Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-11 / 37. szám
A várost körbeölelő hegyek közt bányák élnek. Az üzemeket gondosan karbantartott utak kötik össze. Itt lopjuk át magunkat a közeli falvakba; tulajdonképpen egy tízforintos műanyag csövet szándékozunk venni permetezőgéphez. Nagyapa — amolyan fogadott nagypapáról van sző — élő elbeszélőfa. Szándékosan mellőzöm a mesefát, mert amiről ő beszél, az megtörtént. — Tudja, fiam, mennyire szeretem az erdőt...? A hegyek háta, az utak mente teles-tele erdővel. Gondosan mívelt erdőségek. Tölgy-, bükk-, fenyő-, szilrengeteg. Olykor — az enyhé- seken — szántók. A fő mégis a frissen pompázó erdő. — Az erdőt én is szeretem. Az Északi-Középhegység aljában születtem ... Semmi jelentőséget nem tulajdonít a megjegyzésemnek. — S tudja maga, fiam, hogy ezekbe az erdőkbe régen még imádkozni se tehette be a bányász a lábát? Hatodik éve, hogy Tatabányán élek, sok mindent hallottam a régi bányatelep szokásairól. Még senki se említette, hogy a bányászok nem mehettek be a falukat körbe kerítő erdőkbe. Ugrasztásnak vélem nagyapa kijelentését-érdeklő- dését. Szokása a góbéskodás: ilyenkor a homlokán magasabbra futnak a ráncok, tiszta, gyermekien kék szeme kikerekedik, s ajkán valamiféle tréfás csúfondárosság ül, mint amikor szarka kárál a legszélső ágon. — Nem vicc! — s a hetvenen túliak bölcs emberszeretetével biztat: higgyek neki. Valójában az a legnehezebb: elhinni az elképzelhetetlent, a meg- foghatatlant. Péter fiam kérdezte legutóbb, hogy ő nem fog soha meghalni? Megnyugtattam, hogy nem, nem, ő örökké élni fog, tehát meg sem halhat. S ha azt mondom neki: igenis, egyszer majd te is megöregszel, és... Nem hiheti el a halált. Mint ahogyan az én szememben is képtelenségnek tűnik: az erdőbe, mely a tenyérnyi kis kertünk végében kezdődik, nem mehetek bele. — Egyszer engem is rajtakaptak — kezdi, amikor túlesem az elcso- dálkozáson. — Rám bizonyították, hogy vackort loptam. — Valóban? — Hát... igaz volt. Innen, valahogyan a Somlótól mentem haza a Huszonnyolcházhoz. Szedtem egy marókkal. — Az erdőben? — Ott az erdőben. De azt mond ták, hogy az Esterházyé. — S valóban megkárosodott azzal Esterházy? Nevet! Már csak két foga van. — Ugyan! Esterházynak nagyobb gondjai voltak. Hanem, tudja, valamikor úgy fogták össze ezt a népet itt, hogy jól szétdarabolták. A vackortilalom is ilyen késecske volt. S amiről már magam is tudok, arról a kérlelhetetlen hierarchiáról, mely ezt a pár bányászfalut egyszersmind szétválasztotta és egybetartotta. Munkáskaszinó, altiszti kaszinó, tiszti kaszinó. Hogy egy munkás az altiszti kaszinóba nem mehetett be, ez kézzelfogható volt. Nem eresztették be az ajtón. Az altiszt nem akart bealázatos- kodni a tiszti kaszinóba — ez is rendjén tűnik. Nagyapa mondja: — Ha egy altiszt bement a munkáskaszinóba, másnap hívatta a felügyelő úr. „Nincs magának magafajta társasága?