Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-18 / 38. szám
.« ✓ Az éjszaka yugtalanul feküdt. Felnyitotta szemét, ülnézett. Sötét éj lakozik ebben a viskő- . A másik ágy felé fordult, kinyújtotta ját, vaktában tapogatózott. Még mindig ;s itthon a férje. Kutatott utána, mert dejtette, hogy ma este még nem nyitott i ajtót. Ásított, aztán nagyot sóhajtott. íz egyetlen ebben a házban, akinek a akája sohasem ér véget. Minden őrá vár, revalót gyűjt, vizet hord a forrásból, lkát vállal, hogy időről időre egy kis onához vagy liszthez jusson, amiből főz- tud öt gyermekének meg a férjének, lt az ágyon, arcát kezébe temetve... éle ember az ő férje? A kocsmát, ahol jait és legtöbb éjszakáját tölti, inkább i otthonának, enni jár haza meg aludni, is csak akkor, ha nem fogja ott az álom. ;szokta a kocsmát. Jól el van ott, csak éhség borítja ki. De hát hogyan tudja sülni az ételt, ha sohasem segített bérezni a hozzávalót! Hogy lehet az, hogy s közben egyáltalán nem érez lelkifur- ást? Nappal, amikor egyedül van ebben lyomorult házban, alig jut eszébe, hogy je is van. Éjjel viszont betolakszik gon- ataiba, hiába próbálja elfelejteni őt, még iáiban is meglátogatja, orzasztó fájdalom gyötörte: hogy ilyen jer a férje... és, akárhogy is vesszük ír me keinek apja. Nem kétséges, túl hideg t hozzá, durva szavakat vagdosott a fesz. Maga sem tudja, honnan volt akkor iyi bátorsága, csak arra emlékszik, hogy esen kiborult. A férfi hazajött, és mitt leült volna, megkérdezte:- Hol a vacsora, asszony?- A te vacsorád a kocsmában van — aszolta, és mindjárt az ajtó felé muta- t. i férfi szinte megdermedt ültében, ami- • észrevette az asszony dühös pillantását.- Azt kérdeztem ... hol a vacsora?- Én meg azt mondtam, hogy a vacso- a kocsmában van — felelte szikrázva asszony. :z a kihívó magatartás felbőszítette a Eit, két kéziénél fogva magához rántotta iságét és arcul ütötte, hogy a padlóra lant. Az asszony sírva üvöltötte:- ölj meg! ölj csak meg! Veled úgyis imorult az élet. Nem bírom tovább. Te ;y az oka, hogy te’.e vagyok aggodalom- 1 a gyermekek miatt. Csak én gondosko- n róluk, és elvárod, hogy még veled is ődjek! Hve maradt a padlón, és folytatta:- Minden férfi a mezőn van, és dolgo- Eezzeg te?! Te nem restellsz naphoszt a kocsmában lebzselni. Miért nem masz ott? Legalább nem látnám az arcodat! »yerekeknek nem kell az olyan apa, aki n gondoskodik róluk. ,z ingujjában megtörölte a szemét, aztán orrát, majd hozzátette:- A gyerekek felettek mindent, amit vetkezve gyűjtögettem. Éhesen aludtak el. ►en az átkozott kunyhóban mindenki is. * Algériai író. Novellák, drámák, rövid történetek szerzője, az Algéria Egyetemen összehasonlító irodalom- tudománnyal foglalkozik. Számos német müvet ültetett át arab nyelvre. Felemelte a fejét, é® a férfi arcába nézett. — ... Ez az én formám ... mert nem férfihoz mentem feleségül. A férfi megint ütött, aztán elrohant, mintha menekülne __innen ... tőle. Bár forrt be nne a düh, azon csodálkozott, honnan vett ennyi bátorságot... az ő felesége. Az asszony érezte, hogy megkönnyebbült. Végre kiönthette fájdalmát, kimondta a mélyen kínzó szavakat, amelyeket csak