Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-18 / 38. szám

Jevgenyij Fjodorov a Szovjet Tudományos Akadémia tagja, világhírű szovjet geofizikus. Tagja volt Papanyin nevezetes sarkkutató ezpedíciójának, egyike annak a négy embernek, akik 1937-ben — elsőként a világon — repülőgépről kiszálltak az úszó jégtáblára az Északi-sark közelében, és 272 napon át sodródtak a jéggel, több mérföldnyi utat téve meg az Északi- jeges-tengeren.

Fjodorov akadémikus ma az Alkalmazott Geofizikai Intézetet vezeti, a Szovjetunió képviselője a világűr békés felhasználásával foglalkozó ENSZ- bizottságban, a Szovjet Békebizottság első elnökhelyettese, számos nemzetközi tudóstalálkozó résztvevője. Fjodorov akadémikus alább az emberi jogokról és a személyi szabadságról fejti ki a véleményét.

Egy zajos kampány nemtelen céljai

Nemrég tértem vissza az Egyesült Államokból, ahol részt vettem a világűr békés felhasználásával foglalkozó ENSZ-bizottság munkájában. Igen élénkek, gyümölcsözitek voltak a bizottság ülései. Ismeretes, hogy a Szovjetuniónak minden lehtősége megvan a világűr kutatásához, ami megfelelő tudományos és műszaki bázist, nagy tudományos és ipari potenciált igényel. Küldöttségünk a bizottság ülésén javaslatot terjesztett elő a más országoknak nyújtandó „kozmikus szolgáltatásokról“. Egyebek között arról, hogy szerződéses alapon

gok, valamint a nyugati országok realista gondolkodású körei végeztek a nemzetközi feszültség enyhítése érdekében? Külön-külön és együtt is lé- hetnek ilyen tervek. De mi jön ki ebből a zsarolási kísérletből. Semmi. Nem gyenge idegzetűek a szovjet emberek, a szovjet nép nem ijed meg az ilyen erőszakos és arcátlan kampányoktól. Viszont valóban megtörténhet, hogy az emberiség közös ügye kárát látja!

Jól mondta Andrej Gromiko, a Szovjetunió külügyminisztere azon a moszkvai sajtókonferencián, amelyet Vance úrral, az Egyesült Államok külügyminiszterével folytatott tárgyalások után tartott: „Mindaz, amit az

alapozása között, a legharmonikusabb és legszabadabb az egyén fejlődése.

Az elmondottak fényében szeretnék foglalkozni a szovjet életforma néhány vonatkozásával, szeretném röviden elmondani, hogyan értelmezzük mi az igazi állampolgári jogok és erények lényegét.

Az emberi jogokról szólva a polgári sajtó szinte egyáltalán nem emleget olyan lényeges dolgokat, mint a munkához, a tanuláshoz való jog, az • általános társadalombiztosítás, a férfiak és a nők egyenlősége a munkában, minden nép és nemzet egyenlősége. S mivel elhallgatja ezeket a sarkalatos kérdéseket, nem is ir a szovjet életforma legfőbb igazságáról, az egyén legfőbb jogáról. A társadalmi és gazdasági jogok tagadásával az uralkodó osztályok kiváltságaikat, hatalmukat védik. Ezért csempészik a társadalmi és gazdasági jogok he- lyéba az illuzórikus „személyi szabadságjogokat“, mert ki akarnak térni a válasz elől arra a kérdésre, mi is a tényleges helyzet saját országukban az emberi jogokkal. Felesleges lenne részletezni ismételten, mi a helyzet a tőkésországokban a munka- nélküliséggel, a közoktatásban, a szociális ellátás területén fennálló korláJevgenyij Fjodorov:

ERKÖLCS ÉS JOG

IX. 18.

elvégezzék egy-egy ország kérésére — a földrajzi, geológiai, talaj javítási és egyéb munkákra kijelölt területek fényképezését a világűrből.

A szovjet javaslat nagy érdeklődést keltett, élénk és jóindulatú vita bontakozott ki körülötte mind a bizottságban, mind szélesebb tudományos körökben. Amerikai utazásomnak ez a legfőbb eredménye. Nyíltan ki kell azonban jelentenem, hogy habár meglehetősen gyakran járok az Egyesült Államokba, s immár hosszú ideje, még sohasem találkoztam ilyen makacs és céltudatos szovjetellenes kampánnyal, mint amilyen most folyik akörül, hogy a Szovjetunióban, úgymond, megsértik az emberi jogokat. Szembeszökő volt, hogy az amerikai sajtó hasábjain többnyire kétes hírnevű emberek írnak országunk helyzetéről.