“ A strandot is három részre osztották. Legfelől a főtisztesek, tisztesek, középen az altisztesek. Legalul a bányászok. Mondjuk, egy szép bányászlány megtetszett az altiszt fiának. Ha a szeretője lett, azért még nem szóltak. De feleségül aligha vehette ... Itt kinn, a Síkvölgyi lankákon, akácerdőségekben és kicsiny nádasokban őzek, nyulak, fácánok, élnek békességben. Az ember negyven-ötven méterre megközelítheti a legelésző vadat. Ha az üzem fatelepéről jövök, átvágok az akácoson. Lassú kocogással kitérnek előlem az őzek. Nem riadtak, nem vadak. Megszokták az embert, a gépeket, az óriási ventillátorok zúgását, s beállnak az iszapoló kerítéséhez: nézik, mit mível az ember. Akad e vidéken rapsics? A vadőrök tudják. Az állatokon nem veszem észre. — Régen annyi volt a telepen az orvvadász, hogy a számát se tudták ... Mégis számon tartották őket. Ha valahol hurkot találtak, behívatták a nyilvánvalókat és vallatták. Még jó, ha megúszták veréssel. Elbocsátás, és a telepről kitiltás! Ez volt az igazi büntetés. S az a véleménye: ma kevesebb a vad, mint régen. Akkor, ha az elöljáróság körvadászatot rendezett, négyszáz nyulat, kétszáz fácánt is lőttek. A gallai réteken, a bánhidai mezők rekettyéseiben, az újtelepi erdőkben sok volt a vad. Abban, hogy az elöljáróság olykor körvadászatot, utána pedig mulatságot rendezett, tulajdonképpen semmi különös és megcsodálni való nincs. A vackoreset után különösen. A bánya — a Magyar Általános Kőszénbányák — urai megtehették. Bérelték e vidéket Es- terházytől s a többi földesúrtól. A parcellányi földek után is szép bért fizettek. Itt a föld fent s lent egyaránt értéket ígért, s ígér ma is. Az ára ennek akkor is, ma Is: a munka. A munkát pedig a bányász végezte. A nehezét mindenképpen az ide bevándorolt bá- nyászság. Régi feljegyzésekből tudom, hogy a tatai medencébe a századforduló idején még Kis- Azsiáből is jött egy család. S még honnan? A feljegyzésekből tudom, hogy a magyarokon kívül osztrákok, németek, olaszok, románok, szerbek, csehek, szlovákok, lengyelek, angolok, bolgárok, hollandok is letelepedtek itt, de érkeztek ide Galíciából, Boszniából s a dalmáti tájakról. Tizennyolc nemzetiség — kitiltva erdőből, nádasok széléről, megfosztva a vándor ősi jogától, hogy a vadkörtével csillapítsa éhét, enyhítse szomját. A bánya vadőröket alkalmazott: a rap- sicsok ellen. Pedig mennyire igaza volt József Attilának: a szegény ember akkor lop, ha éhes ... A nyugalom, a szépség, az áhítat ott rejtőzött az erdőségekben. De kiűzetett belőle az, akit legtöbbet fájdított a gond, a szegénység, a nyomorúság. S rejtette még a veszedelmet az erdő. A gombát. Tatabánya, Oroszlány — mennyi, mennyi gombamérgezés ... Még ma is! Fizetés előtt, amikor már szűkén a pénz, ma is elindulnak a családok, s viszik haza a mérget. A felszabadulás előtt csak annyiban volt feltűnő ilyen halál (családok pusztultak ki], amennyiben bemerészkedni az erdőbe már önmagában csodálatot váltott ki a telepiekből. Csendőrök által megve- retés, főfelügyelők elbocsátó kézmozdulata .mellett ott lapult az erdők mélyén a kerti susulyka, mely annyira hasonlít a csiperke gombához, s ott a légyölő galóca, az őzláb hasonmása. Balladává sűrűsödött tragédiák járnak szájról szájra. „Mikor Zohár Jóska, aki igen jó lakatos volt, magára maradt délután, s mert éhes volt, úgy mondta magában: majd megyek én az erdőbe, s szedek gombát. El is indult, szedett is, vitte haza és megsütötte ... Mire a felesége hazaért, már nem élt.“ Országosan nagy por: a XVII. akna bányakísérleti csoportjának nyolc embere gombamérgezést kapott. „Szabó Ferenc főaknász bele is halt!