Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-23 / 43. szám
eggel lekaszálták a villa előtti rétet, s este lehetetlen volt elaludni a metsző szénaillattól: fojtogatott, nyugtalanított, messzi tájakra csábított. Holdvilágos késő este volt, tulajdonképpen már éjszaka; az alvó falu fölött éji harangszó zúgott. Tűz volt. Lehet, hogy valamit ismét fölgyújtott a vonat. Hőségek és tikkasztó szelek gyötörték a vidéket. Miután elhalt a harangszó, újra fölketyegtek az órák, hallható lett a közeli malom zúgása, fölerősödött a tücskök esedező ciripelése; ezek az apró állatkák szomjasan és elcsigázottan, bizonyára utolsó erejükből, fölhúzódtak a dombok közé. A konyhában már megint hallgatott az óra, Ján újra elrontotta, vagy ahogy bátyja mondogatta: szét- mesterkedte. Haragoskék, fülledt éjszaka volt, a hálószoba ablakának üvegén vöröses holdfény lobogott. Az akácok világos sávja fölött, a távoli mélykék égbolton trónolt-terpeszkedett a telihold. Jánnak úgy tűnt föl, hogy mindennek elfogyott már mozdulása. A hálószoba ablakában, s rács ba kapaszkodva álldogált. Az ódon óra zümmögésén, a malom zúgásán meg a testvére szuszogásán kívül csak az édesapja hangját hallotta a verandáról. A szülei, egy oszlopnak támaszkodva, a verandán álltak s leendő lakásukról beszélgettek. Az apa a késői vonattal érkezett meg a városból, gyorsan megvacsorázott és levetette vámtiszti egyenruháját. Átkarolva tartotta az anya vállát, s cigarettázott. — Érzed ezt az illatot? — Olyan különös — mondta az anya, s csak ezután vett egy mély lélegzetet. — Mintha óriási messzeségekből hömpölyögne ide ez az illat, messzi földek, sivatagok, tengerek végtelen térségéből... — Annyi itt az illat, hogy teljesen megzavarja az embert. Nem szoktam meg ezt. Itt minden olyan áthatóan illatozik, hogy szinte éget, sugároz ... — Igazad van, ennek a vidéknek rendkívül erősek az illatai. Én valahogy megkedveltem ezeket a délvidéki estéket. Ma is éppen olvastam a vonatban, de amikor kinéztem az ablakon ... egyszerűen abba kellett hagynom. A síkság esti látványától olyan furcsa izgalom, idegesség fogott el, hogy le kellett hunynom a szememet. Szörnyen iparkodtam, hogy valami az eszembe jusson ... — Hm...? — Nem tudom. Az asszony csöndesen fölnevetett, az ablakban álló fiúnak valahogy tetszett ez a nevetés. — Nem tudom megfogalmazni, hogy mit éreztem, pedig szinte futkároz a hideg a hátamon, annyira beszélni szeretnék róla. — Érdekes. — Szóval, elfogott a vágy, hogy egy nagy sivatagban éljek. — Már megint? Te ezt úgy olvasod a könyveidből. — Például most is szörnyen vágyom arra, hogy valamilyen végeláthatatlan térségben járkáljak. — Sivatag? Mi tetszik neked annyira rajta? — Hát nem érted, maga a puszta térség. — Az a csönd? — Bizony az is. — Itt is csönd vífti. — De ott is. — Az isten szerelmére, mit csinálnál ott? — Semmit. Emlékeznék és álmodoznék. — Mitől ment el megint a kedved? —r A jelen időtől. — A háború véget ért, semmi izgalmas nem történik, ugye? Mutass egy férfit, akit valaha is érdekeltek a szürke hétköznapok, a te úgynevezett jelen időd! — Abban a sivatagban csak azt tenném, amit minden magam korabeli férfinak meg kell tennie: eltűnődnék az apámról. Eddig majdnem mindig csak az anyámra gondoltam, mert idáig nem értettem igazán az apámat. Szeretnék valahová elköltözni és nyugodtan eltűnődni róla. Muszáj eltűnődnöm az apám múltjáról, s végső soron a magaméról is, mert fiaim vannak. Megfigyeltem már, hogy egy bizonyos örökség, hagyomány szerint foglalkozom velük, de ez nem az anyámtól származik. Csak most ébredek tudatára, hogy éppen azokat a dolgokat tettem magamévá, amelyek ellen egykor annyit berzenkedtem. Egyszóval: az apai minta szerint nevelem a fiaimat, arra törekszem csupán, hogy bizonyos hibákat elkerüljek. Ján figyelmessé vált. Az utóbbi időben apja egyre gyakrabban hozta szóba