Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-04 / 36. szám

Oj-Arbát csak viszonylag új. Négy esztendővel ezelőtt, amikor elutaztam Moszkvából, már javában állt, már akkor sem volt egészen új. Mindamellett

I § :. jól emlékszem arra, amikor 1959-ben Ljova barátoméknál jártam kislányuk afféle kommunista-keresztelőjén (mondjuk, feltételesen, hogy névadó ünnepségen), még éppen csak hogy elkezdték átköltöztetni azokat a moszkvaiakat, akiknek házát az új útvonal építése miatt lebontásra ítélték.

Annak a háznak a helyén, ahol barátom lakott, található most a Pecsora-étterem. Legalábbis nagyjából arrafelé. Pontosabban nehéz volna megmondani, mivel nincs vonatkozási pont. Az Oj-Arbát nem valamelyik régi utca nyomvonalát követi. Ahol a vonalzóval meghúzták helyét a térképen, annak idején girbe-görbe utcácskák álltak, főként földszintes, egy-, legfeljebb kétemeletes házakkal. Aztán nekieresztették a darura függesztett fémgömböt, amely faltörő kosként egy-két csapással ledöntötte őket; jöttek az útgyaluk, a törmelékszállító tehergépkocsik, és néhány nap múlva már szabad volt a pálya az aszfaltozok előtt. 1962-ben már 2X3 sávban bonyolódott a forgalom a hajdani kis házak helyén; most tíz esztendeje, az Októberi Forradalom 50-ik évfordulójára pedig már avathatták is az Üj-Arbátot. Álltak az épületek: az egyik oldalon öt 23-emeletes torony-lakóház, a másikon négy ugyanilyen magas, de elnyújtott, sőt, szögben meghajló alaprajzú, feszülő vitorlára emlékeztető középület. Köztük üzletházak, galériák jegyirodával, „szépségintézettel“ (vagyis kozmetikai szalonnal), a legkülönfélébb „műfajú“ vendéglátóipari egységekkel: éttermekkel, kávéházakkal, cukrászdákkal, zenés mulatóval, önkiszolgáló vendéglőkkel stb. A sugárút végén, a Moszkva-folyó partján pedig ott áll a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának világszerte jól ismert 30-emeletes székháza.

Az Új-Arbát útvezetését, középületeit és lakóházait, de még az ott található üzletházak, filmszínház, éttermek belső berendezését is Poszohin moszkvai főépítész és munkatársai tervezték. El is nyerték vele a szovjet Állami-díjat, meg a párizsi építészeti akadémia 1967. évi Grand Prix-jét.

A térképen azonban még se keressünk Oj-Arbát nevű utcát. Ez csak a köznapi neve, a moszkvaiak így becézik a Kalinyin-sugárútnak azt a részét, amely az Arbát-tértől a Moszkva-folyóig vezet. Az eredeti, vagy „Ö“-Arbát egyébként, amelyet a' mostani hivatott tehermentesíteni, ugyancsak az Arbát-tértől halad a Moszkva-folyó irányában, következésképpen az „Üj-jal hegyes szöget zár be.

Azt mondják róla, ez a „legmoszkvaibb“ utca. Valóban, regényekben, filmekben, de az életben is, ha valaki azt bizonygatja magáról, vagy másról, hogy hamisítatlan bennszülött moszkvai, azt mondja: az Arbáton nőtt fel. Nem szükségképpen ezen — az üzleteiről nevezetes — utcán, hanem a környékén, valamelyik mellékutcájában, ugyanis nem közigazgatásilag, hanem a köznyelven az egész negyednek Arbát a neve.

Az egykori krónika már 1493-ban tesz róla említést. Iparosemberek laktak errefelé, akik a Kremlben élő cárokra, főurakra, harcosokra dolgoztak. Maga az „Arbát“ szó egyes feltételezések szerint az előváros- jelentésű, hasonló arab szóból ered, mások a tatár arba (vagyis „kordé“) szóból származtatják, mivel, úgymond, a kocsigyártók laktak itt.

Később az Arbát déli oldalán a Sztaro-Konyusen- naja (Régi Istálló) utca környékén az arisztokrácia telepedett meg — ennek nyomát őrzik a ma közhivatalként, vagy egyszerűen lakóházként szolgáló hajdani kúriák, udvarházak. Ám a maguk módján ezek a főurak is lelkes és öntudatos moszkvaiak voltak. Olyannyira, hogy amikor a XVIII. század elején a cári udvar átköltözött az új fővárosba, Szentpétervárra, a törzsökös nemesség jó része begubózott, ott maradt Moszkvában és nem minden megvetés nélkül figyelte a Néva-pairti parvenűket.

