Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-10-02 / 40. szám

<i 1 kotót életművek sorsa, az írók utóélete olyan, mint a búvópatak, váratlanul feltör, majd egy időre visszahúzódva elrejtőzik, hogy később újra felbukkanjon és új tartalmakkal gazdagodva életerősen előbuzogjon az idő felszíne alól. A különféle korszakok — jellegük és szükségszerűségeik törvényei szerint — előtérbe emelik vagy árnyékba borítják az írói műveket, eszményeket. Mintha a történelem játszani akarna a szellemisléggel és ingerkedve az életvalóság elsőbbségére és meghatározó voltára intené az emberi gondolatot. Fábry Zoltán életműve ilyen értelemben rendhagyó jellegű, nem búvópatakként viselkedik. Az író életében szellemisége csak akkor húzódott vissza a társadalmi valóság súlyos mélyrétegei mögé, amikor elhallgattatták őt. Máskor mindig a felszínen élte energiától duzzadó, varázslatos és gazdag életét: régen fé- kezhetetlen és egyre áradó hegyipatakként, később lehiggadt és lassú, de annál mélyebb folyóként, s napjainkban méltőságos, egyre szélesedő folyamként. A társadalmi tudat mélyrétegei alá már soha nem kényszerítheti az idő.

A klasszikus életművek kiváltsága.

hogy mindig időszerűek. Ezért állandóan a korok felszínén lehetnek; az emberiség örökös lelki értékei sok tanulságot kínálnak és korunk számos társadalmi kérdésiében biztosan eligazítanak. Az író a kimagasló példa erejével hat ránk, meggyőz és nemcsak tanulságokat, de magatar- lás-modellt is sugall. Bár a klasszikus szellemi magatartás sajátos egyéni tett és teljesítmény, de ugyanakkor kórtermek is, a maradandó értékeket együtt szüli az emberi alkotóerő, az idő és a történelem. Írónk egyéniségének alapértéke, hogy századunkban a történelem embere lehetett, alkalmas volt a nehéz feladatra, hogy teremtő tanú legyen. Az elmúlt két emberöltő során az európai történelem eseményei úgy szelték keresztül- kasul az életét, mint éles kés a vajat. Gyerekkora a „régi, jó“ világra esik, kamaszfővel már az első világháború önkéntes „hadnagy ura“. A Monarchia felbomlása és a történelmi Magyarország szétkallódása, s az ezzel járó elhazátlanodás a súlyosodó tüdőbajával párosulva éri őt. Fekvőszékébe kényszerülve, betegen ismerkedik a szocializmus irodalmával és elméletével, hogy néhány év múlva, kissé felépülve, kommunista író és bíró legyen. Hitler „személyes ellensége“, akinek első könyvét elkobozzák, őt sajtópörbe fogják és vizsgálati fogságban tartják. Viharmadár hangján rikoltja világgá a közeledő második világháború szörnyű napfogyatkozását Európa egén, előre látja az elkövetkező gyilkolás racionalizmusának iszonyatát és- méreteit, az emberi érzéseknek és gondolkodásnak a fasizmusban megvalósuló csődjei. A háború idején elhallgattetják, kétszer börtönbe zárjak, rendőri megfigyelés alatt tartják, utána is visszhangtalan kétségbeesetten tiltakozó szava, mintha sivatagba kiáltana. Évek múlva lehet csak a már szocialista irányvételü - társa dalom építője és szépítője, nemzetiségi közösségünkben legelső értékteremtője. Egész életében magányos, „remete“, s közben mindent lát, hall, mindenről tud, tömegnyi emberrel

tart kapcsolatot, délkeletre nyíló ablakán Európa ragyog be rá a kelő nap sugaraival. Már az életlehetőségei a klasszicitás drámai ellentmondásainak és nagyságának a jegyeit viselik: a kor a légi Európa széthullásának, a forradalmak előretörésének és a szocialista társadalmak szer veződésének az időszaka.