A főszereplők az úgynevezett „más gondolkodásúak“, többnyire olyan emberek, akiket, hogy finoman fejezzem ki magam, büntetőtörvénykönyvbe ütköző cselekedetekért kitessékeltek a Szovjetunióból. Egyik este, mikor szállodai szobámban olvasni kezdtem egy ilyen híresség „opusát“ akaratlanul is eszembe jutott Csehov egyik novellája. Egy nagyravágyó, ám jelentéktelen emberkéről szól, aki leesett a lóról, ezért írtak róla az újságok, s ily módon híressé vált. És ő ettől boldog volt.

Ezek az úgynevezett „disszidensek“, ilyen csehovi figurák. Vannak közöttük nyílt monarchisták, mint Szolzse- nyicin, a fasizmussal kacérkodók, mint Bukovszkij, aki kijelentette, hogy boldog lesz, ha meghívást kap Pinochettől, de az ilyen embereket az egyik kezünkön meg tudjuk számolni. Van közöttük néhány sikertelen író, akik — mert otthon nem kaptak elismerést — készek apjukat-anyjukat eladni, csak hogy valamiképpen felhívják magukra a figyelmet, s vannak hitvány spekulánsok is. Ilyesfajta spekulánssá válhat, mondjuk, akármilyen kisstílű szélhámos, „nyugatimádó“ is, kijelentvén magáról, hogy „ő is másképpen gondolkodik“. Hiszen ez kényelmes. Máris bekerül a sajtóba, írnak róla. tekintélyes emberek „szót emelnek“ védelmében. Az újságolvasók millióinak halvány fogalmuk sincs arról, hogyan, milyen alapon tartja magát egyik vagy másik ilyen jöttment figura „szabadságharcosnak“. Az amerikai propagandagépezet viszont rákapcsol, távlati terveinek megfelelően piedesztálra emeli, s már-már glóriás arkangyalnak festi le őket az amerikai közvélemény előtt.

Mit akarnak ezzel? Csakugyan ,az emberi jogokat akarják védelmezni? Akkor viszont nem ártana, ha a nyugati fogadatlan prókátorok körülnéznének odahaza — van ott probléma garmadával! Vagy más a cél? Hogy megmérgezzék a szovjet—amerikai kapcsolatok nyugodt, konstruktív légkörét? Hogy visszavessék a kiinduló pontra azt az óriási munkát, amit a Szovjetunió és más szocialista orszáNOSZF

utóbbi időben az Egyesült Államokban az emberi jogokról hajtogatnak, márpedig a jelenlevők tudják, mit és mennyit beszélnek ma erről, természetesen mérgezi a légkört, rontja a politikai klímát.“

Leonyid Brezsnyev a szovjet szak- szervezetek XVI. kongresszusán mondott beszédében határozottan leszögezte: „Már ne is haragudjon meg ránk senki: a 280 millió szovjet ember jogainak, szabadságának és biztonságának védelme, az egyfajta renegátokkal szemben nemcsak jogunk, hanem szent kötelességünk is. Kötelességünk népünk iránt, amely 60 éve Lenin pártjának vezetésével a szocializmus és a kommunizmus építésének útjára lépatt, amely szocialista hazáját, a saját kedve szerinti élethez való jogát védelmezve 20 millió emberéletet áldozott a fasizta ag- resszorok elleni nagy háborúban, éppen a népak szabadságáért és jogaiért, és amely maga választotta útjáról nem fog letérni sohasem!“

Mi hát az igazság?

A Szovjetunió ezután is szolgálni akarja a béke és a népek közti barátság nemes ügyét. Tudom, hogy így gondolkodik minden szovjet tudós, valamennyi szovjet embar. Csakhogy nekünk úgyszólván általános emberi vonatkozásban sam közömbös e fékevesztett uszítás. És ezzel kapcsolatban erkölcs és jog összefüggésére gondolok. Ismeretes, hogy az erkölcs a társadalmi tudat egyik formája, olyan társadalmi intézmény, amely az emberak magatartását szabályozza a társadalmi élet valamennyi területén. Ismeretes az is, hogy szocialista társadalmunk erkölcse különbözik a polgári erkölcstől, de mindkettő tartalmaz bizonyos közös elveket, az úgynevezett általános emberi erkölcsi normákat. Ez bátorít fel, hogy a jog és az erkölcs kölcsönös kapcsolatáról beszéljek.

