Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-25 / 39. szám
Dv&N Mirm * Csak két elfüggönyözött ablak jelezte a harmadik emeleten, hogy a házban még lakik valaki. A többi ablak nagyobbrészt ki volt törve, a falakon otromba föliratok és rajzok, a vakolat hullik. A körzeti nemzeti bizottságról küldtek ide, ahol a Pozsonyban élő magányos öregek lakásviszonyai felől érdeklődtem; a szerkesztőségben erről a témáról kértek cikket. Szélsőséges eset volt ez a mostani — egy magányos öregasszony élt a házban, aki nem volt hajlandó elköltözni, s hiába magyarázták neki, hogy a házat nemsokára lebontják; megmakacsolta magát, hogy ő innen önszántából el nem megy. Egyszobás első osztályú pótlakást ajánlottak föl neki, de határozottan visszautasította. Kezdett érdekelni az ügy, s délután háromkor fölballagtam a harmadik emeletre és becsengettem. A sárgaréz névtáblán Anna SmreCanská neve állt. Nem mozdult semmi, a megriadt patkányokon kívül, melyek olykor átsuhantak a lépcsőkön, a csöndet semmi nem zavarta meg. Csak a harmadszori próbálkozás után villant agyamba, hogy a csengő talán nem is működik, s bezörgettem. Kisvártatva halk, csoszogó léptek hallatszottak. A lánccal biztosított ajtó félig megnyílt s a nyíláson egy öregasszony dugta ki ■a fejét. Végignézett rajtam, s úgy tűnt fel, hogy legtovább a hosszú hajamon időzött el a tekintete. Kicsit várnia kell, mondta, de kikapcsolta a láncot ■és beeresztett. Ósdi bútorral berendezett szobába léptünk. Az öregasszony egy puha plüssfotelba ültetett. Kintről fölhallatszott az utca zaja, a villamosok csöngetése, az autók tülkölése, s a Vecerníket árusító rikkancs kiabálása. — Rögtön végzek — mondta az .asszony, s ujjával egy felénk háttal ülő nőre bökött, akinek a haját csavarta föl. Nyilván ezzel is hozzájut «egy kis pénzhez, gondoltam, amikor a sarokban megláttam egy hatalmas, mozdulatlanul elnyúló kutyát. Akkora volt, hogy két kiló húst is megehetett egyszerre. Az öregasszony másra jóformán nem is keres, csak erre a dögre, s e felismerésre mély ellenszenvet éreztem a kutya iránt. Alig öt perc elteltével az öregasz- szony hirtelen abbahagyta munkáját, arcára áhítat ül, mintha egy számomra nem hallható zenét hallgatna, még vezényelt is hozzá a kezével. — Ez aztán igazán gyönyörű tétel volt: Hallotta? Ugye, gyönyörű — suttogta felém, amikor elragadtatásából fölocsúdott. Visszatartott lélegzettel, várakozóan nézett rám. Arra gondoltam, hogy bolondokkal nem a legszerencsésebb vitába bocsátkozni és bólintottam. Arca fölragyogott. — Maga is hallotta? — kiáltotta és elkapta a kezemet. — Hát valóságos csoda! Maga az első ember, aki meghallotta az én zenémet. Ismeri a kottát? — Ismerem — mondtam. r- Hát ez csodás! Végre egy ember, akinek van hallása és a kottát is ismeri. Csodálatos! — Gyakorlott mozdulatokkal, sietve kapkodta ki ügyfele hajából a csavarokat — Kész — mondta és hagyta, hogy a pénzt a köpenye zsebébe dugják. Az idegen megfordult, s megdöbbenéstől szólni sem tudtam. A székben ülő magas, vállas férfi volt, sűrű fekete szakállal. — Tessék, foglaljon helyet — ültetett engem is a borbélyszékbe az öregasszony, s még mielőtt tiltakozhattam volna, a fülembe döngicsélte: — Így, először megmossuk a hajacskáját, aztán ondoláljuk csak. Mintha egyenest ondolálásra teremtették volna ezt a hajacskát — lelkendezett, s gyöngéden megsimogatta a fejemet. A szakállas férfi az ajtóból visszafordult. — Te még új vagy