Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-04 / 36. szám
Hatalmas tömegtüntetés Nicosiában a török invázió harmadik évfordulóján (CSTK — UPI-felvétel) cosaként tüntetik fel önmagukat. Ezeket a megnyilatkozásokat a török fél egyébként nem veszi túl komolyan. Természetesen nem ez az elsőrendű oka a válság elhúzódásának. A krízisért felelős hatalmak és ügynökeik igyekeznek állandósítani a feszültséget, hogy annak fenntartásával sodorják NATO-vizekre ezt az „elsüllyeszt- hetetlen repülőgáp-anyahajót“, Ciprust. Vagyis: a NATO a ciprusi függetlenség lassú szétrojtozódását, a szuverenitás elporladását nem bízza a véletlenre; sietteti is. Gyanúsan akadoztak és lassan, eseménytelenül zajlottak az eddigi közösségközi tárgyalások: hat tárgyalási forduló úgyszólván semmiféle eredményt nem hozott. A bécsi megbeszélések, ahol az alig végighallgatott javaslatokat a közösségek képviselői beterjesztették, csak az ellentétek mind pontosabb körvonalazódását segítették elő. A kudarcsorozat aligha lepheti meg a feleket: a megfigyelőnek az a benyomása támad, hogy talán számolnak is vele. Hacsak nem az a célja ennek az előzetes számvetésnek, hogy — lejáratva a közösségközi tárgyalások erkölcsi hitelét — előkészítse a ciprusi és a világközvéleményt a NATO-égisz alatt létrehozandó megoldásra. „A ciprusi probléma elválaszthatatlanul összefügg Európa biztonságával és a világbékével.“ Ezékiel Papajoan- nu, a Ciprusi Dolgozó Nép Haladó Pártja (AKEL) főtitkára fogalmazta meg így a ciprusi válság lényegét, a szigetköztársaságot három évvel ezelőtt megrendítő fasiszta puccskísérlet és a török invázió harmadik évfordulóján. A kontinens és a Ciprusi Köztársaság sorsközösségére mutattak rá a küldöttek azon a nemzetközi szimpózionon is, amelyet a szomorú évforduló alkalmából összehívtak Nicosiában. A kijelentésnek komor aktualitást adnak a legfrissebb fejlemények. Ankara ugyanis elhatározta, hogy negyvenötezer anatóliai telepest küld a ciprusi görögöktől elhagyott Famagusztába, ebbe a hajdan virágzó, most halott kikötővárosba. Innen az 1974-es török inváziót követően mintegy negyvenezer görög menekült el, s az új telepeseknek nyilvánvalóan az lesz a feladatuk, hogy kinyissák az elhagyott üzleteket, szállodákat, üdülőket, megindítsák a forgalmat a haldokló kikötőben. És persze elsősorban: hogy török jelleget adjanak ennek a városnak és környékének is. Katonai eszközökön túl a telepítéspolitika a leghatékonyabb tényező a ciprusi viadalban. Az indulatok elkeseredettek — és Ankara az erő helyzetéből kiindulva, az ellenállással alig törődve valósítja meg népességátformáló elképzeléseit. A famagusztai telepítések tervét utolsó nyilatkozatában csüggedten kommentáló Makariosz, a szigetköztársaság nemrég elhunyt törvényes államfője kijelentette, hogy „amennyiben megvalósítják őket, elhal a rendezés minden reménye“. Aligha oszthatjuk a volt elnök pesz- szimizmusát, abban mégis igazat kell adni neki: beláthatatlan következménye lehet egy ilyesfajta lépésnek. Ezzel mesterségesen és lényegbevágóan megváltoztathatják a lakosság etnikai összetételét és sokat veszít erkölcsi hiteléből a görög ciprióták túlnyomó többségére hivatkozó mindenfajta politikai érvelés. A ciprusi kormány és a görög közösség ilyesfajta argumentációját a török közösség és Ankara eddig is egyre fogyatkozó türelemmel és mind nö- vekvőbb ingerültséggel hallgatta. A számtalan törökországi belső problémán kívül ez is oka volt a török álláspont folyamatos merevedésének. Hi szén a görög ciprióták és vezetőik szint© folyamatosan adják tanújelét annak, hogy a mindenkori Athén