányátalakítás Salisburyben Mesterkedések fekete bőrű együttműködők megnyerésére # ,.Királyok, királynők, hercegek“ és a két bot 0 Joshua Nkomo a fasiszta rezsimről % Támadás Mozambik ellen ZIMBABWE UTJ/I_e HATMILLIÓ EMBER JOGÁÉRT Muzorewa püspök Joshua Nkomo és Róbert Mugabe genfi látogatásuk idején