Az Arbáton vett ki lakást fiatal házas korában Puskin, hosszú ideig élt itt Herzen, Turgenyev, Alek- szandr Biok. Ez a negyed sok irodalmi alkotásban is szerepel. Bulat Okudzsava, a mai szovjet költészet lantosa nem is egy dalban énekelte meg szűkebb szülőföldjét, az Arbátot.

Ez a negyed egyébként nemcsak az arbátiak szülőhelye. A sugárút új szakaszának elején a nagy, modern postaépülettel szemben található ugyanis az egyik városi szülészeti klinika. Építészeti szempontból meglehetősen kirí a Poszohin-megálmodta en- semble-ból, de hát ötemeletes épület, mégsem áldozhatták fel az esztétikai harmónia oltárán. (Ugyanígy homlokzatával, oldalán, hátsó tűzfalával még néhány épület „lóg be“ az Űj-Arbátba, rontva annak építészeti egységét. Ezek a XX. században épült,

3—4 emeletes házak: egyszerűen erkölcstelen lett volna lebontani őket.)

Az Oj-Arbát, előtérben a KGST-székházzal

A szülőotthon előtt alig lehet végigmenni a járdán, akkora a tömeg. Mindenki felfelé néz, integet, kiabál. Mert a szovjet kórházak szülészetein általános látogatási tilalomnak csak higiéniai oka van. Három- emeletnyi távolságból viszont nem lehet megfertőzni a kismamákat. így aztán az anyukák az ablakokból kiabálják a lent gyülekező hozzátartozóknak, hogy milyen csodálatos a baba, hogy megszólalásig hasonlít apukára és hogy a család ne felejtse el meglocsolni a virágokat. Az üzeneteket nemcsak élőszóval váltják — madzagon engedik le a leveleket, hogy azután ugyanezen a felvonón“ tegye meg az utat visszafelé a válasz, meg a körülhurkolt narancsos zacskó.

A hozzátartozók és a járókelők balszerencséjére éppen ezen a helyen szűk a járda. Másutt ugyanis az Oj-Arbát járdája jóval szélesebb, mint a régi Arbát faltól-falig. Úttest-menti járda, kétszeres fasor, azután az üzletek, a kirakatok előtt húzódó gyalog- sétahely és mindez együtt mégiscsak járda, amelyre az áruszállító tehergépkocsik már csak azért sem hajtanak fel, mert az előrelátó tervezők külön, a raktárakhoz vezető földalatti utcát biztosítottak számukra a Kalinyin-sugárút új szakaszának teljes hosz- szában.

A fák immár nagyra — igen, az elmúlt négy év alatt is tovább — nőttek. A tövükben elhelyezett, támlanélküli padok reggeltől estig, de még alkonyat után is foglaltak. Természetesen, nem a helyi lakosok ülnek rajtuk. Hiszen a moszkvai ember közismerten mindig siet, szalad (a leningrádiak még azt is hozzáteszik: maga sem tudja, hová). Egyébként ez ismerős: a pesti Nagykörúton, a Blaha Lujza téren is főként a vidékiek pártolják fel a padokat. Moszkvába állítólag naponta félmillió ember érkezik faluról, más városokból és köztársaságokból: ők telepednek le itt, hogy két üzlet között kipihenjék a bevásárlás fáradalmait, vagy hogy egyszerűen bámészkodjanak egyet a főváros legkorszerűbb útvonalán. Hogy más köztársaságokból érkezettek ülnek a padokon, azt félreérthetetlenül elárulja az észt és a lett diákok siltes sapkája, a grúzok, azerbajdzsánok sasorra, bajusza, a közép-ázsiai férfiak hímzett sapkácskája, a tübetejka és a nők ruhájának jellegzetes keleti mintája.

Azt is el kellene mondanom, hogyan, miről lehet megismerni a moszkvaiakat, de sehogy sem tudok átfogó jellemzést adni. Tudniillik, nagyjából ugyanúgy öltöznek, mint bárhol másutt a világon — megszűnt az egységes divat. A Nagy Színház premierjeinek hölgyközönsége talán még les Párizs felé, az Új-Arbáton azonban mindenki azt viseli, dmi tetszik, vagy jól áll neki: minit, midit, vagy a földet söprő kartonruhát, „szöveges“ blúzt, farmert, nadrágszoknyát, merészen hasított, vagy gombolt szoknyát. Ugyanúgy, mint a világ bármely nagyvárosában.

