Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-25 / 39. szám
esőbb holnap már Itt , hogy ezzel megijesz- odt maradt: 5, hát itt lesz. De addig ián egy teljes éjszaka. 3galább valami megma- mból. Hisz minden em- hogy maradjon valami, nekem még csak gye- tak. az ágyra, ami nagyot iá eltört volna benne adott deszka. tne villanyt gyújtani? den. Minek? Hogy élvezni ahhoz nem kell fény. allanom kellene valasikoltott. iát maga nem is hallja! Hazudik, ugye hogy őszakos hangját egy ingó jajgatása szelte anatig úgy éreztem, ; én segítségemre jött léptem, ahonnan Néró norgása térített vissza, még azt mondta, hogy gy mondta. És hogy is- A többiek közül senki kottát. Nem szabad belem! Most, hogy hittem nem! sújtson villanyt, kérem, jeszélgetünk a többiről úován. It. t meggyújtom magam i az ajtóhoz ugrottam, an látni lehetett a kap- ttanás hallatszott, de adt. ny névetett: ívvel ezelőtt kikapcsol- A vizet és a gázt még ’alán tévedésből. Nemkikapcsolják. — Elhal- izzátette: — Csak a da- ták még elvenni tőlem, n tiszta, őszinte öröm lt, az öreg komódhoz en egy háromágú gyer- t vissza: — Ne télien, világosság. — A sárga- irtóra bárom vastag . Meggyújtotta őket és : az asztal közepére ál- intha még sötétebb lett an, mint eddig. A gver- k az asztal fölötti részt eg, sötétben hagyva a ahonnan — úgy érezek leskelődnek rám. s is maga tulaidonVéo- iztem. — Az előbb azt nár a monarchia idején >lt? ihárom. tlen. Hatvannak néz ki. szí — mondta. — Lelas- ilását. néztem rá: ? Talán meggyorsítja, ízen már én is sokat Rájöttem, hogy amikor sokkal gyorsabban telik szem, hogy csak egy , s hirtelen arra eszmé- öt óra is eltelt bele. Az • mosolygott az öregasz- lő lelassult, más ember alatt valóban öt órát iiaga csak azzal az egy >ebb. volna elbeszélgetni veiről, de hirtelen eszem- íségem, aki hiába vár a lőtt, s amikor ráébred- nap hiába vágtam le a ábamről, fölálltam: t valami papírt és tol- föl kell rajzolnom a sünk, hogy mielőbb vé- az egésszel. Hat hozott, s amíg a alaztam, boldogan moll, mondja meg nekem, al hallhatnék másutt brű muzsikát? kint, az ablak mögött Sit, a szobában mégis bb lett. 'ÚTH LÁSZLÓ fordítása TANA (1946) — A szlo- lom legfiatalabb • nem- tséges képviselője. Meg- PSIE DNI !Csapnivaló Iák, 1970), PATAGONIA 731, NOCNÉ SPRÁVY — novellák, 1976). Az t ez utóbbi kötetéből váA» ezermester vidáman csücsült a fürdőkádban, cigarettázott és a fentihez hasonló bölcsességeket nyilatkozott, miközben jól megvasalt bakancsa alatt két helyen is lepattant a hófehér zománc. Szilvesztert a hideg rázta, de nem szólt semmit, kiszédelgett a konyhába, a hűtőszekrényből elővette s jól meghúzta az olcsó, kétcsillagos, hazai konyakot. — Mondja, mi az ördögön jár maguknak folyton az eszük? — kiáltott utána a mester. — A múltkor is elhívott Tarnóczi, a híres író, hogy csináljak már valamit az előszoba-ajtajával, azt mondja, szereljek rá valami kapcsot, mert a szél állandóan csapkodja, nem tud tőle dolgozni. Nézem az ajtót, tényleg csapkodta a szél, már a festék is pergett róla. Fogtam egy téglát és kitámasztottam. No, író úr, kiáltom neki, kész az ajtó. Kijön, de meg se nézi, mit csináltam, csak azt látja, hogy