Az erkölcs abban különbözik a jogtól (a törvénytől), hogy az erkölcsi követelmények nem kényszerítő jellegűek, az emberek a maguk jószántából, eszmei és erkölcsi meggyőződésből tesznek eleget nekik. Véleményem szerint ott, ahol összhang van az élet erkölcsi alapelvei és ezek jogi megtozásokkal stb. A nyugati országok lakosai jól ismerik ezeket a problémákat.

Azoknak, akik szabadságból és demokráciából akarnak leckét adni nekünk, csak egyet mondhatok: az igazi harc az emberi jogokért valójában harc a társadalmi és a nemzeti elnyomás minden más fajtája ellen, a fajüldözás, a fasizmus, a kolonializ- mus és a neokolonializmus minden válfaja ellen, az imperialista reakció és agresszió erői ellen.

Igen, a Szovjetunióban vannak úgynevezett „tiltott jogok“. Tiltja őket a társadalom erkölcse és az állam törvénye. Beletartozik-e ebbe a kategóriába a másképpen gondolkodás? Aki azt hiszi, hogy igen, annak fogalma sincs a Szovjetunió mai életéről. A Szovjetunióban óriási tömegek fejtik ki nézeteiket az újságok hasábjain, a rádióban és a televízióban, a különféle gyűléseken és értekezleteken. És senki senkinek sem tiltja meg, hogy másképpen gondolkodjék, mint a többség, hogy a közélet valamilyen jelenségét kritikusan ítélje meg. Sőt, éppen ellenkezőleg, üdvözöljük az olyan bírálatot, amit segítő szándék vezérel. Más lapra tartozik az aktív szovjetellenes elemek szánalmas kis csoportja. Róluk természetesen másképpen vélekedünk.

A bulvársajtó módszerei

Gondoljuk végig a következőket. Hogyan válhatott volna a Szovjetunió művelt, tudományos, ipari és kulturális téren igen fejlett, a modern élet számos területén élen járó állammá, ha tilos lenne az egyéni vélemény, az önálló gondolkodás? Minden józan gondolkodású ember megérti, hogy a társadalmi élet is, az ember egyéni élete is csak akkor bontakozhat ki, a társadalmi élet egyre teljesebb és dinamikusabb mozgása csak akkor lehetséges, ha az ország morálja és törvényei üdvözlik a szabad gondolkodást, hiszen anélkül nincs előrehaladás!

Számukra más a fontos: pokolra a logikával, ha az nem segíti őket a kitűzött célhoz. Ámbár arról is szólni kell, hogy maga a oál sem valami magasztos! Nemrég a botránysajtó hírül adta, hogyan kergette el a francia rendőrség a párizsi elnöki palota elől a renegát és idegbeteg Amalri- kot. Megragadták és elvitték! Jól tették! Megzavarta a közrendet. De ha a szovjet rendőrség bánik így egy Amalrikhoz hasonló alakkal, világra szóló lármát csapnak miatta!

Amikor az Egyesült Államokban tartózkodtam, nemegyszer olvastam vitéz tábornokok és tengernagyok felhívását, hogy azonnal indítsanak „preventív“ háborút a Szovjetunió ellen. A folyóiratokban láttam a szovjet városok ellen intézendő atomcsapások térképvázlatait, számításokat arról, hány halott lesz a háború első, hány a második napján és így tovább. Bevallom, undort és felháborodást váltottak ki belőlem ezek az antihumá- nus irományok. S ugyanilyen érzést keltenek sok millió szovjet emberben. Akadna-e vajon akárcsak egy szovjet tábornok vagy tengernagy is (és aligha kétli valaki is, hogy tábornokaink tudnak hadműveleteket tervezni), aki ilyesmire képes lenne?l Egy se! Egyetlenegy se akadna a szovjet katonai vezetők között! Ahogyan nem akadna egyetlen olyan újság vagy folyóirat sem, amelyik teret adna lapjain ilyen véleményeknek. Azt már nem is említem, hogy a Szovjetunióban törvény tiltja és éppolyan szigorúan bünteti a háborús prapagandát, mint minden bűncselekményt. A szovjet társadalom erkölcsi és jogi követelményei egybeesnek a háborús hisztéria elutasításával.

