Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-04 / 36. szám
y egész héten visszahúzódó z utolsó ütést sem. Az ab- ;si átment a pallón — min- ! Aznap — azon az utolsó . Amikor a lányom víssza- t az ablak. a a szomszéd: ég Fábrynál n, köszöntem, de válasz feküdt az ágyon. Átszalad- kröt tartott a szája elé, de be. hét volt, kisimult arccal író; a keze olyan módon a pulzusát akarta volna elüt keksszel, s ezek később áját az ablaka alá csalták, cor a holtat felöltöztették, hűvösebb szobába, kacsahá- ittük a megmaradt kekszet 3t, ahonnan ő etette őket. bmentek és leültek a másik ihol ő feküdt. alatt fecskék laktak. Ebben tt miattuk, mivel késve jöt- aporsót a házból kihozták, öpködésbe kezdtek, a rava- eresztül-kasul, fekete vona- be. A díszőrség tagjai meg- san síró verebek és cinkék i, rossz érzés volt megriadt llított egy kiskutya is, és 3l nem mozdulva onnan, z egyiket a város rendezte >rsót, ami itt a legnagyobb lik búcsú a „hivatalos“ volt. rtartáson sem hangzott el. ilcas magyar szabadságharc egyvennyolcasok voltak“ — a koporsóba tették legked- jegyzetfüzetet, négy ceruzát c. könyvét. szivárványodat feszített a n törékeny-gyönyörűt, ami- :t, s amelyen el kell indul* gyzőség végzése Fábry Zol- 7. 2., D 676/70-22) t képezik: D00 korona értékű könyvek„Kedves Mádika! Hallom, hogy Miskolczon — azaz pardon, Diósgyőrött — jól mulatott, de közben, nem tudom már hányadszor, ismét nem jutott eszébe, hogy szegény nagyapó nem mulat és jól esne neki pár sor. Különben is, van még idő, hisz oly soká tart még a háború! Üdvözli: Zoli.“ „Miután a frontról hazajöttünk, átjárogattunk egymáshoz, de Zoli sohasem beszélt a frontélményekről. A két világháború között említette néha, hogy lesz egy másik is, hogy már érik. Az első világháború egyáltalán nem érintette Stószt. A második is csak a végén, a visszavonuláskor. Felrobbant egy akna, emberéletben nem esett kár, az áldozat egy tehén volt. Az alvégi ablakok betörtek, mikor a hidat felrobbantották. Ennyi volt. A második világháború kitörésekor városkánkból nem akart berukkolni senki, ezért az állítólagos szervezőket — köztük Zolit is — az illavai börtönbe vitték.“ A 68 éves Fábry Zoltán az alábbi nyilatkozatot olvassa Hitler életben maradt hadügyminiszterétől: — Megdöbbentett, hogy a technika mennyire megváltoztatta a háborúk jellegét! Régen, amikor a királyok is seregeik élén harcoltak, alaposabban meggondoltak minden lépést. Századunkban — a technika jóvoltából — épp azok nem kockáztatnak semmit, akik az egész háború irányítói és mozgatói. Az oswiecimi borzalmak is azért következhettek be, mert a vezérkar szinte gombnyomásra irányította százezrek sorsát, de ő maga csak akkor sodródott veszélybe, amikor Németország elesett. Nekem esztétikai élményt jelentett egy-egy szép tank, rakéta, ágyú megtervezése. Amikor a führer végre lehetővé tette, hogy reggeltől estig tervezhessek, alkothassak, nem érdekelt a következmény. Kiéltem alkotói fantáziámat, háromszoros energiabefektetéssel dolgoztam. Csupán a saját munkám, saját lelki egyensúlyom érdekelt. Most, amikor ezeket a sorokat rovom, hét évvel a békeharcos Fábry halála után a bécsi Nemzetközi Békeintézet felméréseit tanulmányozgatom. E szerint a nemzetközi hadikiadások a második világháború óta összesen 4,5 millió dollárt tettek