a türelme tartott vissza eddig. Tudta, hogy kegyetlenül bánt a férjével, különösen, amikor férfiúi mivoltában sértette meg. De végül is mi mást tehetett volna! Meddig tűrjön? Ilyen helyzetben már nem lehet közömbös az ember. Mert követhet-e el férj nagyobb bűnt annál, hogy a feleségére hárít minden felelősséget, és még a gyermekek betevő falatjáról sem gondoskodik! — Isten... — suttogta. Ott tartott, hogy mindent elmond a szüleinek, akik belekényszerítették ebbe a házasságba, akik sorsát erre a férfira bízták, akik összekötötték őt, az életrevaló teremtést, a lustasággal... a halállal. Y Út az éjszakában Nem tudott elaludni. Felkelt és megmosta az arcát. Úgy érezte, olyan ez az egész, akár egy hosszú utazás. Vajon mennyi telt el az éjszakából? Mennie kellett, nem túl messzire, de rossz úton, amely ráadásul a temetőn keresztül vezet. Félt ettől az úttól mindig, megnyílhat egy sír, és ... Egy asz- szonyhoz járt, akivel megegyezett, hogy segít neki olajbogyót törni, és viszonzásul ezért a munkáért kap néhány csepp olajat a gyermekeinek. Olykor-olykor egy nagyobb darab kenyeret is, az útra. Az ágyhoz lépett, megérintette legidősebb gyermeke vállát, s halkan szólította: — Rabeh, ébredj! Ébredj, Rabeh. A fiú felkelt, megdörzsölte szemét. Tudta, miért ébresztették föl, mit várnak tőle. Nem ez az első eset. Az asszonynak közben eszébe villant, hogy a férje még mindig nem jött haza, és nincs kire hagynia többi gyerekét. Kinyitotta a viskó ajtaját, hogy megnézze, itt-e már a hajnal, fehére- dik-e a világ. Egy alakot vett észre a nagy térségben. Éppen csak rápillantott, mert nem kívánt róla tudomást szerezni. De így is azonnal fölismerte. A férje ült ott, mozdulatlanul. Gyorsan megfogta a fiú kéziét, és kilépett a házból. Átment az udvaron, majd keskeny ösvényre tiért, amely kaktuszok között kanyargón. Húzta maga után a fiát, aki hátra-hátra tekintett, aztán meg is állt egy pillanatra. Kíváncsi volt, vajon ott ül-e még az apja, a szabad ég alatt. — Gyerünk! Ne maradj le! — szólt rá az anyja, és megrántotta. Egymás mellett haladtak. — Félsz? — kérdezte áz asszony. — Nem. — Akkor mi a baj? — Miért nem apával mégy? — Ű a házra vigyáz. — Hiszen nincs semmink, amit érdemes lenne ellopni. — A testvéreidre vigyáz. — Nem eshet bajuk. — Sose lehet tudni. — Én is maradhattam volna velük. A gyermek válaszai bekerítették az asz- szonyt. — Apád úgy tesz, ahogy neki tetszik — mondta, aztán elhallgatott. Kezét a gyermek vállára tette, hogy legalább ennyi támaszt érezzen. Átvágtak egy szakadékon, aztán egy másikon. Amikor a ködös tengerpart közelébe értek, homályban lépkedtek a szilvafák alatt, a fiú megszólalt: — Miért nem dolgozik apa? — Nem talál munkát. Az asszony érezte, hogy a gyermek előtt meg kell védenie az urát, és előbbi állítását megerősítendő, már mondta volna az újabb kifogást, de a gyermek megelőzte: — Hogy lehet az, hogy a többi férfi mind talál munkát a földeken? Erre a kérdésre nem tudott mit válaszolni, csak maga elé képzelte férje karjait. Ha akarna dolgozni, találna munkát. A gyermek közelebb bújt anyjához. — Ha felnövök, én majd segítek neked — mondta. Az asszony