Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-23 / 43. szám
i aztán hiába várunk bennünket. Ez főleg )k a gondunk, ondta az anya. idem a régi népeket, isgyermek formájában ideig nem látom őket, oda az egész napom, olyan régen ismerem nat. í csöndes. 1 a fa alatt s hallgat, volna, alamire. >1, késő van. véletlenül, mert valaki avol, az idősebbik nem g uralkodna nálunk, vette el magát az apa. z, jól érezhetik magúzeretjük őket, nem? l kegyetlenek, udnia kell. arra gondoltam, hogy Hág vége Is volt. Ha • kell, hogy ilyen gon- lt a világ vége. Ez a ég az emberek rejtett életét is, úgyhogy nincsen itt már semmi, amit jobban szét lehetne törni, tönkretenni, ezért már csak az ellenkezőjének a lehetősége áll fönn: nem pusztítani. Ezt a vágyat, és a gyerekek iránti szeretet vágyát még ez a háború sem ölhette ki az emberekből. Vannak dolgok, melyeket egyszerűen nem lehet elpusztítani. Most, hogy ilyen gyakran tudatosítom, mit is jelent számomra ez a két gyerek, kétszeresen szeretnék eltakarítani minden háborús maradványt, minden roncsot. Nevetségesnek érzem ... Mindig is nevetségesnek éreztem valamiféle emberi vagy egyéni küldetésemről beszélni, mert például semmi ilyesmit nem éreztem, esetleg nem akartam, illetve egyenesen képtelen voltam ezt tudatomba fogadni, de amióta el-eltűnődöm gyermekeim jövőjén, világosan érzem ezt a küldetést. E gyerekek képe egész lényemet kitölti. S ezt a képet én egyszerűen nem tehetem félre, nem csaphatom be magamat azzal, hogy nem alakult ki bennem. Látod, minden gyermek annyira megindít, tulajdonképpen nekik köszönhetem valamennyi szép emlékemet, imádom a kisgyerekek érzékeny lelkiismeretét és a felnőttek jó emlékezőtehetségét. Ez minden, ami ezt a háborút túlélte. Rendkívül élesen kezd az ember emlékezni a múltra, valahányszor nyomorúságba jut, valahányszor megkülönböztetett fontosságúnak kezd vélni valamit. Például én is pontosan emlékezni kezdek rá, hogyan foglalkoztak velem a szüleim. Jól foglalkoztak. Képes vagyok meghatódni, képes vagyok szeretni, mert nem voltak hozzám kegyetlenek. S én, Mária, elátkozom a kegyetlenséget, mert biztos akarok lenni fiaim jövőjében! — Csöndesebben, Pavol! — Elaludt? — Nem, de ha téged itt valaki meghall, halálra rémül. — Ugyanis, Mária, úgy érzem, hogy számodra sosem voltam különösebben jámbor férfi, mert inkább tudni vágytam, semmint vakon bizakodni... — Így van ez, Pavol. Így kezdődik a majdani jámborság. Anyám szokta mondogatni a rendkívül izgága legényekről, hogy a közelgő jámborságuk előtt duhajkodnak, féktelenkednek, s minden ilyen legényt szerzetesnek tanácsolt. — Ebben bizony van valami. — Tegnapelőtt még szörnyen szidtál mindent. — Hiszen tudom én. Szidtam. Én ezt nagyon jól tudom, de valahol középen, valahol az én teg- napelőttöm és a holnapom között keresendő az igazság. Igazat tulajdonképpen tegnap mondtam, amikor nem szóltam semmit. Holnap is szitkozódni fogok, minden bizonnyal, de ez nem jelent semmit, mert két nap múlva ismét másképpen beszélhetek majd, és ezt én sokáig nem tudtam. De ez már igy van, Mária, ha sivatagban haladsz előre, kétnaponként legalább egyszer föl kell tenned magadnak a kérdést, hogyan lehetne életre kelteni azt a holt térséget. BERECK JÓZSEF fordítása Pjotr Pavlenko Amikor nehéz napokat élek, amikor könnyekig felzaklat a tulajdon erőm kétségbevonása, az élet pedig gyors, bátor elhatározásokat követel, és én akaratgyengeségből nem tudok határozni, ilyenkor mindig egy régi történet jut eszembe. Bakuban hallottam réges- régen