ki, ami körülbelül annyi, mint a Föld valamennyi országának tavalyi bruttó összjövedelme. A második világháború óta összesen 119 újabb háború és fegyveres konfliktus jött létre. Ezekben 81 állam vett részt, egyetlen nap s'ém telt el háború nélkül! És mi várható a haditechnikától a cirkáló-rakéták és neutronbombák' időszakában? Következik az űrháború. A legnagyobb űrfegyvernek a kozmikus komp Ígérkezik. Nagyobb egy DC-3 típusú repülőgépnél és kétszer annyi rakományt vihet majd magával, mint a jelenkori legnagyobb rakéták ... és bútorok 10 490 korona yeket kiadók fizetnek majd neretlen illér a 384146-os számú stőÍ40 sz. sztószi betétkönyvön >énz — mezőgazdasági területek értékben. 1 — a ház, a kert, az udvar : illetékek levonása után . Ebből a CSEMADOK, mint 13 korona nyolcvan fillért született. egőbe emelkedik a Wright- em egészen egy percet tölt Blériot, már átrepüli a La 3 világháború, a stószi ka- ütt vonultunk be, énekelve, ilás annál nagyobb volt. A z kerültünk, engem a sze- olgálatba tettek.“ edikén Fábry Zoltán zász- gyalogezred, tizenkettedik rózsaszínű tábori levelező- •day Mádikának és ezt írja: Utóirat helyett álljon itt néhány sor a világ egyik legjobb genetikusától, a Nobel-díjas Salvador E. Luriától, aki „Az élet befejezetlen kísérlet“ c. könyvében ezeket írja: „Az összehasonlitási viselkedéstan egyes kutatói azzal a tétellel hozakodtak elő, hogy az emberi agresszivitás, a másokkal való embertelen elbánás, ahogyan a háborúkban és egyéb helyzetekben megnyilvánul, egy olyan biológiai jellemvonás következménye, amely számos állatfaj agresszív viselkedésmódjával analóg. E tétel támogatói egy tudományosan megalapozatlan logikai ugrással arra a következtetésre jutottak, hogy a háború és a bűnözés a faji ellentétek kiirthatatlan biológiai ösztönének megnyilvánulásai. E gondolatmenetnek azonban sem biológiai alapja, sem szociológiai értelme nincs. Semmi okunk ugyanis feltételezni, hogy egymástól távol álló fajok agresszív viselkedését azonos genetikai mechanizmus váltja ki. Amióta az ember ősei leágaztak a főemlősök törzsfájáról, sok ezer nemzedék élt, s ezalatt számtalan alkalom volt rá, hogy kiküszöbölődjenek az ősi »agressziós« gének, ha ezek léteztek egyáltalán; sőt akár új gének is kialakulhattak. Az embernél a kulturális és társadalmi tényezők játsszák a döntő szerepet. Nincs okunk kételkedni abban, hogy az emberi társadalmakban előforduló konfliktusok fő forrása e társadalmak szerkezetében, valamint a hiedelmek, mítoszok és előítéletek felépítményében van.“ BATTA GYÖRGY H ogyan figyelhetünk meg egész közelről egy madarat? Lehet, soha nem gondoltak még erre. Én sem emlékszem, hogy valaha is foglalkoztatott volna ez a kérdés gyermekkoromban. A falut, ahol felnőttem, a mező zöldje vette körül. Aratás idején a csűrök mindenütt megteltek gabonával. Az ég hemzsegett a madaraktól; kiültek a faágra vagy a hosszú repülés után a háztetőn pihentek meg. Ez a kép oly Ismerős számomra. hogy nem vonzza többé a figyelmemet. Azt hittem, hogy a madarak csak csoportosan tudnak repülni, s az elképzelés, hogy repülni látok egy magányos madarat, soha nem hatott meg. Az igazság az, hogy meglepett, amikor fiam, alig tizenegy éves korában arra kért, hogy mutassak neki egész közelről egy madarat. Ez a városi gyerekek