keblére szorította fiát, és sírt. Férjére gondolt, aki most bizonyára alszik, ha nem aludta ki magát a kocsmában. De nem, nem alszik ő sem, mert amiket mondott neki, nem hagyják nyugton. Egyhamar nem felejti el. Biztos, hogy szavai a szívébe találtak, a lelkiismeretébe, a lelkiismeretébe, amelynek fel kell ébrednie végre, annyi keserűség és nyomorúság után. A felesége szavain töpreng most, mérlegre leszi mind, amit házasságuk első peroétől hallott. Megverheti, ha majd visszatér, de többé nem fél tőle. Bizonyítékokkal állhat elé, szemtől szembe, bármikor. Aztán majd azt tehet amit akar. Talán új életet kezd, és gondoskodni fog a gyermekekről, róla. Vagy olyan lesz, mint eddig, lusta ember, aki nem állja a szavát, és összezúzza minden reményét. A hold Mentek, céljuk felé. Olajfák között kanyargón az út, majd meredeken lejtett, aztán ismét 'emelkedett. Csend uralta a tájat. Holdfény ölelte a két embert. Amikor leértek a dombról, a fiú felnézett az égre — ott, ahol az olajfák ágai utat engedtek a tiszta tekintetnek — a mennyek felé. — Anya, oíyan a hold, akár egy tüzes labda. — Olyan, fiacskám. Akár egy tüzes labda! — mondta az asszony, és megsimogatta a gyermeket, akinek hangjában most valahogy hidegséget érzett. Meg is kérdezte: — Miért nézed így m holdat? Magad elé nézz! A fiú az anyja kezéhez simult, úgy mondta: — Bevilágítja nekünk az utat. — Ezek szerint te félsz a temetőtől — mondta az asszony, és amikor látta, hogy a fia csendben marad, még hozzátette: — De a férfiak nem félnek. A fiú ezúttal sem szólt semmit, csak rémülten maga elé mutatott, amikor elhaladtak a fák alatt. Az asszony megállt, és merev tekintettel nézte az ezüstös utat, amely ’az olajfák gyökereitől fut idáig, aztán tovább, előre, amíg el nem tűnik egy hajlatban. Megremegett, amikor a gyermek hozzábújt, egészen összehúzva magát. Egy pillanatra megállt ereiben a vár, de aztán indult az asszony, gyermekével, előre; együtt mozdult velük emelkedőre a keskeny út. Amikor ismét megálltak, hogy pihenjenek, a gyermek átfogta anyját, és megszólalt: — Anya, forduljunk vissza! Az asszony erőt vett magán, hogy bírja kimondani: — Mennünk kell. — De hát megesznek a kísértetek! Tudod, mik azok a kísértetek? A mi szegénységünk, fiam! — Nem bírom mozdítani a* lábamat. — Ha most visszatérünk, holnapra nem lesz olajunk. — Biztosan meghalunk. Nem kell nekünk olaj. — Gyere, csak gyere! — Anya, érzem, hogy égnek áll a hajam. — Gyere mellettem, és ne állj meg! — Valaki jajgat, hallom. — Lágy már férfi, és ne félj, velünk van az isten. — Közeledik a kísértet. — Nem, mi közeledünk hozzá. — Megöl bennünket! — Soha! — Biztos, hogy megöl. — Itt vagyok, éá megvédtek, fiam! Az asszony közben érezte, hogy a jobb fete teljesen elzsibbad, csökken ellenállása a félelemmel szemben. És a fehér út csak viszi, viszi, elkerülhetetlenül — valami történni fog vele. Kétségbeesett mozdulattal felkapta gyermekét, szívére szorította és hanyatt-homlok futott a kísértet elől. Mielőtt kinyitotta a szemét, a fiú, aki állandóan hátra nézett, szinte vidáman kiáltott föl: — Anya, nézd, eltűnt! Az asszony megfordult, és Valóban nem látott semmit, csak