Ez új vonás Moszkvában. S amit ugyancsak újnak érzek: nemcsak a fiatalok öltözködése vált lezserebbé, hanem az idősebb korosztályok erre való reagá- * lása is. Annak idején hol a fiúk szakálla, hosszú haja, hol a lányok farmernadrágja, vagy minije miatt morogtak, zsörtölődtek, írtak panaszos leveleket a szerkesztőségeknek és tettek hangos megjegyzéseket az utcán, a metrón. Most nem tapasztaltam ezt. Az emberek semmin sem csodálkoznak és — a jó ízlés határain belül — mindenfajta viseletét tudomásul vesznek.

És még egy újabban elterjedt ruházatról, amellyel az Üj-Arbáton ugyanúgy találkozhat az ember, mint a Szovjetunióban bárhol másutt. Egyenruha ez: kha- kiszínű nadrág és lumberjack — a diák-sztrojotrja- dok (építő osztagok) tagjai viselik. A jobb kabátuj- jukon díszelgő jelvényről leolvasható, hogy gazdája melyik egyetem, főiskola hallgatója, a másikról pedig, hogy hol töltötte az elmúlt években a harmadik szemesztert. Sokan szakmájuk szerint dolgoznak az önkéntes nyári táborokban: az autómérnöki egyetem diákjai a befejezés előtt álló Kámai Tehergépkocsigyár építkezésén dolgoznak, a medikusok a betakarításon teljesítenek elsősegély-szolgálatot. Ott vannak a moszkvai egyetemisták az uszty-ilimszki cellulózgyár, a nureki vízi erőmű építésén; hálókocsi-kalauzként, légiutas kísérőként is dolgoznak, amivel lehetővé teszik a nyári szabadságolást ezekben a munkaerőhiányban szenvedő szakmákban.

És végül működnek építőosztagok magában Moszkvában, sőt, itt a Kalinyin-sugárúttól egy ugrásnyira, az Arbát-negyedben is, ahol most afféle építészeti műemlék-zónát alakítanak ki. Szigorúan számba veszik a régi épületeket és amelyik valóban nemcsak ósdi, de értékes is, azt megőrzik az utókor számára. Ez teljes restaurációt jelent: fölöttébb költséges eljárást, amivel a házat megfelelően időállóvá teszik, de ugyanakkor belül lakályossá alakítják, hiszen mégsem múzeum, hanem emberek otthona.

És még egy egyenruháról, amelynek a hiánya tűnt fel nekem. Pontosan egy évvel ezelőtt ilyenkor New Yorkban voltam. Az ottani Arbáton (ha ugyan nevezhetem így a Broadwayt), nyüzsögtek a lovas, autós és gyalogos rendőrök. Valamennyi övén ott lógott a bunkó, a pisztoly meg a bilincs. (Egyébként mindez nem elegendő a New York i bűnözés, az útonállás, a rablás, a nemi erőszak megfékezésére.)

Az Űj-Arbáton alig láttam rendőröket, azok is jobbára járókelői állampolgári minőségükben sétáltak arra, fegyver, gumibot nélkül. Az Új-Arbátnak csak a kellős közepén, a záróvonalon lehet egyenruhás férfiakat látni: ezek azonban a közlekedésrendészet munkatársai, akiknek — a magánautók számának növekedésével párhuzamosan — kétségtelenül egyre több a dolguk Moszkvában.

Egyfajta rendőrjárőr egyébként mégiscsak előfordul a szovjet fővárosban. Civil ruhás, karszalagos férfiak, elvétve nők is: druzsinnyikok, azaz segéd- rendőrök. Munkások, alkalmazottak, egyetemisták, akik havonta, vagy hetenként néhány órát töltenek önkéntes rendfenntartó szolgálatban. Az Új-Arbátón is sokszor láttam őket. Azt hiszem, csak a „biztonság kedvéért“ róják a széles járdát, méghozzá a szónak átvitt értelmében, mivel a tulajdonképpeni biztonság, a közbiztonság Moszkvában teljesen kielégítő.

Tényleges „munkában“ csupán kétszer láttam druzsinnyikokat. Először a Taganka Színház előtt, amikor a Bulgakov-regény alapján színpadra állított A mester és Margarita ment, amelyre a fél város szeretett volna bejutni. Másodszor a X. moszkvai filmfesztiválon árulták a megmaradt helyeket. A jegyszedő néni energiáia valószínűleg kevés lett volna a mindenáron betódulni próbáló néző-jelöltek feltartóztatására. Rendőröket pedig természetesen nem akarták kirendelni.

Sem a mozi-, sem a színházterem nincs gumiból: csak annyi ember mehet be, amennyi befér. Az udvarias. de határozott önkéntes rendőrök (a már említett farmeres, szakállas gyerekek, csak éppen kar- szalaggal) őrizték a kultúra nyugalmát a kultúrára türelmetlenül éhes ugyanolyan moszkvai fiataloktól.

KULCSÁR ISTVÁN

A moszkvai Oktyabr filmszínház