Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-14 / 33. szám
Eddig főként jelen időben beszéltünk Bülent Ecevit kormányáról — ez a választások után egészen tizennégy napig érvényes is volt. A tizenötödik napon azonban a Köztársasági Néppárt vezetője által alakított kisebbségi kormány megbukott. A „majdnem többséget szerzett“, de tulajdonképpen csak „egynéhány képviselő hiánya miatt“ bukni kényszerült Ecevit pedig mindent megtett azért, hogy a vele szembenálló jobboldal képviselői közül néhányat a maga oldalára állítson ... A tizennégy napig élő Ecevit-kor- mány egyetlen pillanat alatt elfeledte azokat a választási kampányban gyakorta hangoztatott ígéreteket, amelyek között nem egy a dolgozó tömegek jelentős támogatását hozta. Ilyen volt például az az ígéret, hogy ha kormányra jut, törli azokat a rendelkezéseket, amelyek illegalitásba szorították a kommunista pártot és törvényt terjeszt be a politikai szabadságjogok kiterjesztéséről. A parlamentben erről már szó sem volt — azt mondották, az Ecevithez közelálló politikusok, hogy talán ezzel, az ígéret megszegésével meg lehet nyerni támogatóul a Nemzeti Jólét Pártja öt—hat képviselőjét. Nem beszélt a parlamentben a Köztársasági Néppárt vezetője már arról az egyébként egyedül célravezető elképzeléséről sem, hogy ,Jcüzdem jog a Törökország és Görögország közötti jó viszonyért“. Erről a sokat jelentő hallgatásról viszont azt mondták politikai barátai, hogy ez meg esetleg az Igazságpárt képviselői közül néhánynak a szavazatát hozza Ecevit számára ... A számítások nem váltak be. A török jobboldal pontosan követte azokat az elképzeléseket, amelyeket az ankarai és isztambuli bankok párnázott ajtajú irodaszobáiban szőttek. Lehetetlenné tették a lényegében szociáldemokrata politikát ígérő Köztársasági Néppárt kormányának tevékenységét. A nagytőkének ugyanis az a véleménye, hogy ha egyszer Ecevit megkezdi a reformokat, — amelyekről egyébként ugyancsak nem esett szó az előterjesztett kormányprogramban, csak a választási kampány idején —, akkor nincs megállás és „elindul egy olyanfajta lemorzsolódása a hagyományos török rendnek, amely végül is tragédiába torkollhat.“ (Ez az egyik jobboldali újság jellegzetes megfogalmazása.) De egyáltalán nem csak a szavazatokkal, a képviselők fellépésével tették lehetetlenné az Ecevit-kormány működését. Gyakorlatilag a választás másnapjától kezdve olyan méretű terrorkampányt és olyan vad gyűlölet- hangulatot teremtettek a jobboldal különböző erői, hogy a nyugati megfigyelők többsége is látta már az első napon: a Köztársasági Néppárt csak csoda következtében maradhat kormányon. De hát csoda nem volt. Nagyon sokan idézték a külföldi lapok tudósítói közül az izmiri ügyet, az elsőt, amely megmutatta, hogy mi vár a választás „majdnem-győzelme“ után a Köztársasági Néppárt emberei- ra Izmir városában az elmúlt két évben már több gyilkosságot követtek el Türkes ezredes fasiszta pártjának fegyveres bandái, a „szürke farkasok“. De olyan barbár gyilkosságra, mint a legutóbbira, kevés példa volt. A Köztársasági Néppárt egyik ismert aktivistája volt a városban Iszmet Killic építőmunkás. Killic háza előtt egy reggelen megjelentek a „szürke farkasok“ és a környék lakóinak füle hallatára szinte szavalókórusban fenyegették meg. „Te disznó, úgy elfolyatjuk a véredet, hogy nem kelsz fel többét Így jár minden szocialista!" — kiabálták. Az üvöltözés után a a csoport a ház környékén maradt, és amikor Killic munkába indult, néhány fasiszta — az egész banda vad kiáltozása közepette — megtámadta, borotvával össze-vissza vagdalta; a munkás a kórházba szállítás közben elvérzett és meghalt. De nemcsak az első gyilkosságról, Killic megöléséről tudósítottak a külföldi lapok, hanem arról is, hogy Alparslan Türkes, a Nemzeti Mozgalom Pártjának „führere“ kiadta a parancsot bandáinak: „Mutassátok meg, hogy Ecevit kormánya egyszerűen képtelen arra, hogy biztosítsa a rendet!" Egész Kelet-Anatóliában — itt a legerősebb Türkes pártja — egymást érték a kíméletlen terrorista támadások, a Köztársasági Néppárt emberei vagy azok ellen, akikről