valamilyen fehéres dolgot fedezett föl a szeme az egyik fatörzs mellett. Óvatosan közeledett feléje. Aztán nekidőlt az egyik olajfa hosszú törzsének, megkönnyebbülten sóhajtott föl, köszönte istennek, hogy visszaadta biztonságérzetét. Ugyanis, amit kísértetnek vélt, nem volt más, mint egy kaktuszfa hatalmas ága, amely visszaverte a holdfényt, úgy tetszett, mintha izzott volna. Ez okozta hát a rémületet mindkettőjük szívében. A fiú meg is jegyezte: jól megijesztett bennünket a hold. — A képzeletünk volt az, fiam, ami ezt tette velünk. — A hold tette! Nem láttad? — A hold valójában csak bevilágítja előttünk az utat. — Igazad van! — Hát akkor folytassuk utunkat a holdfényben. A hajnal Ment az asszony, előre, biztos léptekkel, mellette a gyermek, szabadon. Megköny- nyebült ő is. Ds csak rövid időre, mert újabb nyomasztó érzés kerítette mindkettőjüket hatalmába, amikor a temetőre gondoltak, ahol ki tudja, mi vár rájuk.... a kanyargós út két oldalán, a sírok között kegyetlenebb élményekben lehet részük, mint amilyeneket idáig átéltek. Közeledett a temető, és ők ismét egymáshoz bújtak, egyre szorosabban fogták egymást. A sírkövek világítottak a holdfényes éjszakában, amely nem akart elmúlni. Amelyben egy kísértet eléjük táncolhat. Az asszony gyakran hallott rémtörténeteket, és bár ő maga egynek sem volt tanúja eddig, elhitte, hogy ebben a különös temetőben halottak ijesztgetik az erre járó élőket. Hitt a falubelieknek, és mindig félt, amikor a temetőn keltett keresztülmennie. Nem nézett se jobbra, se balra, csak ment. És egyszer csak érzi, hogy elhagyja minden ereje. A sírok közelsége lenne az oka? Mintha minden sírkő a mellére nehezedne. Valahányszor felidézte férjéhez láncolt nyomorult életét, mindig arra gondolt, de jó is lenne a sírban... a temető lakói közt lenni. De mindjárt elűzte ezeket a gondolatokat, ha eszébe jutottak gyermekei. Ha elhagyná őket, szörnyű szenvedésben, nyomorban élnének. Hogyan is bízhatná gyermekeit egy apára, aki még csak tudomásul sem veszi, hogy neki kötelességei vannak a családdal, gyermekeivel szemben! * . Nem félt, már tudta, hogy semmi oka a félelemre, iménti rémületének sincs alapja, világossá vált előtte, hogy az egész csupán a képzelet játéka volt. A holtak nem zavarják az élőket, és neki tovább kell menni az úton. Azonban alig lépett néhányat, valami mozdult a háta mögött. Egy pillanatra elállt a szívverése. Felkapta a gyermekét, és megfordult, hogy — ha már hátulról akarják megölni — legalább lássa gyilkosát. A férje közeledett. — Eljöttél?! Kikísérni a temetőbe?! — Szinte sikoltott dühében az asszony, és nem várta meg a választ, elindult, óvatos kézzel tolva maga előtt a gyermeket. A férfi megnyújtotta lépteit, és amikor utolérte feleségét, feléje fordult: — Ne maradj sokáig, a gyermekek egyedül vannak — mondta, s mielőtt kilépett volna, még hozzátette: — O.on vagyok, a földek felé. Az utolsó szavak hallatán fölsóhajtott az asszony, és arra gondolt, amit este mondott a ié '.étiek. Elérzékenyült. Aztán meggyorsította épteit, és úgy ment keresztül a temetőn, hegy mosoly játszott az ajkán. BODNÁR GYULA fordítása * \ DULEID DENDOV*