politikai vonzáskörzetében érzik jól magukat igazán, így nem számíthatnak túl nagy megértésre olyan értelmű nyilatkozataik, amelyek a függetlenség és a szuverenitás tántoríthatatlan harA válság (már így is) nemzetközi — azzá tették a környező hatalmak és az Atlanti Szövetség nyílt beavatkozásai. Ezek döntő impulzusokat adtak a ciprusi tragédia kibontakozásához és a krízis elmélyüléséhez. Eddigi felelősségük — felelőtlenségük — ismeretében nem várhat tőlük teljes értékű megoldást Ciprusnak sem a görög, sem pedig a török közössége. A ciprusi nép — miközben egyetért a válság megoldását célzó pozitív nemzetközi erőfeszítésekkel — elsősorban a Szovjetunió által javasolt ciprusi békekonferenciába helyezi reményeit. A Biztonsági Tanács tagjaiból, a közvetlenül érdekeltek képviselőiből és az el nem kötelezett országok megbízottaiból álló konferencia kidolgozhatna egy olyasfajta megnyugtató garanciarendszert, amely valóban biztosítéka lehetne a szigetország szuverenitásának, sérthetetlenségének és megnyugtató keretet biztosítana az itt élő kisebb és nagyobb népközösségeknek. A nicosiai ciprusi szolidaritási konferencián is elsősorban ezeket a törekvéseket vették számba a világ minden részéből érkező küldöttek. A szimpo- zionon félreérthetetlenül világossá' vált, hogy a valódi ciprusi rendezés csak úgy képzelhető el, ha a szőkébb otthon és a tágabb nagyvilág érdekeit összeegyeztetik és, mint ez a szovjet elgondolásokból is következik — megteremtik hozzá a megfelelő garancia- rendszert. A kibontakozás tehát a kompromisz- szumok során megvalósítandó olyasfajta egyensúlyt tételez fel, amely bizonyos lemondásokat igényel az egyes- népközösségektől is. A törökök mindenképpen nagyobb beleszólást kívánnak az ügyekbe, mint az eddig megadatott nekik. Ezért nem valószínű, hogy elfogadják a görög szavazattöbbségen alapuló görög primátus visszaállítását. Annál is inkább, mert a sziget 38 százalékát megszállva tartó török csapatok jelenléte még az indokoltnál is nagyobb önbizalmat ad nekik. A törökök nem bíznak a görög ciprióták vezetőiben sem, és Makariosz csoportja nem egy alkalommal külsőségekben is jelét adta, hogy van ok ilyesfajta fenntartásokra. A volt érsekelnök a görög királyi (nem is republikánus!) lobogóval díszített dolgozószobájában fogadta vendégeit — akik, amikor ennek okát kérdezték, nem kaptak eléggé meggyőző választ. A szeparatizmusra felesküdött török ciprióták görög partnereiket „athéni görögöknek“ tekintik, akiknek inkább peloponészoszi honfitársaikhoz húz a szívük — mint Ciprushoz. A török cipriótáknak is jelentős lépéseket kell majd tenniük, ha el akarják hitetni: a török közösség jobb létéért küzdenek, nem pedig Ankara érdekeiért. Jelenlegi törekvéseik elfogadása ugyanis az európai status quo megváltoztatását jelentené, hiszen a végeredményben egy semleges, el nem kötelezett politikát folytató szuverén állam megsemmisítését eredményezné, két NATO-tagállam területi gyarapodásával. Mert a török politika most az úgynevezett „kettős enózis“, irányában hat, s ha sikeres lesz, akkor köny- nyen úgy végződik, hogy a sziget egyik felét Törökországhoz, másikat pedig Görögországhoz csatolják — összhangban a NATO-stratégák elképzeléseivel. Ezt a nemzetközi kihatású fejlemény- sorozatot csak a ciprusi szuverenitásért harcolni kész belső nemzeti erők és a nemzetközi szolidaritás legjobb erőinek összefogása tudja feltartóztatni — de még fékezni is. KRAJCZÁR IMRE ŰJSZÚ Ma kariosz, a nemrég elhunyt érsekelnök (CSTK-fel vétel) Felvételünk a török partraszállás napjaiban készült (CSTK-felvétel) UP HUSI £1 070 Iái ÜK,