az ajtó már megnyugodott. Mit fizetek, kérdi. Egy ötvenes, mondom neki tréfálkozva. Hát képzelje, nem ide akarta adni? Nem fogadtam el, de most már bánom, be kellett volna őt csapnom, ha ilyen süsü. S a mester tenyerével a homloka előtt körözve mutatja, hogy milyen süsü a Tarnóczi. Közben azért serényen kotorászik a villany vízmelegítőben, csavarok potyognak a kádba, egy kis villanyégő ripityára törik, Szilveszter bánatosan bámul a kád fenekére, amelyről már három helyen is hiányzik a zománc, azonban nem szól, nem akarja magára haragítani a mestert, azon töri a fejét, milyen festékkel kellene bekenni a zománc helyét, hogy a rozsda teljesen ki ne marja. A mester úr most hirtelen az órájára néz és kiugrik a kádból. — Hű, a mindenit — kiáltja —, már el is késtem. Majd holnap befejezem, ma már úgyse fognak fü-, rödni... Szilveszter gyorsan kaput nyit a mesternek, nehogy nagyon sokat késsen a munkának ez a megszállottja, aztán visszaballag a fürdőszobába és pislogva néz a kádba. Ezzel rontottam ei az életemet, motyogja maga elé, ezzel a bolond házépítéssel, ami tulajdonképpen csak házjavítás, átalakítás volt, mégis többe került, mintha vadonatúj házat építettem volna! Igaz, alaposan be is csaptak, mindenki becsapott, de hát... miért hagytam magam? Most már, hogy elment az ezermester, tölt magának egy kupicával a konyakból, nem üvegből isz- sza. Az első kőművest doktor Várady ajánlotta, az ügyvéd. Kicsi, görbe lábú emberke volt, olyan, mint valami erdei manó. Csak a keresztnevét tudja, Csabának hívták, s ez elegendő ok lett volna arra, hogy Szilveszter elmeneküljön előle, de az ügyvéd meleg ajánlása, meg a töpörtyű-ember lelkes, örökmozgó lénye lefegyverezte az írót, elfeledtette véle a kőműves illetlenül fellengzős nevét, helyesebben megbocsátotta neki, hogy a hun királyfi nevével csupán a kőműves- ségig vitte, sőt még ama gyanús dolog fölött is elsiklott, hogy — mint azt egészen véletlenül megtudta — Csaba, eredeti foglalkozását tekintve, kéményseprő. — Két segédmunkásra lesz szükségem — jelentette ki heves taglejtések közepette —, tudja biztosítani? i — Természetesen — mondotta Szilveszter —, egy már van, a másik ... én leszek ... Csaba bácsi akkorát kacagott, hogy a könnye is kicsordult. — Maga ...? — kérdezte aztán hitetlenkedve. — Akkor viszont három segédmunkásra lesz szükségem! No nem baj, majd elviszem a nevelt fiamat. Tizenöt koronás órabérért. Megfelel? Szilveszter, akinek fogalma sem volt arról, hogy a tizenöt koronás órabér sok-e vagy kevés, helyeslőén bólintott. — Azért! — emelte fel az ujját Csaba mester. — Mert ha dolgozunk, akkor dolgozunk! Én nem szeretek malterra várakozni, ácso- rogni, ácsingózni munka közben. Szórakozni munka után is lehet, nem igaz? Szilveszter igazat adott az idős „királyfinak“, noha nem tudta, miféle szórakozásra gondol. Három napon át úgy dolgoztak, mint a tébolyultak. Szilveszter nem győzte csodálni Csaba mestert, akit valóban hárman is alig győztek habarccsal, pedig ráncos ZS- /VAGY LAJOS „A szabók, suszterek és írók semmihez sem értenek.