Lenin javaslatára már az 1918. évi első szovjet alkotmány kimondja: „Az Oroszországi Szocialista Szövetségi Szovjet Köztársaság, amikor elismeri az állampolgárok egyenlő jogait, füg getlenül faji és nemzeti hovatartozásuktól, a köztársaság alapvető törvényeivel ellenkezőnek jelenti ki bármilyen kiváltság vagy előjog felállítását vagy megtörését ezen az alapon, valamint a nemzetiségi kisebbségek bármilyen természetű elnyomását vagy egyenjogúságuk korlátozását.“ Ugyanezeket az elveket rögzíti a Szovjetunió jelenleg érvényes alkotmánya is. Megtagadhatnám-e én mint intézeti igazgató, vagy akármelyik más vezető beosztású ember a felvételt olyan nemzet képviselőjétől, amely valamilyen okból nem tetszik nekem? Azt hiszem, őrültnek tartanának.

Az igazság utat tör

A nyugati sajtó bőkezűen biztosít helyet a „szovjetológusok“, disszidensek és más hasonszőrűek irományainak, ugyanakkor rendkívül szűkmar- kúan bánik a szovjet életet a maga valóságában bemutató írásokkal. Az ilyen sajtó olvasóival nemigen közük, hogy a Szovjetunióban ezren és ezren, gyakorlatilag az ország valamennyi.népének fiai és leányai védenek meg kandidátusi és doktori értekezéseket, hogy valamennyi szövetségi köztársaság íróinak könyveit tucatnyi más nyelvre fordítják le, hogy országszerte ezer és ezer moziban vetítik azokat a filmeket, amelyeket Taskentben és Kisinyovban, Bakuban és Tbilisziben, Tallinnban vagy Minszkben forgattak, hogy a Szovjetunió valamennyi népe és nemzetisége eredményeinek egymásra hatása, egymásba oltódása gazdagítja a szovjet tudományt, irodalmat és művészetet.

Ha a burzsoá sajtó olvasójának megadnák azt a lehetőséget, hogy akárcsak a két legnagyobb szovjet díj, a Lenin-díj és az Állami, Díj birtokosainak nevét megismerje, a nemzetiségi kérdésben is sok mindent megértene. A díjazottak névsorában vannak oroszok, ukránok, beloruszok, üzbégek, örmények, zsidók, grúzok, tatárok, észtek. De abbahagyom a felsorolást, hiszen az ilyesfajta jegyzékekben tucatjával szerepelnek az óriási országok sok-sok népének képviselői.

Egy beszélgetés során az Egyesült Államokban valaki gúnyosan kérdőre vont: „Miért van az, hogy a Szovjetunióban egyes zsidó nemzetiségű állampolgárok orosz családneveket viselnek?!“ (A személyi szabadságok sérelmének tekintik odaát ezt is.) Azt feleltem: bizonyára ugyanazért, amiért az Egyesült Államokban egyes ismerőseim amerikaias nevet viselnek. Partnerem elnevette magát. Hiszen ő is tipikus amerikai névvel élt, bár zsidó nemzetiségű volt.

Árnyalatnyi kis vonás ez, de mutatja, milyen szinten szeretnék épír teni egyes urak velünk a kapcsolatokat. Hát érdemes-e időt, energiát, emberi észt és vágyakat pazarolni erre, elfecsérelni mindazt a reményt, ami ma az emberiséget élteti? A jól kezdett munka érzésével szálltam a hazainduló repülőgépre az Egyesült Államokban (az ENSZ-bizottság munkájára gondolok), s azon kaptam magamat, hogy minden más, amit láttam és hallottam, ez alkalommal az Egyesült Államokban, nem komoly, nem jelentős, és nem is lehet jövője. Biztos vagyok benne, hogy előbb- utóbb rájön erre az értelmes emberek túlnyomó többsége is.

Mint tudós és mint sokat látotttapasztalt ember, szilárdan hiszek az események ilyen alakulásában. Hiszem, hogy diadalmaskodnak kommunista pártunk és szovjet államunk erőfeszítései, amelyeknek célja a békés egymás mellett élés elveinek érvényre juttatása, a nemzetközi feszültség enyhítése.