Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-25 / 39. szám
ÚJ szú IX . 25. A Székely Nemzeti Múzeum N emrégiben kaptuk a hírt: 94 éves korában elhunyt Kós Károly, a XX. századi romániai magyar szellemi élet kiemelkedő alakja. Sokoldalú, színes egyéniség volt: figyelemre méltó építész, író és költő, műtörténész, iparművész, illusztrátor, festő, etnográfus. Emléke, szellemi vigyázállásra szólít, és engem most arra, hogy felidézzem legutóbbi erdélyi utazásom néhány részletét. Sepsiszentgyörgy. A Székely Nemzeti Múzeum épülete előtt állunk, Vezetőnk kedves fiatalasz- szony. Veress Katalin, a városi pionírtanács titkára. Megértőn mosolyog, amikor arra kérjük, álljunk még egy keveset, nézelődjünk. Hogyne, hiszen a neves építész, Kós Károly tervezte ezt az érdekes épületet, s köztudott: épületei a történeti stílusok formavilágától és felfogásától elforduló stílust képviselnek. Ez pedig a legimpozánsabb épülete. Saját szavai szerint arra törekedett, hogy „természetes, művésziesen monumentális lehessen.“ Sikerült is neki. Aki megnézi az épületet, rájön, hogy azért, mert az erdélyi népi építészet motívumainak felhasználásával kialakított stílusban tervezte. A múzeum udvarán skanzen látható. Nyitott tornácú, fából épített, két- vagy háromosztatú házak. Csak egy részük ereszes. Persze galambbúgós kapuk állnak előttük. Legérdekesebb a Vajna-család faragott kapuja, melyet Szemerjáról hoztak ide. A bejárat előtti tér lapidárium, azaz a kőszobrok, kőfaragványok és kőedények gyűjteményének helye. Érdemes azonban bent, a múzeumban is szétnézni. A természetrajzi gyűjtemény Kovászna megye földtani képét, növény- és állatvilágát mutatja be. A régészeti gyűjteményt Erdély délkeleti részének értékes tárgyai képezik. Érdekes a képzőművészeti gyűjtemény, mely a jelenkori festők munkáiból mutat be képeket, de legérdekesebb a nép- művészeti részleg. Termekbe épített lakószobák, műhelyek között járunk. így jutunk a forradalmi hagyományok emlékszobájába, ahol Gábor Áron rézágyújának pontos, élethű mását őrzik. A múzeumlátogatás után a várost járjuk. Gyalogszerrel persze, hiszen úgy többet láthatunk. Rizalittal és árkáddal díszített, volt határőr-katonai székház az Állami Levéltár épülete. Megállunk Gábor Áron emléktáblája előtt. Benézünk a gótikus templomba, mert érdekes: a XV. század elején épített boltozatot a földrengés megrongálta, de az észak-nyugati falnál a bajuszos férfifejet ábrázoló oszlopfő kétségkívül népi mester műve. Persze érdekes polgári házak is láthatók. Például egy Olt utcai, melynek helyén 1848-ban Kiss János fémöntő műhelye állott, és egy másik. Gyárfás fenő festőművész szülőháza. Megnéztük az I. sz. Líceum épületét. Hozzá hasonló a színházé. Itt bemegyünk. A presszóban leülünk egy kávé mellé. Közben persze a színházról beszélgetünk, melynek társulata nemrégiben mutatta be Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című mesejátékát. A másik asztalnál Csongor, vagyis Bálint Péter kavargatja a kávét. Jó alkalom, hegy megkérjük: — Mondjon valamit! ... Csak úgy általánosságban az itteni színjátszásról. — Nehéz. Inkább magamról. De tudja mit? Inkább olvassa el a kritikát. Tessék, itt van, őrzöm. Lássuk tehát a kritikát, melyet az ELŐRE, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának Bukarestben megjelenő lapja közölt. „Bálint Péterben minden adottság megvan egy eszményi Csongorhoz: férfiszépség, színpadi magabiztosság, szenvedélyesség ... mégsem vált igazi Csongorrá. Alakítása nem egy álmodozó, fellegekben járó »bonyolult idealista intellektust« jelenített meg, hanem egy belevaló székely mesehőst, olyan Ábel-for- mát.