“ (Egy ezermester nyilatkozata) képe arról vallott, hogy már jóval elmúlt hatvanéves. A negyedik napon azonban hiába várta őket, nem jelentkezett sem Csaba mester, sem a nevelt fia. Az író kínjában számbavette, mit is végeztek el eddig. Hamarosan a haja is az égnek állt. A mennyiséggel nem volt baj: három ajtót és két ablakot cseréltek ki, az egyik szoba mennyezetét újravakolták. Csakhogy: az ajtókat vagy kinyitni, vagy becsukni nem lehetett, az ablakokat szintúgy, a plafon egyik széle húsz centivel volt alacsonyabb, mint a másik ... Szilveszter a fejét a falba verte... hogy ezt három napig nem vette észre! Zsebében bokszerrel biciklire ült és elhatározta, hogy szétveri Csaba királyfi fejét. Csakhogy a kéményseprő ekkor már az alkoholisták bazini telepén „üdült“. Ezután jött sánta Sipeky a fiával és a sógorával. Sipeky volt a környék leghíresebb, legjobb kőművese, orvosok, ügyvédek, politikusok versengtek a kegyéért; Szilveszter boldog volt: Sipekynek meghalt az apósa, s ő díjmentesen közöltette a gyászhírt egyik napilapunkban. Sipeky, talán ezért, talán másért, elvállalta a munkát. Úgy dolgoztak, mint egy jól olajozott gép; falak emelkedtek, gyorsan, mint a gomba, Sipeky mester már az első nap megmutatta Szilveszternek, hol lesz a fürdőszoba, hol lesz az éléskamra. Az író el határozta, hogy estére megvendégeli őket. Szilveszter felesége nagyszerű vacsorát készített: cukorborsó-levest, zsiványpecsenyét újkrumpli- val, túrós palacsintát. Sipeky és társasága igen kelletlenül ült asztalhoz. Talán attól félnek, gondolta az író, hogy egy vacsorával akarom őket kifizetni...! Épp ezért vacsora után nyomban fizetett. Ű maga pedig lefeküdt, és azokra a régi „glajtnik“- ra gondolt, amikor összegyűlt az egész rokonság, ittak és ettek, és mindenki örült, hogy „végre sikerült“. Vagyis: mi sikerült? Valakinek felépíteni a házát, lebetonozni az udvarát, valakinek otthont teremteni. Szépen, kalákában, vagy, ha úgy tetszik, kollektív munkával. Másnap még eljöttek. De ekkor már Sipeky mester tökrészeg volt, sógora és a fia is nehezen állt a lábán. Aztán Sipeky félrehívta az írót és közölte vele, hogy ez az utolsó nap, többet nem jönnek, keressenek más partit, ha azt hiszik, hogy valamiféle rokoni alapon lehet itt házat építeni, akkor nagyon tévednek. — Fejébe ment a túrós palacsinta! — motyogta Szilveszter, és elindult másik kőművest keresni. Záturecky, akit Szilveszter az egyik buszmegállón szedett fel, éppen börtönből jött, ahol hat hónapot ült gyerektartás nem fizetése miatt, egyszóval Záturecky volt az egyetlen komoly, dolgozni tudó, dolgozni szerető kőműves. Haza se ment a börtönből, azonnal munkához látott. Szilveszter szinte meghatódva nézte őt. Gyönyörűen dolgozott, szótlanul és nagyképűség nélkül; kijavította az előző kőművesek által elkövetett hibákat, kicserélte a ferde ablakokat és ajtókat, leverte és újravakolta a görbe plafont. S mindezt szó nélkül, némán, nem szitKozoava és követelőzve, mint elődei, s amikor Szilveszter végül is fizetni akart, ő csak szerényen legyintett: „Majd megfizeti az Úr." De Szilveszter ekkor már nem tudott parancsolni az idegeinek, megragadta Zátureckyt, a zakója zsebébe nyomott kétszáz koronát, kituszkolva őt, s a kapuban alaposan fenéken rúgta. A szombatista