De a történelem csak az arra érdemeseknek nyit ajtót az igazi emberi és szellemi nagyság felé. S eközben konok következetességgel részesíti előnyben a forradalmárokat. Fábry Zoltánunk a közép-európai forradalmár író legjellegzetesebb tulajdonságait teljesíti meg. .Írói-emberi vonásait tanulságos sorra venni és értékelni, mert így — példája követésének igényét tartva szemünk előtt — egyben önmagunk számára határozunk meg elérendő minőségeket és " tulajdonságokat. „Változni és uáltoz- tutni!“ — állította valamikor maga elé az író művészi programját, s ki- érezte benne kora forradalmi parancsát: a társadalmi valóság aktív megismerése megváltoztatja az embert, hogy az életkörülményeire visszahatva sorsát változtathassa meg. Így valósítja meg és teljesíti ki a forradalmár író egyénisége és alkotómunkája a kor legértékesebb lehetőségeit, és

ö maga így lehet a történelem embere.

Írónk jellemvonásainak egyike nyílt érzelmi és értelmi őszintesége volt, amely szenvedélyes igazságérzettel párosult. A méltánytalanságok és igazságtalanságok, a közösségi sors keménysége, az emberiség méltóságán esett sérelmek nem töltik el lemondással és bizonytalansággal, de — felháborítják és szembeszegülésre késztetik. Harcba indítják a változtatásért, az újért és jobbért. Az elveszett háború, a levert forradalom

— a Tanácsköztársaság bukása — és a semmibe foszló haza víziója okozta letargiából óriási ösztönerővel és élni akarással ébred, mintha máris érezné elhivatottságát arra, hogy ilyen — és éppen ilyen! — körülmények között is szószóló, a korszerű és közös igazság kifejezője, „tanú és tanulság“ legyen. Első, expresszív szenvedéllyel leírt és kiejtett szavai

— testvér, emberébresztés, felelősség, emberirodalom, hitf embertelenség — segélykiáltásként hangzanak, mert

— bár talán öntudatlanul — egy életképtelen kultúrát, az elmúlt évszázad „esztétikai kultúráját“ temetik, s bennük a XIX. század „impresszionista lelkei“, „érzésemberei“, „egy szalmaláng patriotizmus neveltjei“ sikoltanak új, valósabb és korszerűbb értékrend, műveltség és eszmények után. Kétségbeesésük érthető. Részt vettek az apokaliptikus világégésben, melyet ez a régi kultúra már nem volt képes meggátolni. Képzeljük el Fábryt ezekben az években — a húszas évek legelején —, betegen a nyugágyán heverve, a stó- szi fenyvesek zöldjére mered és megrendült lélek szemeivel önmagát keresi, helyét kutatja a világban! Az első megtalált szó — a szellemi örökség talajából kicsírázva —, az életvágy és a remény fogalmi megtestesítője csak ez lehetett: Ember.

A „szomorú szemmel“ korszaka (Fábry utolsó könyvének cikluscíme az 1920—1924-l:en irt írások elé) néhány éviy tart csupán, utána az író hangja fokozatosan megkeményedik („szigorú szemmel“). Az általános