éhsége, gondoltam, a természetet látni. A fiam először meglepődött hallgatásomon. Majd újra kezdte félig behunyt szemmel, tekintetét rám emelve: — Apám, miért menekülnek a madarak, mikor feléjük közelítek? ceruzát, hogy lerajzolhassa a mozdulataikat, játékukat és szárnyuk csodálatos szíriét. Egy este hazatérve komoran, bánatosan találtam. Kérdem szomorúságának okát, s ő azt válaszolja: — A madarak, apa. — Mi van velük? — Nem akarnak enni. — Miért? — Nem tudom! Vettem egy ornitológiái könyvet, mely fölvilágosított ennek a madárfajtának a tenyésztési módjáról. Sajnos, már késő volt olvasni, mert másnap megfigyelve a madarakat — és a könyv magyarázatából — megértettem, hogy a két madarat olyan betegség támadta meg, amely nem kegyelmez, és el fognak pusztulni. Féltem, hogy ez rossz hatással lesz a fiamra, nem akartam vállalni az ápolás kísérletét, mely nem gyógyítja meg őket, és idő előtt elpusztulnak. Mint a legtöbb szülő, gondoltam, hogy itt a kedvező pillanat, hogy a fiamnak leckét adjak, eltávolit- va tőle e szomorú, kísértő élményt. Így szóltam: — Ezek a madarak szeretnek szárnyalni az égig ... About Maati About Naga* — Mert félnek. — Mitől félnek? — Hogy megfogod őket. — Nem akarom őket kalitkába zárni, csak közelről akarom nézni. Olyan szépek. — A madarak nem tudják, hogy te mit akarsz. És hogy bosszantsam, hozzáfűztem: — Tehát, ha megállnának egy percre, az az ötleted támadna, hogy megfogd! — De én nem akarom megfogni, egyszerűen csak közelről akarom nézni őket. Hangja bánatos volt, de tele bizonyossággal, s elszomorító volt nézni meghall gatásra váró óhaját. Kínzott fiam e különös óhaja, mely valami módon az enyém is lett. Visszaemlékeztem egy pedagógiai kézikönyvre; említi, hogy jó, ha a gyermeket érdekli a madarak, az állatok nevelése és a növények ápolása. Elhatároztam. hogy kielégítem az óhaját, az enyémet és a pedagógusét — egy pár színes madarat veszek neki kalitkában, . hogy közelről nézhesse őket, ahogy kívánja. Nagy volt az öröm másnap, amikor a kalitka megjelent, csak arra gondolt, hogy milyen hamar teljesült az óhaja. Főleg alkonyaikor és virradatkor megtelt a lakás madárcsicsergéssel, fiam boldogságával és ezer történettel, amit mindennap meséit a játékukról, ahogy magot csipegettek, ahogy ittak és ugrállak. Ü foglalkozott vélük, ő adott nekik enni és inni a kis edénykékbe. Ű ügyelt arra, hogy mindig árnyékban legyen a kalitka. Megkért, hogy vegyek neki egy doboz szines Mai haladó arab elbeszélő Gyűlölik a kalitkát, szeretik a szabadságot. — De azelőtt nem akartak, apa, játszottak __ ők ... — A legelején el tudták viselni ezt az életet, es vártak, de most már nem fogadják el. — Ezért nem esznek? — Ezért. Majd megpróbáltam őt meggyőzni. — Mit szólnál hozzá, ha szabadon engednénk? A kicsi elhallgatott, ösz- szevont szemöldökkel, gondterhelten nézte a kalitkát, mintha más megoldást keresne, vagy mintha kételkedne az egész dologban. Aggódtam, hogy már nem találok kedvezőbb percet, és féltettem a kicsi lelkivilágát, így szóltam: — Ha erősködöl, hogy továbbra is kalitkában tartod őket, éhen halnak. Szeretnéd őket a kalitkában hagyni? — Nem, apa, csak közelről szeretném őket nézni, és tudni, hogy se nem éheznek, se nem félnek. „Se éhség, se félelem,“ milyen megható a hang, ahogy kifejezi érzését! Mintha csak