kőműves nyöszörgött és bukdácsolt, de végül is visszanyerte egyensúlyát s vissza se nézett... Ilyenek voltak a kőművesek. Aztán jöttek a villanyszerelők. Ketten voltak, de húsz ember helyett szemeteltek. Rejtélyes fickók, úgy viselkedtek, mintha ők találták volna fel a neutronbombát. — Rettentő szárazság van — mondotta a fő villanyszerelő — öntözni kéne. Odakint éppen zuhogott az eső. Az író, ha nehezen is, mégiscsak kapcsolt: hozatott tíz üveg sört. Most aztán rengeteg villanykapcsoló van a lakásában, borzalmasan sok konnektor: szerencsére egyik sem működik. Pedig a villanyszerelők is szépen kerestek nála. Fabrizio, az ács, maga ajánlkozott, Szilveszter egy másodpercig sem habozott, felfogadja-e, vagy sem. Ilyen irodalmi névvel legjobb helyen kopogtatott, Stendhal Szilveszter egyik legkedvesebb írója volt. Fabriziónak egyelőre csak építőállványt kellett szerkesztenie. Ehhez gerendákra, deszkákra, lécekre volt szüksége. Amíg Szilveszter a boltban járt, ahol pálinkát, kenyeret, tojást, sört és bort vásárolt, Fabrizio szétszedett három vadonatúj ajtót, darabokra fűrészelt négy gerendát, amelyeket Szilveszter az új háztetőre szánt, s összefabrikált egy recsegő-ropogó állványt — nem egészen egy óra alatt. Kétszáz koronát kért érte. A kár, amit okozott, meghaladta a kétezret. Szilveszter ma már nem olvas Stendhal-könyvet. M. asztalos nyávogó kappanhangon beszélt és operettdallamokat fütyörészett. Rengeteget beszélt és rengeteget fütyült. Sziveszter megismerhette az asztalos teljes élet- történetét s a századelő operettvilágát. M. asztalos egy ún. erkélyajtót készített, amelynek alkatrészeit más-más asztalosüzemből szerezte. De már egy hét is eltelt s az ajtónak a fele sem volt kész. Igaz, hogy csak a munka után dolgozhatott az ajtón. Szilveszter egyszer a szokottnál később érkezett haza, s már a kiskapuban a következő, mélyértelmű szöveget hallotta: „Nem él jobban Kínában sem a kínai császár, mint én, mikor a szívemre a búbánat rászáll...“, egy enyhén kapatos lírai tenor énekelte. Benézett az ablakon s tisztán látta, hogy a lírai tenor Zsuzsi barnára sült, hamvas karját simogatja, s hogy a fiatalasszony, Szilveszter életpárja, kacéran mosolyog vissza a „kínai császárra“. Előttük egy kibontott borosfiaskó. Szilveszter mélabúsan leballagott a pincébe, a szerszámosládában megkereste az egyik közepes méretű fakalapácsot, és amikor az asztalos égre akadt szemmel épp azt énekelte, hogy „magamat nem nyúzatom, a szívem se zúzatom“, kétszer finoman a feje búbjára húzott vele. A lírai tenor összecsuk- lott stílszerűen, mint a colstok. Zsuzsi szabadkézzel kapott két átszállót, azután kinyitotta előtte az ajtót. Vérző orral távozott, de az asztalost a mentőknek kellett el- vinniök. Szilvesztert másfél napig vallatták a rendőrök ... Zsuzsi azóta természetesen visz- szatért, Szilveszter visszafogadta őt, kellett az asszony a házhoz, hiszen ezután jöttek még a bádogosok, kárpitozók, csempézők, szobafestők. Valamennyien becsaptak, motyogja magában Szilveszter, s uj- jával tapogatja a levert zománc helyét. Csöngetnek s ő siet kaput nyitni. Itt van az írógép-javító. Gyurák Éva: Lányok (tollrajz)