egy embertől, aki negyven évvel ezelőtt száműzetésben élt. Olyan gyógyítóan hat rám ez a kis történet, úgy növeli és erősíti akaratomat, hogy talizmányommá tettem, varázsigévé, azzá a benső esküvé, amely mindegyikünkben él. Ez az én himnuszom. íme a történet, példázat méretére rövidítve, hogy bárkinek elmondhassuk. Szibériában történt, negyven évvel ezelőtt. Pártközi értekezletre gyűltek össze titokban a száműzöttek: különféle pártok tagjai. A szomszéd településről várták az előadót. Fiatal forradalmár volt, nagyszerű, sokat ígérő ember. Elhallgatom a nevét. Sokáig vártak rá. Az előadó nem érkezett meg. Az értekezletet nem halasztották el, s azok, akik más párt tagjai voltak, mint az előadó, ragaszkodtak ahhoz, hogy kezdjék meg az értekezletet nélküle, mert — mondták — az időjárás miatt úgysem érkezhet meg. Valóban rettenetes idő volt. A tavasz korán köszöntött be abban az évben, a hó gyorsan megadta magát a napnak, s a védtelen déli lejtőkön úgy megolvadt, hogy kutyaszánra gondolni sem lehetett. A folyó jege is megvékonyodott, kékes színben játszott, helyenként már zajlott is, sítalpon tehát veszélyes lett volna az út, az ár ellen csónakon evezni pedig még korai: a jégtáblák összetörhetik a csónakot, meg aztán a leg- markosabb halász erejét is meghaladná az evezés a jégtáblákkal szemben. A fiatal forradalmár hívei sem engedtek. Ismerték azt, akit vártak. — Megjön! — makacs- kodtak. — Ha egyszer azt mondta: Ott leszek, akkor itt is lesz. — A körülmények sokszor erősebbek, mint mi vagyunk — heveskedtek az előbbiek. Vita támadt. Az ablak alatt egyszer csak lármázni, zsibongani kezdtek a ház előtt játszadozó gyerekek, felugattak a kutyák, és izgatott halászok siettek a partra. Kiléptek a házból a száműzöttek is. Csodálatos kép tárult a szemük elé. A folyón, szembe az árral, a zajló jéggel, lassan, zegzugos vonalban csónak közeledett. Szőrmebekecses, szőrmesapkás, sovány ember állt a csónak orrában. Foga között kis pipa füstölgőit. Nyugodt mozdulatokkal, tempósan lökdöste el evezőjével a csónakra zúduló jégtáblákat. Először nem is figyelte senki, vajon hogyan haladhat a csónak az árral szem- ban vitorla és motor nélkül, de amikor az emberek letódultak a folyóhoz, csodálkozva felkiáltottak: a csónakot kutyafogat vontatta a partról. Ezen a vidéken még senki sem próbálkozott effélével, s a halászok ámuldozva csóválgatták a fejüket. A legöregebb megszólalt: — Mennyi ideig éltek itt apáink, nagyapáink, s egyik sem szánta magát ilyenre! Es amikor a szőrmesapkás ember kilépett a partra, szokatlanul nagy tisztelettel hajoltak meg előtte: — jövevény, s különbet eszelt ki, mint bármelyikünk. Bátor ember! — Bocsássatok meg, elvtársak, a késedelemért, nem rajtam múlott. Oj volt számomra ez a közlekedési mód, nem tudtam jól kiszámítani az időt. Nem tudom, így volt-e a valóságban, vagy csak a képzelet műve ez a költői történet, amelyet elmondtam, de én szeretném, ha mindez igazság volna, mert szótartásról s a szó erejéről nem hallottam még találóbb és szebb történetet. RAB ZSUZSA fordítása rendben van, t visszament a akik feszült fi az eredményt, aosolyodtak és ezdtek. Nem is linden repülés- jépen születnek mirovna csak- leszállása előtt . Leült a váró- . Az utasok vi- immögtek, mint búgása hol be- őteret, hol eltá- arak érkeztek, - igaz, nem túl yi bemondó je- r figyelt fel job- •hallotta. Csak így Jekatyerina yinceva jelent- yeletes parancsaik ... érdekes ön várja La- legyincevát? — ik. k az anyósa. kára megérke- ül — mondta a ikodjék, kérem, ilentették, hogy eknek adott éle- vannak. A szü- zor, az ismert i le, aki éppen t haza ezzel a lje meg, hogy imirovna meg \erofiot tisztjé- i zavarban volt. lesen, mépsem t úgy, ahogyan /an. Ez remek! örü’ni Igor, ha en jól sikerüljön!... És Logacsev!? Csak nem Andrej? És ha ő ... mit' számít már most. Most nem ez a fontos. Hiszen utóvégre orvos, kötelessége volt segíteni. Ah, de miről ábrándozom én! Össze kell magamat szednem!