magamnak' mondanám: — Nem tudom, kedvesem, hogyan történt mindez! Nehéz ügy, te is látod! A hallgatás nehéz pillanatai következtek. Időt hagytam a fiamnak, hogy felfogja: a döntés elkerülhetetlen, mert képtelen voltam az új reményét megvalósítani. Nem akartam tovább befolyásolni, meghagytam neki a választás felelősségét. Ösztönösen megváltoztattuk az álláspontunkat. Előrelépett és reszkető kézzel kinyitotta a kalitka ajtaját. Úgy tetszett, hogy a madarak haboznak a nyitott ajtó előtt. A bánat, a félelem és az öröm tükröződött felváltva a kicsi arcán. Az első madár kirepült, s nekiütődött az ablak párkányának, majd visszanyerte egyensúlyát, mert a társa ment ót felvidítani ugyanoda esve. E pillanatban a gyermek elképzelte, hogy a madarak mozdulatlanok maradnak az ablakpárkányon, és teljesülhet lehetetlen álma ... de a madarak a levegőbe emelkedtek és nem messze a háztól lehuppantak egy üres telekre. Tudtam, hogy nem mennek messzire, nem akartam a fiamat kitenni annak, hogy lássa a szomorú véget, ami rájuk vár, hívtam öt, hogy térjünk vissza: — Felülnek egy faágra, ahol fészket raknak, s az szebb lesz a kis kalitkánál. A gyermek nem válaszolt. Tekintete szomorú és bizonytalan volt. Több napon át ábrándozva követte a madarak távoli röptét és játékát a levegőben, mindig szomorú szemmel. Biztos voltom benne, hogy elfelejti ezt a kellemetlen élményt, és idővel elmúlik a szomorúsága. Valóban igazam volt, mert egy délután kopogtatott az ajtómon, lábujjhegyen jött be, és csendre intett. Nem próbáltam tőle magyarázatot kérni, mert a szájára tette a kezét és kért, hogy csendben kövessem. Előrement, én követtem a szerszámszínbe, az udvarra néző, mindig csukott, beüvegezett abiak peremén egy fészket fedeztem fel, mélyén kis madarak lapultak, emelt fejjel és nagyra nyitott csőrrel, készen a magot elnyelni, amit az anyjuk hord megállás nélkül. A fiam, kis ujjaival mutatva ezt a megható látványt, meg akart győzni, hogy kívánsága végül is nagyszerűen megvalósult. Itt voltak éhség és jélelem nélkül a madarak, a szép madarak, csicseregtek és szárnyukkal csapkodtak. És közelről nézheti őket, úgy, mint ahogy mindig kívánta. Soha nem felejtem el szeretettől és végtelen örömtől sugárzó szemét. Úgy rémlett, hogy az öröm hasonló megnyilvánulását nem találta meg nálam. Csodálkozva kérdezte meg tólem;-- Nem vagy elégedett, apu, hogy látó- tód közelről a madarakat? — Ellenkezőleg, kedvesem, nagyon elégedett vagyok. de miért kérdezed? — Mert nem látszol valóban boldognak. Mosolyogni próbáltam. Majd folytatta: — Miért vagy szomorú, apa? Nem tudtam mit mondani neki, hogy megértse. Tízzel meg kéne toldani éveinek számát, hogy meg lehessen magyarázni neki: a felnőttek szintén remélik, hogy közelről szemlélhetik a szép madarakat, de sajnos ők nem jutnak el odáig, mert nem találják, mint ö, azt a titkos ablakot, mely nem takarja el a kilátást, elfeledtetve a félelmet, és így lehetővé téve, hogy megközelítsék a boldog madarakat, kik nem éheznek, nem ...! Elrejtettem bánatomat és zavaromat, s hogy elhallgasson fiam, homlokára gyengéd csőkot nyomtam. Remélve, hogy az ö generációja felfedezheti még ezeket az ablakokat mindenhol, és nem fosztják meg attól a boldogságtól, hogy közelről szemlélje a boldog, szép madarakat. TŰTHNÉ GULYÁS AGNES fordítása