az édesapját, s Ján önkéntelenül is úgy kezdett foglalkozni gondolatban az öregapjával, mint egy végtelenül kedves, de eleve elveszített lénnyel, akinek valamilyen köze volt a postákhoz: a levelekhez, telefonhoz és távírókhoz, vagyis az olyan dolgokhoz, amelyek az embereket általában váratlanul lepik meg, izgatják föl. — Olyan meggyőzően beszélsz az egészről, hogy .az már szinte kínos. — Legszívesebben fölkerekednék utána, elücsö- rögni egy kicsit az égben. — Te is menekülsz valahová, akárcsak Pavol, az idősebbik, s az isten szerelmére, elkezdte már a kicsi is!... Rémületben tart. Tudom, hogy hova futsz te, hova Pavol, de mi után szaladhat ez a kicsi?... Valamennyien menekültök. Mi van veletek? Gyerekek, hát ér veletek akár egy lyukas garast is az életem? ... A férfi szívből fölnevetett. — S mi marad számomra? Már tudom: a pálca! — Minden gyerek, minden férfi fut valahová, része ez az életünknek, játékainknak. Ha egyszer majd megnősülnek a fiaid, figyeld csak meg jól az asszonyaikat. — Az asszonyaikat? Nem fogom szeretni őket. A fiú csöndesen megszólalt: — És mi van a nappal? összerezzentek és megütközve nézték az ablakban álló kis alakot. — Miért nem alszol Ján? — kiáltotta az asz- szony kétségbeesett hangon. — Mit is kérdeztél? — tudakolózott az apa, s megfogta a fiú lábát. — Mi van a nappal? — Mi lenne? Alszik. Ez ott fönn a hold, te ezt még nem tudod? A fiú nem szólt semmit, ahogy ez néha szokása volt. — De hiszen ezt te már tudtad — mondta az apa. — Tudom, de hol van? úgy tűnhet föl arra, hogy helyt akkor lenne jó, i — Késő van, I Nem fordultak — Most már hogy az igazi s: képzelték el. Ha valamiféle hiány Néha az az érzé már őket, mint s — Elaludt? — Lement — mondta az anya. — Amikor lenyugszik a nap, felkel a hold, napközben nap jár az égen, éjjel hold. — És a réten ki járkál, amikor én alszom? A két szülő egy pillanatig hallgatott. — A fenébe is, fiacskám, ha alszol, akkor alszol, s ha az ágyban vagy, nem vagy a réten. — Meg akarom nézni. — Aludni! — jelentette ki egy kissé határozatlan hangon az anya. A fiú hallgatott, nem tágított a rács mögül. — Na gyere, meggyőződhetsz róla — mondta végül az apa. Ján készségesen átpréselte magát a rácsok között, és édesapja nyakába telepedett. Kimentek a villa kapuján, s a holdvilágos, szé naboglyáktól tarkálló réten elindultak a közeli erdőcske felé. — Na, látsz valakit? — Nem, apu — mondta csodálkozva a fiú. — Helyettünk itt nem járkál senki, fiacskám, mert minket, lovakat, madarakat, kutyákat és macskákat nem pótolhat itt senki, ez csak néha — Nézd meg. — Még nem. Az apa: — Mi — Egész napo mintha valami re — Talán képes — Menjünk vi: — Nem azért megbántotta? — Én nem tud lenne, templomi — Csöndes csa — Csöndes. Mi kát velünk? — Jól. — Talán túlsᣠ— Legalább ne Az anya: — G; — Jól van. Mú amióta megvanní valaki igazán sze dolata legyen. M háború darabokre Borisz Litvinov Az IL-62-es Habarovszkból az Ural felé repült. A felhők, melyek felett szállt ez az óriás gépmadár, már nem voltak olyan sötétszürkék, mint tíz perccel ezelőtt. Fényesen csillogtak a nap első bátortalan sugaraiban, s inkább egy nagy halom tejszínhabra emlékeztettek, mint felhőkre. Keletről kétszáz utassal együtt repült a főváros felé az új nap. Andrej Georgijevics megreggelizett, és „asztalát“ visszahelyezte az előtte levő ülés '„zsebébe“. Aztán, mint ahogy az egy tapasztalt, sikeres kiszállásáról hazatérő légi utashoz illik, hozzáfogott keresztrejtvényt fejteni. Az igazat megvallva, ez a szórakozás — kitalálni és beírni szavakat a horizontálisan és vertikálisan elhelyezett négyzetekbe — nem volt nagyon ínyére. Üresnek, haszontalannak látta. Főként olyan korú és foglalkozású emberek számára, mint amilyen ő. De hát, volt őneki ideje máskor keresztrejtvényt fejteni? Hiszen majd mindennap csak éjféltájt került haza — legénylakásába. Ha