“ Mosolyogva kérdezi: — Milyennek tartja? Nem is tudom hirtelen, hogy mit mondjak. így hát góbés fur- fanggal újra kérdez: — Ugye milyen jó kritika ez? Negyedóra múlva továbbmegyünk. A szakszervezeti klubba. Ilyen épületet még nem láttam. Micsoda méretek! Nem vitás: a 30 000 lakosú város ékessége, dísze ez az épület. Mellette eltörpülnek a múlt században épített polgárházak. Nagyságban, építészeti remeklésben egyaránt. Fafaragás kőben? Épületoszlopon? Nézzük meg belülről is ezt a népi motívumok nyomán modern felfogásban épített házat! A szakszervezeti klub könyvtárosa, Istók Jolán fogad bennünket. Csodálkozik, amikor hallja: — Nem mondana valamit a méretekről? — Nem tudok. Nem ismerem a méreteket, de talán következtetni lehet rá néhány más adatból. Négy nagytermünk van, színházi-, kiállító-, gyűlés-, és táncterem. Tíz szakterem, tíz klubhelyiség. Az irodák számát pontosan nem tudom. A fizetett dolgozók száma tíz. — Köszönöm — válaszolom, és reménykedem, hogy megindul a kötetlen beszélgetés, de hiába. — Tessék csak kérdezni! Nehéz ez így. Nincs más választás: sorra járni a termeket, klubhelyiségeket, közben ügyesen kérdezősködni. — Ha megmutatná a kiállító- termet ... — Tessék. Hatalmas, legalább 200 méter hosszú terem. Mihai Forfota bukaresti festőművész kiállítása látható benne. Ogy szokás, hogy mindegyik kiállító művész hagy számukra egy-egy alkotást. Néhány év múlva saját galériájuk lesz. Nemrég kezdték, 1975. július 15-én, még nincs sok képük. Megcsodálom a még nagyobb méretű táncterem világítását, leülünk egyik-másik klubhelyiségben, megnézem az 5000 kötetes könyvtár olvasótermét. így megtudok egyet s mást az intézmény életéről. Megkülönböztetik a klubot a körtől. A klubok szórakoztatva nevelnek. Számuk: 30. A körök kimondottan a művelődés ügyét szolgálják. Egy részük állandó jellegű, mint a barkácsolóké. Számuk: 22. Másrészük inkább tanfolyam jellegű, gépírni, gyorsírni, hegeszteni tanítanak. Több együttest is szerveztek. A „Vadrózsák“ népművészeti együttesben 28 pár táncol. És persze érdekes rendezvényeket is szerveznek. Legutóbb filmvetítéssel egybekötve az űrrepülés és űrkutatás „Apolló-programját“ mutatták be. . — Arra törekszünk, hogy a művelődés ügye természetes, művésziesen monumentális legyen. Mintha valaki már érvelt, indokolt volna hozzá hasonlóan ... Igen. Kós Károly, amikor megtervezte a Székely Nemzeti Múzeum épületét. Kós Károly, akinek elképzelése kőben és szívekben él, akinek emléke szellemi vigyázállásra szólít bennünket is. HAJDÚ ANDRÁS Dénes György A „VOLT EGYSZER EGY HÁBORÚ“ CÍMŰ VERSFÜZÉRBÖL Kis népek ülnek tenyeremben Kis népek ülnek tenyeremben, kis népekért kiált a csendem, vérükből forr a buborék, hétországnyi csak egy marék. Fülelnek pisla tűz körében, bánatok sűrű erdejében, fölöttük Zivatar vonul, ők csak merengnek szótlanul. Vad szél hajlítgat fagyos ágat, jaj, ha most összebújhatnának, szívet szívhez, mellhez mellet, melegítsen a lehelet. jgy kéne élni egy gomolyban, egymásért fájni egyre jobban, szeretőbben, ölelöbben lelket virrasztó időben. Lengyel menekültek 1939 ........ Fu rcsa, szögletes sapkájuk félrecsapva. Fülelünk a selype, lágy lengyel szavakra. Mert teli van velük a város, de egyre jönnek még, mint tikkadt nyáj szabad vizekre. Szabad vizek? Foglyai vak jövendőnek. Hamuszín arccol az útfélre ledőlnek. A halál gyűrűje valahol bezárult. Nem ejtenek szót a megcsúfolt hazáról. Az utakon sártól borostás autók torlódnak, átlyuggatták gépfegyvergolyók. A bámészkodók döbbenten körülállják. Ez a háború? Asszonyok sírdogálnak. Mikor lesz teljes béke itt Mikor lesz teljes béke itt, a földön, s mikor lesz teljesebb, hogy őrizze, kit elbocsájt e börtön: a csúf emlékezet? Mikor lesz, ami nincs. Ami nincs, mikor: tiszta arcok, szemek? Kit emel hattyú-hátára az a kor, s milyen földet, eget? Elvész-e fajunk, vagy új vizekre tér, boldog óceánra, hol nem háborog föl ócsánnyi vér, s nem rozsdái virágra? Ráborul trónusára Kemény -idő, már lekaszálod bennem a sarjúhajtás zöld szigeteit, elfogy a láng is s szertelen szerelmem s mi csontig sajdult s kínozott, a hit, de a szeretet él még, az emberi gondnak egyetlen szomorú virága, káprázatok közt szirmát lengeti, ráborul összetört trónusára fél életemnek, mely mihaszna látott ennyi omlást és annyi szenvedést, hisz nem válthatta meg ezt a világot, csak szégyenkezve rejtette szívét. alambbúgas kapu a Múzeum udvarán (A szerző felvétele)