itt, ugye? Jó asz- szony ő, csak egy kicsit bolond. Főleg olyankor ne zavard, ha azt a hülye zenét hallgatja — nevetett, s eltűnt az ajtó mögött. Tiltakozni akartam, meg akartam magyarázni az asszonynak, hogy én másért jöttem ide, de már a hajamat mosta és arról mesélt, hogy a monarchia idején is fodrásznő volt. — Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer férfiakat fogok ondolálni. De hát így van ez már. Szibilla is megmondta: ... és nem különbözteted meg a nőt a férfitól. Minden aszerint történik, ahogy ő mondta. Aminek meg kell történnie, megtörténik, és bár történjen meg másként, mint ahogy meg kellett volna történnie, akkor is úgy történik meg, ahogy történnie kellett. Egész szépen hoz a konyhára. Néró irtó sokat megeszik — biccentett a kutya felé. Később elmondta azt is, hogy éjszakára mindig eltömi a kulcslyukat. A hold elől. — Nem jöhet be hozzám — mondta. — Tudja, a holdnak nagy hatalma van. Átbújik még a kulcslyukon is és képes arra, hogy kihúzza az embert a szobából. Irtózom még a gondolatától is annak, hogy egy éjszakára majd elfelejtem betömni a kulcslyukat és a szomszédok a tetőn járkálva találnak meg. Azt a szégyent nem élném túl. A hold borzasztóan erős. Majdnem, mint Néró — simogatta meg a kutya nyakszirtjét. — Majdnem, mint a zene. Ekkor meg Néró teljes pedigréjének ismertetésébe kezdett, de hirtelen félbehagyta. Ismét a belső zene dallamaira figyelt. — Ez volt aztán a virtouzitás — jegyezte meg később lelkesedve. — Akárcsak az Ördögtrilla Tartinitől — mondtam gúnyosan. De azt nem Tartini találta ki — tettem hozzá. — Maga az ördög súgta a fülébe, amíg ő aludt, s fölébredve már csak le kellett írnia. — Tehát maga ismeri — mondta elcsodálkozva az öregasszony és elismerően veregette meg a vállamat. — Megnézhetem magam a tükörben? — kérdeztem. — Miért ne? Egy csontnyelű ovális kézitükröt tartott elém, s nekem megint elállt a szavam a megdöbbenéstől. A hajamban sűrű hullámok. Uramisten, hogy megyek be így, kíondolálva a szerkesztőségbe? És mit szól majd a feleségem — ővele találkozom elsőként, ötre beszéltük meg a cipőáruház előtt; cipőt akartunk venni nekem. Már tegnap járni kezdtük az üzleteket, de minden cipő nyomta a lábamat, amit csak fölpróbáltam. Csak otthon jöttünk rá az okára: nagyok voltak a lábamon a körmök. Levagdostam, s ma délelőtt ismét elmentem megpróbálni azt a cipőt, amit tegnap sehogyan sem tudtam fölhúzni. Most mintha csak a lábamra szabták volna, de nem volt nálam elég pénz. A feleségem szerencsére ma kapott fizetést, s délelőtt telefonon megbeszéltük? hogy a cipőáruház előtt találkozunk és megvesszük: félretétettem. — Ezt már ugyan nem — kiáltottam föl a tükörbe nézve. Ezt már azért mégsem. Azonnal vegye ki ezeket a francokat! — Mi történt? Talán rosszul csavartam be a haját? — kérdezte ijedten az öregasszony. — Én nem emiatt jöttem — mutattam a fejemre, — Nem? És mi miatt? — A hangja gyanakodóvá, bizalmatlanná vált. Csak nem a lakásbizottságtól? — Nem. Semmi dolgom semmiféle lakásbizottsággal... Hajat nyírni nem tud? — kérdeztem reménykedve. — Csak kefefrizurára. De az ma már nem divat. — Kefefrizurára, ez az! Ez lesz a legjobb! — Furcsa egy ember maga, bizony, furcsa. Maga sem tudja, hogy mit akar. Nagyon lehéz lehet az élete. Már régen nem nyírtam, de ha ismeri a kottát... — nevetett és kiszedte a hajamból a csavarokat. Az idő vészesen rohant, s én még csak rá sem tértem jövetelem tulajdonképpeni