egyáltalán hazament, és nem adott előnyt, dolgozószobájának a klinikán, ahol már csaknem tizenöt éve működött mint főorvos. Annak az egyszerű dolgozó- szobának, melyben egy kopott íróasztal áll az ablaknál, rajta megboldogult tanítójának s barátjának az arcképe, mellette egy könyvespolc tele sebészeti szakkönyvvel, melyek közül néhányat ő maga írt, Csehov és Balzac művei, a sarokban pedig egy öreg bőrdivány. Andrej Georgijevicsnak mindig rengeteg munkája volt. Az egész Ural vidékén, sőt az egész országban ismert gyermeksebész, kitűnően irányította a gyermekklinika munkáját, konzíliumokon vett részt, előadásokat tartott, szakított időt az aspiránsokkal való konzultációkra is, s mindezt olyan lelkesedéssel végezte, mintha nem is harmincöt éves gyakorlat állna mögötte, mintha nem is lett volna háború, melynek elejétől végéig aktív részese volt és mindig csak attól tartott, hogy egyszer műtét közben ösz- szeesik a kimerültségtől. Most, amikor a leszállástól nem egészen két óra választotta el, nem volt kedve valami konkrét dolgokról gondolkozni. És Logacsev professzor számára csak egy konkrétum létezett: a gyermekklinikája. Elővette tehát golyóstollát, és nekilátott a keresztrejtvénynek. Szeme átvillant a legenda sorain, s ekkor egy távoli kiáltás ütötte meg a fülét: „Mamááá!“ „így csak nagy fájdalmában kiált az ember“ — gondolta, s hátranézett. A légikisasszony igyekezett megnyugtatni az utasokat: — Semmi, kérem. Egy asszony a szalonban rosszul lett, segítségre volt szüksége. „Asszony? Nem az én szakom“ — gondolta, de megkérdezte a stewardesst: — Mi történt? — Szülési fájdalmai vannak a kismamának. „Ez aztán a reggeli! Üj nap és új ember születik egyszerre“ — mosolygott. Aztán folytatta volna a rejtvényt, de gondolatai elkalandoztak valahova egészen távolba, az ezerkilenc- száznegyvenedik — háború előtti évbe. Akkor ismerkedett meg Kátyával. Milyen nehezen is tudott időt szakítani, hogy találkozhasson vele. Hm ... Kátya! Évekig ott élt a szívében, nem adta át a helyét senkinek. Becsukta szemét, s így észre sem vette, hogy ismét ott termett a légikisasszony. — Professzor elvtárs ... Tudjuk, hogy ön gyermekorvos, de senki más nincs a fedélzeten, aki... — Tessék? Kérem... — ugrott fel Andrej Georgijevics. — Miért nem szóltak mindjárt. Vezessen, kérem! Az előszoba egy része függönnyel volt elválasztva, az ülések fekvőhely- lyé alakítva, s rajtuk betakarva feküdt a kismama. Amikor a profesz- szor mindezt meglátta, elismerően szólt: — Ez igen! Le a kalappal az Aeroflot előtt. Ha még pelenkáik is vannak, ígérem, hogy ezentúl minden előadásomat így kezdem: „Utazzanak az Aeroflot gépeivel!“ — tréfálkozott a professzor, és hirtelen úgy érezte, hogy izgatottsága elmúlt, mintha csak egy műtét előtt állna, amelyről mindent tud, mint egy jó színész a szerepét. — Mi a neve, bátor kismama? — fordult a fiatal, csinos asszonyhoz, akinek az arcán két kis nedves utacs- kán gurultak le a könnyek. — Larissza — felelte halkan. — Nem vagyok én bátor. A férjem akarta, hogy menjek Szverdlovszkba az édesanyjához és ott szüljek, de én csak halogattam, és most itt van ... — Mi az, hogy „most itt van“? ... Minden ,a li minden jó lí ... Amikor szalonba, az gyelemmel megkönnyebl élénk beszél csoda. Hisze nél és nem gyerekek. Jekatyerim nem egy órá érkezett a r teremben, ki dáman beszé a méhkas. A töltötte az ej volodott. A startoltak. H figyelmesen lentéseit, s c ban, amikor annyit érteti Vlagyimirovr kezzen a rep nokánál. „Ügyeletes tisztség“ — , — Üljön 1 rissza Vaszil kérdezte a ] — Igen. É Történt valai — A menj zik ... de ne tiszt. — Ne A gép fedél a gépen egy tét. Mindkét: lést Logacse gyermeksebé szolgálati út géppel. Tehá gratuláljak. Jekatyerine akarta köszt nek a kedve Hallgatta őt tudta felfog illett volna. „Larisszání Képzelem, h megtudja. C: Ladislav Ballek