emberi eszménykörének tágassága után a nézőpontok szűkülni kezdenek: az értékrend és nézőpont egyre inkább szlovákiai magyar és szocialista ihletésű. Fábry Zoltánnak későbbi művészi fejlődése szempontjából ez a legfontosabb korszaka, mert ekkor keres és talál magának egy életre érvényes, szilárd alapokat, hangvételét és stílusát kialakítja, elfoglalja társadalmi pozícióját. Sorba véve e fogalmakat elénk rajzolódnak egy nagy és értékes írói életmű támaszpontjai. Ekkor már — 1924 táján — megszerveződött a különféle pártokat és társadalmi érdekeket képviselő csehszlovákiai magyar sajtó, amely az író számára közvetíti az alakuló kisebbségi társadalmi élet és kultúra problémaköreit, a szlovákiai nemzetiségi valóságot. Írónk a biztos talajt kereső egyik lábát erre a számára közeli és alapértékeket hordozó valóságdarabra helyezi, hogy már soha többé ne vegye el onnan. A kisebbségi élet problémái, a nemzetiségi sors és lét feltételeinek az alakulása és szűkebbkörű népcsoportjának életérdekei — ezek a Fábry-i életmű szellemi energiahordozó és társadalmi aktivitásra ösztönző forrásai. Ezen determinált és jelenlevő „kicsinység“ mellé a kor a jövő „nagyságát“ is kínálja: az útkereső író számára a szovjet és a német szocialista irodalomnak közvetítik a szocializmus igazságait, a néphez való hűség lehetőségét és a marxizmus eszméit. Az író erre a talajra — a szociális aktivitás és népközpontúság talajára — helyezkedik a másik lábával, hogy — ugyancsak egy életre szólóan — hídként kösse össze a jelent a jövővel, a „kicsit" a „nagy- gyal“, apró népcsoportját a világ nagy népeivel és kultúráival. Ez a kettősség — az életközelség és a történelmi távlat — Fábry Zoltán írói géniuszának dialektikája, ereje és biztosítéka. Erre építi fel költői szenvedéllyel és szociológiai objektivitással egyaránt átszőtt esszéstílusát, a történetiség átélésére alapozott, társadalmilag elkötelezett, politikus hangvételét s az emberi haladás viszonylatában mindig haladónak bizonyuló közéleti pozícióját.

A többi író városokban él, szerkesztőségekben nyüzsög, összejár, szervezkedik, részt vesz a közéletben, míg Fábry Zoltán otthon ül a nagyapja patrícius házában, ír, olvas és a postát várja. A címe: F. Z., „Stos, via Koslce“. Ennyi elég, Európa bármely részéből érkező levél megtalálja őt. S a könyvek, az újságok is elérik. Magányában éli át a nagyvilág ezernyi jelzését, neszét. Bekapcsolja a rádiót, zenét hallgat, hírekre figyel. S közben önmagába néz és leírja — lekottázza, hogy rezdülnek a- lelkében feszülő érzékeny húrok a világ jelzéseire. Finom mívű húrok, tiszta a hangjuk, a legkisebb társadalmi mozdulást, földlökést is felfogják és reagálnak rá. Lágyan zengenek vagy tiltóan zúg- nak-bonganak. Hát még az olyan tektonikus és baljós mozdulás idején, mint amikor 1933-ban Hitler hatalomra kerül! Az író lelkében a húrok egyszerre vészesen pengetlek, sikongatlak, hangjuk félelmetes és megrázó, mint a halálveszélyt érzőké.

Félelmetesen tisztán lát a magányos író, pontosabban mondva, látnoki erővel érez, sejtjeiben és idegeiben érzi a fasiszta eszmék törvényszerű és torzszülöttjének jöttét: az apokaliptikus háborút. „Holnap újra háború“ — írja a bizonyosság hangján már 1932-ben, „Demokrácia vagy fasizmus? Élet vagy halál? Szabadság vagy szolgaság?“ — mondja élőszóval is 1938. július 31-én a kassai békemanifesztáción a köztársaság védelmében. „Őrzők, vigyázzatok a sztrázsán!“ — ismételgeti már-már megszállottan, míg kétszer is Illavá- ra nem viszik. Majd rendőri megfigyelés alatt tartják őt. Ekkor aztán, 1940 karácsonyán, kényszerűen rezignál: „Élet, mely minden pillanatban várja a halálos csapást, szellem és lélek idegsokkot kapott és isten se hol.“

Majd egy évtized telik el, amíg 1948. december 15-én az induló Új Szó első számában újra leírhatja az „Első szó“-t: „A véres ostoba fenesé- gek ellen indulj újra utadra, szlo- venszkói vox humana, magyar emberi hang.“ A szavak az újrakezdés és a folytonosság mozzanatát egyaránt tartalmazzák, az író alapállása a régi marad, csupán alkotómunkájának társadalmi közege és a feladatai változtak meg: halálraszánt harcosból békés építővé válik. A hidegháború és az atomveszsly, a megosztott világ ellentétei és az újjászerveződés, nyugati fasiszta tendenciák indokolják még a „véres és ostoba feneségek ellen“ kimondott szó, de a szocialista társadalom és kultúra építése már mást vár a kritikustól, mint ami az első köztársaság kérlelhetetlen bírálójának feladata volt: Fábrynak törvényszerűen az induló és újjászülető nemzetiségi irodalom fő támaszává kellett válnia. Hangvétele is megváltozik.