céljára. Miközben nyírt, elmondtam neki, hogy újságíró vagyok és szívesen elbeszélgetnék vele arról, hogy miért is nem akar elmenni innen, holott ő is nagyon jól tudja, a házat nemsokára lebontják, de a szavamba vágott és kimérten, mintha átejtettem volna őt, csak ennyit mondott: — Ügy, szóval maga újságíró? Kis ideig csend volt, nyilván azon gondolkodott, hogy tüstént kidobjon-e, vagy előbb befejezi a hajvágást. — De azért a kottát ismeri, ugye? — kérdezte aztán. Bólintottam. — Tudja mit? — kérdezte. Én most elmegyek bevásárolni, maga pedig megvár engem. Sietek vissza. Az órámra néztem: öt perc múlva négy. — Nincs időm — tiltakoztam. Rám nézett, majd így szólt: — Több ideje van még magának, mint nekem. Levette a köpenyét, fogta a bevásárlószatyrot és elment. Ott maradtam tehetetlenül félig megnyírva, félig föl- csavart hajjal, s még csak mozdulni sem mozdulhattam. A szobában nem járkálhattam kedvemre, mert alig közeledtem az ajtó felé, Néró fölállt és fenyegetően mordult egyet. Ha az ablak felé indultam, akkor is. Persze, semmi kedvem nem lett volna kiugra- ni a harmadik emeletről, de azt reméltem, hogy legalább sikerül lekiáltanom és figyelmeztetni a kinti, szabadon levő embereket a helyzetemre, de Néró megint rákényszerített, hogy elismerjem — valóban ő az erősebb. Visszaültem hát az öreg plüssfotelba, ami valószínűleg már több éve nem volt kiporolva, s úgy éreztem, hogy lassan engem is belep benne a por. Az öregasszony fél óra múlva jött vissza. Nérónak egy darab nyers húst hozott, elém pedig egy üveg tejet és két kiflit tett. — Köszönöm — szóltam meglepetten. — Elég, ha befejezi a nyírást. Nem kényszeríthetem magát, hogy mondjon valamit az újságom részére, de... — Nem erről van szó. Egyáltalán nem erről van szó — vágóit a szavamba. A hajnyírásra bőven lesz még időnk. — Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ötkor találkoznom kell a feleségemmel. — Maga nős? Olyan fiatalnak néz ki. De nem tesz semmit. A felesége vár néhány napot. Egész biztosan várni fog! — Néhány napot? — ugrottam föl a fotelból és idegesen járkálni kezdtem föl-alá a helyiségben. — Attól függ, hogy haladunk. De néhány napig biztosan eltart. Van belőle elég. Érti már? — Nem értem — mondtam az igazat. — Hiszen oly egyszerű az egész. Nekem hemzsegnek a fejemben a dallamok, de nem ismerem a kottát. Én ezeket a zenedarabokat sorra megmutogatom ír agának, maga pedig lekot- tázza őket. — Megmutogatja — kezdett egy pillanatra a dolog technikai része érdekelni. — Igen — mondta, és sajnálkozva hozzátette — Énekelni nem tudok. — IJerem, jöjjön már rá végre, hogy ennek igazán nincs semmi értelme. Úgysem tarthat itt fogságban engem. A szerkesztőségben tudják, hová Kopócs Tibor illusztrációja jöttén lesz a Azt tem ő még Az is rad a bér u Nem rekeii Lati reccsi egy n Alk - 1 álltán __ ' tu djul — ; melyi Rén - 1 Leheti hazud Kör mente ketté, hogy és az figyel--- I ha llja meri nem i csapn magái - 1 aztán is — Nen — i — mc ahol 1 csolót fény i Az i — 1 ták a meghí sokán gatott lókat — A csengi ment tyatar lesz fi réz gyerty a gyei lította volna tyák f világít szoba tem - - 1 pen? mondt is födi — í — I — L sítia a Meg — I nem? gondo növeli az id£ órácsk lek, hí idő fö — 1 szony ugyan' öregec órával Ked' le erre be juti cipőár tem, t körme — f lat. El kottát, gezzür Papi kottap solygo- I kérem, is ilye A sí bár sü egyre * DL vak pr zedéké jelent napok (kisreg IEjszai itt köz lasztot