“ És a környebányai Stefán család? „Az a két szép lány is belepusztult ..." És a hetestelepi család? Tán negyven éve is annak, hogy egy este gombát vacsoráztak. Kilencen voltak? Sokak szerint csak a gyerekek. És a szülők se maradtak életben. Csak az az egy fiúcska, akinek elcsapta a hasát a zöldszilva, s nem evett a gombából. 0 ébredt reggel, körülötte egy temető ... Nagyapa szigorú igazsága így mondja: — Ma is elpusztulnak a gombától. Mert amíg tart a pénz, addig tart a dínomdánom. Fizetés előtt három nappal, de sok helyt egy héttel, már nincs mit az asztalra tenni. A gomba jó étel. Laktató. Mert ugye, a bányásznak erő kell... S amikor a sztrájkok voltak! Itt, ebben a szénmedencében az erdő és az első sztrájk összekapcsolódik. 1898. május 6-án sok huzavona után a bányászok kivonultak az erdőbe; nem vették fel a munkát. A csendőrök csak megközelíteni merték a sokadalmat. De az erdő akkor védte az igazakat. Dorongot, követ adott, és védelmet, ha netán eldördülnének a fegyverek. A sztrájk oka: 1 forint 10 krajcárról 60 krajcárra csökkentették a bért, a munkaidőt pedig emelték — 8 óráról 12 órára. De akkor még nem voltak kitiltva a bányászok az erdőből. A sztrájk után viszont „mindenkorra“ kifizettek. Születtek, éltek (dolgoztak), meghaltak az emberek itt, ebben a medencében is. A Magyar Általános Kőszénbányák is pontos statisztikát vezettek mindarról, ami e három döntő dolog köré csoportosult. Elsősorban a munka — üzemek, telepek, kolóniák, széntermelés, téglaégetés, mészégetés, társ- pénztár, csendőrlaktanyák, iskolák stb. építése. A csendőrlaktanyát szándékosan, és nem is ok nélkül írom elsőnek: négyet is épített a MÁK — hiszen sztrájkok másfél évvel az első akna megnyitása után megkezdődtek a telepen. Lip- tákok, gránerek, stájerek, magyarok alig értették egymás nyelvét, de a szándékok közösek voltak. Élni, nemcsak dolgozni. A szénpor, az egészségtelen lakásviszonyok, a megerőltető tizenkét órás munka megkövetelte az áldozatokat. A feljegyzések szerint a halálozás fő oka: tüdővész, tüdőlob, hasi hagy- máz, fertőző betegségek és — üzemi baleset. De mindezeknél is szörnyűbb az a feljegyzéssor, hogy két éven alul mennyi gyermek pusztult el. A MÁK felduzzasztottá Felső- és Alsógal- lát, Bánhidát, s megalakult a tulajdonképpeni Tatabánya mint telep. 1901-től 333 gyermek születik, ebből 120 pusztul el mint csecsemő, 1913-ban 370 apró kicsiny koporsót tesznek az agyagos földbe ... Nincs hely és erő a felsorolásra, mert iszonyodom a gondolattól is: gyermek pusztul el. De elképzelem a kétségbeesett anyát, a komoran maga elé meredő apát, akire esetleg egy hét múlva rászakadhatott a bánya, elvihette a gyermeke mellé a hagymáz... Az igazgató úrnak rezervátuma volt, valahol Somló felett, az erdőben. ...Futunk a „tilos“ úton; Kör- nyére iparkodunk nagyapával, ott mindent megkap az ember, amire szüksége van. Még azt ji pár forintos műanyag csövet Ts, a permetezőhöz. — Hogyan is történt az a vadkörte ügy? — érdeklődöm. — Hát... jöttem haza. át a hegyén. Mondom magamnak, hogy szedek egy marék körtét. Vackort! Szedem is, eszem is. Jött a mezőőr. „Hát te mit csinálsz?“ „Szedek egy kis vackort.“ „Hát a tiéd az?“ „Nem ... Nem az enyém.