Megkezdődik Fábry Zoltán bőségkorszaka, amikor az első köztársaság idején született életmű értelmet kap és kiteljesedik; az író két szocialista társadalombeli évtizede egyben könyvek sorát is jelenti. Ragyogó esszék születnek, melyek kritikai szintézisükkel fogalommá válnak a harmadvirágzás irodalmában. Antifasiszta életművét is kiteljesíti, először ragyogóim megírt visszaemlékező esszékben és elemző tanulmányokban, majd az Európa elrablásában, mely könyve a fasizmus természetrajzának és dicstelen történelmi szerepének páratlan szintézise. S közben a háza nyitva áll minden jószándékú közeledő előtt. Stósz valóságos zarándokhelyévé válik az egyetemes magyar szellemiség képviselőinek. A világ elismerése sem marad el, kitünteti őt köztársaságunk kormánya (Munkaérdemrend, Érdemes művészi cím, a Béke világtanács és a Magyar Népköztársaság Vörös Zászló Érdemrendje). De talán a legnagyobb kitüntetés és jutalom mégis az a határtalan bizalom, amely a magyar nemzetiség részéről feléje irányul: naponta hozza számára a posta a leveleket, melyekben kisebb-na- gyobb problémáikkal vagy jelentős közös ügyekkel fordulnak hozzá az emberek, hogy mondjon véleményt, szóljon nyilvánosan, ítélkezzen. S ez a legtöbb, amit a szellem emljere életében elérhet, hogy egy — akárha kicsi — népcsoport megbecsült élenjárója és önként elfogadott szeleiről vezetője lehessen.

Halála előtt egy hónappal fejezte be utolsó könyve —- Vigyázó szemmel — utószavát, melynek ezt ú címet és alcímet adta: „Nincs elveszett poszt. Utószó a hűségről.“ Maga válogatta a könyv anyagát, mely ötven év alatt írt és kötetben meg nem jelent munkált tartalmazza. A kötet alcíme: Fél évszázad kisebbségben. Az említett utószóban az író önmagáról Is vaii: „Amikor átnéztem a legutolsó három évtizedben készült és betegségem miatt egyre gyériilö írásaimat, arra döbbentem, hogy ezek mind kisebbségi ihletésűek. A haladás menete távolodást követelne, s he lyette mellre öleltség melege s hűség konoksága árulkodik. Egy fél évszá zad végpontján mintha csak visszakanyarodtam volna a kezdethez, az eredendő indításhoz: a kisebbségi adottság kikerűlhetetlenségéhez, kivéd hetetlenségéhez.“ S alább: „A kisebb ségi lét tett íróvá, és a kisebbségi adottság végig osztályrészem maradt. Az, ami lettem, ami vagyok, amit írok és ahogyan beszélek: a kisebbségi életforma eredménye."

Ezt az oly gonddal és szeretettel készített könyvét már sosem látta meg. Egy hónap múlva eltemettük őt, szürke nyári esőben, a stószi temetődombon. A jelenlevők közül sokan látták akkor a természet váratlan és csodálatos ajándékát, ahogy yi komor völgyet egyszerre hídként szivárvány széles íve fogta át, melynek egyik szártí a faluban éppen a Fábry-h,áz udvarán látszott földet érni, a másik szára pedig átnyúlt a hegyek felett, a világ felé.

ftpfllÍ| íN>'v'''><\ llpllfll ||||||||| J||||PR M^ImÍI^»' pllpllt

1 Vi Lfl IMI í

I DUBA GYULA