“ — Köszönöm, nagyon köszönöm. De hogyan fogadjam őket? — Elkísérem a géphez. Már ott vár egy mentőautó. A menyét azonnal beszállítják a szülészetre. A nap már bevilágított a gép kerek ablakain. Andrej Georgijevics érezte, hogy ez a nap kellemes és jelentős lesz, ha ilyen rendkívülien kezdődött. A géphez gördített lépcsőkön felment egy orvosnő és két ápoló. Óvatosan áthelyezték Larisszát a hordágyra. Az orvosnő — egy idősebb hölgy, akin látszott az éjszakai szolgálat utáni fáradtság, a kisfiút vette karjaira. Logacsev az ápolók után ment le a lépcsőkön, s már fentről meglátta Lebegyincevát. Boldog, de gondterhelt mosolyából észrevette, hogy Le- begyinceva éppen az új családot várja. Még egy pillantást vetett La- risszára, aztán .. . Most már ők biztonságban vannak. „Kátya, Kátya!“ Felismerte őt. Szeme felcsillant az örömtől. Üdvözölték egymást, s ahogy Logacsev meghallotta kedves, kellemes hangját, elszomorodott. Miért is nem tölthették együtt azokat a boldog háború utáni éveket? Miért? Még a demobilizáció előtt, az Uraiba indulása előtt, nem, még előbb, negyvennégyben, amikor már Kátya nem válaszolt leveleire, már akkor megértette: kapcsolatukban döntő fordulat állt be, vége szakadt. Csak neki nem volt bátorsága elmenni és megkérdezni Kátyát, szereti-e őt. De ő még mindig nagyon szerette. Szerette, mint a kék égboltot a feje felett, mint a tavaszi sztyeppét, mint a munkáját, mely nélkül nem tudta elképzelni életét. Logacsev nem szeretett emlékezni, emlékekben kutatni. Akkor mindig egyedül érezte magát, még akkor is, ha volt is rengeteg jő barátja. De most, az emlékek felelevenítésénél nem érzett egyedüllétet, ellenkezőleg — valami melegség öntötte el. Pedig a mentőkocsiban már nem az „ő“ Kátyája ült, hanem Jekatyerina Vlagyimirovna Lebegyinceva, az ismert és közkedvelt énekesnő, aki hol rá, hol Larisszára és annak kisfiára nézett. Amikor az újszülöttet és anyját felvitték az emeleti szobába, a profesz- szorék kimentek a kórházból. — Mond, Kátya, mi történt tulajdonképpen? — kérdezte, és hirtelen úgy találta, hogy túl bizalmasan szólította őt, nem tudta másképp. — Nem történt semmi különös. A fiamat elküldték szolgálati útra, s így Larisszát elküldte hozzám. A többit jobban tudod, mint én. — Nem, nem azt kérdeztem. Mi történt akkor? Negyvennégyben ... Eleinte rendesen jöttek a leveleid, de aztán... — Hát te nem tudod? — Nem. Hiszen te írni sem akartál, beszélni sem voltál hajlandó. — Minek. Nem volt rá szükség. Igazán, hogy van Zina? — Zina?? Milyen Zina? Azt hiszem, itt valamit nem értek. — Hát az, aki veled dolgozott a ^kórházban. Megírta nekem, hogy ... hogy szeretitek egymást. — Zina ... A műtős nővér ... Igen, mindig ő hozta a leveleidet az irodámba. Aztán elment egy tábori kórházba. Ügy hallottam, hogy a háború utolsó napján esett el... De hiszen csak operáció közben beszéltem vele: „Szkalpelt... tampont... még tampont...“ és így tovább. — De ö szeretett. — Ezt irta neked? — Igen. — És ez volt minden? — Minden. Igen. Ez a reggel valóban különös volt. BELLUS IMRE fordítása Lőrincz Zsuzsa: Rajz (tollrajz)