“ Jól tudtam, hogy itt minden az Esterhá- zyaké, vagy a bányáé. A MÁK-é. "No.^most akkor velem kell jönnöd!“ Mire én: „Jézus Krisztus nem így ítélné meg az én esetem, azt elhiheti... Jehova a szegényeket a szárnyai alá vette...“ ű meg: „Majd az őrsön vesznek téged a szárnyak alá ...“ Innen nincs folytatás. Szégyen? Düh? A hetvenhárom éves ember memóriazavara? Mind, mind ok lehet arra, hogy ne tudjam meg, mit kapott nagyapa egy marék vackorért. Csak a felgyülemlő nyálamban érzek valamiféle fojtogató fanyarságot. Én is szedtem vackort, zölden is ettem, s tudom: ez a fanyarság, ez az íz nem azonos az éretlen vadkörte ízével... J tott tökéletes csöndsemmi baj, biztosan ul akarta, hogy a nő / nyújtózzék el újra, most, amikor az a kezét, és már ült iukott ajtót bámulva, re kelt fel, nem tud- ii, hogy a nő kinyis- menjen a lépcső ele- dz tapadt, és tanácsrengett, hogy nem pofozni, erőszakkal megzabolázni végül len, megkövesedett •pcső közepén Zulma irfába kapaszkodva, miért van ott a kis- gon mondta, amely a rémálom hangja Még két lépcsőfok, daértek a konyhára lóhoz. Zulma, kérlek, inte hamisan csengő , azért van ott, hogy idom neked, hogy be ulma, ne kényszerlts got tegyek. És a szin- tiang, amely még malt, nézd meg, de nézd szel nekem, üres az földön. Mariano egy előtt termett, a vil- ugrott. A kislány Iba nyíló ajtóban állt imájában, álomittas tél fel ilyenkor, kér- miközben egy kony- rta a derekát. A kis- Zulmát nézte, félig mkezve nézte az asz- rissza akarna menni r-már elsírta magát. 1, mondta. És kimen- g megmondtuk, hogy menj fel. A kislány •bűit, a kezét nevet- pizsamája zsebébe j, bújj vissza az ágy- ino, és megsimogatta gáttá a gyereket, az i párnája alá, a kisfalnak, az egyik uj- gta, mintha így akar- idni. Menj fel, mondatod, hogy nem tör- llj itt, mint egy hold- gy az asszony kettőt felé, az útjába állt, ördögbe. De hát nem gy kinyitotta neki az Ilma olyan hangon, hangja volt. Hagyd tobaságokat, Zulma. ;, hogy igaz-e, vagy í menjek. Mariano t a reszkető karon. 1, és taszigálta, amíg aljához, útközben a tott, aki nem moc- sonyára aludt. Az el- Zulma felkiáltott, és i, de a lépcső szűk teljes súlyával tolta onyharuha kibomlott, ső aljához, a vállánál síé taszigálva elcipel- lóig, belökte a hálómaga mögött az aj- gedni, hajtogatta Zul- a van, és be fog jön- ondta Mariano. Mon- a az ajtó. Nem szá- iano, hadd jöjjön, ha ját, bánom is én, gy sem. Lefogta Zul- yek el akarták őt ta- lőkte a nőt az ágyon, Zulma zokogott és ithogy nem tudott fi teste alatt, amely béklyózta, amely rá- z akaratát, amint a >, könnyek és trágár ogott a szájába. Nem írom, soha többé nem túlságosan késő volt, gje engedett annak a ak, amely visszalökte ált múltba, azokba a r nem jöttek oda le- Egyszer csak — pir- - Mariano csöndesen it a konyhába; a kis- szájába dugva aludt, itva volt. Zulmának lány kinyitotta az aj- í nem jött be a ház- i nem jött, gondolta, tott az első cigaret- >k kék vonalát nézte, t igaza ebben is Zul- oe nem jött a házba, meg, ha nem hallot- rendben van, ha az a reggelt, és aztán ncio a kislányért, dél gjön majd a postás, /e, és leteszi nekik a i asztalra, amelyeket szótlanul átvesznek, [beszélik, hogy mi le5Y MÁTYÁS fordítása Barátit Lajos t i t VA KOR 1