feltételezték, hogy Ecevit jelöltjeire szavaztak. A mindössze két hétig kormányon levő Bülent Ecevit tulajdonképpen legtöbbször minden eredmény nélkül adott utasítást a rendőrségnek a terrorcselekmények elleni fellépésre — a rendőrök között, akárcsak a katonaság soraiban túlságosan sok híve van Türkesnek és Demirel Igazságpártjának is. Ráadásul a választás előtti kormány — és ez szinte személy szerint azonos az Ecevit megbuktatása utáni kormánnyal — rögtön a Köztársasági Néppárt kisebbségi kormányának megalakulása után különös megbízásokat adott ki olyan közönséges bűnözőknek, akiket'a rendőrség jól ismert előző „üzleteikből". Betörőkről van szó. És a betörők szakmai megbízást kaptak: az volt a feladatuk, hogy betörjenek a pénzügyminisztériumba, a kultuszminisztériumba és még egy néhány más állami intézménybe, hogy onnan bizonyos iratokat szerezzenek meg, vagy ha nem találdotta el: „Pontosan tudom, mit kereslek a betörők a minisztérium épületében. Azonban azt üzenem nekik: azokat a fontos aktákat én már előző nap megfelelő helyre elrejtettem, senki sem fogja megtalálni a komoly bizonyítékokat tartalmazó papírokat." Maga a miniszterelnök, Bülent Ecevit ugyancsak a parlamentben jelentette ki: bizonyítékai vannak arra vonatkozólag, hogy több minisztériumban akták tömegét égették el. A papírokból kiderült volna, kik és menynyi pénzt tettek saját zsebükbe az államéból Demirel koalíciós kormányának miniszterei és magas rang# tisztviselői közül... A két Ecevit-hét arra is elegendő volt, hogy a köztársasági néppárti pénzügyminiszter a „Yüce Divan", a parlament tagjait is maga elé idéző joggal rendelkező felsőbíróság előtt keresetet nyújtson be Szulejmán Demirel, Necmettin Erbakan és Alparslan Türkes, azaz a volt és a mai koalíciós kormány vezetői ellen az állami vagyon lelkiismeretlen kezelése miatt, korrupciós cselekmények eltűrésének és fedezésének vádjával tetézve. (A bírósági kereset benyújtásának másnapján Türkes ezredes egy nyilvános beszédben kijelentette: „Ez már több, mint veszedelmes, ez már egyenesen káosz, amit Ecevit akar. Ha valaki, akár az én pártomból, akár a Nemzeti Egység egykori koalíciójának pártjaiból dezertál és Ecevitre szavaz, Demirel miniszterelnök az Igazság Párt egyik fontos vezetőjével, Osman Aicival ják, akadályozzák meg, hogy bárki is megtalálja azokat“. Valószínűleg ezért történt például, hogy egyszerre több helyen tört ki tűz irattárakban, archívumokban a parlament összeülését megelőző napokban, és valószínűleg ezért kísérelték meg, megint csak a „szürke farkasok“, megakadályozni, hogy az új kormány felelős emberei hamar bejuthassanak a hivatalukba. A két hétnyi életet nagy nehezen végigélő Ecevit-kormány kultuszminisztere Musztafa Ustündag a parlamentben, a jobboldal felé fordulva viharos közbekiáltásokkal kísért felszólalásában elmondotta, hogy „nyilvánvalóan önök voltak azok, akik felbérelték a bandát, amely ököllel, üt- legekkel akarta megakadályozni, hogy bejussak a minisztériumba." Ecevit kormányának pénzügyminisztere, Besim Ustünal pedig azt monKatonák rohamsisakban — lehet, hogy újra a hadsereg veszi fit a hatalmat? tudja meg: minden dezertőrt megölnek a szürke farkasok." I A fenyegetést az Igazság Párt, a Nemzeti Jólét Pártja és a Nemzeti Mozgalom Pártja képviselőinek „testőrökkel“ való őriztetése követte. Az történt, hogy a „szürke farkasok egyszerűen megakadályozták, hogy Ecevit emberei akárcsak szót is váltsanak a jobboldali koalíció akármelyik képviselőjével. Ezután történt, hogy a három jobboldali párt bejelentette: meg fogja akadályozni Ecevit kormányának további életét. A keresettel egyébként most már senki sem foglalkozik. A parlamentben Demirel nevetve fogadta a szavazás eredményét, és amikor Ecevit néhány mondatos bejelentésében közölte, hogy sajnos mindössze tizennégy napig tudott kormányozni, Necmettin Erbakan profesz- szor közbekiáltott: „Ez is sok volt!“ A folytatás? Július első hetében a gazdasági kérdésekkel foglalkozó nyugati lapok azt írták, hogy a legsúlyosabb fenyegetés Törökország holnapját illetően az a keserves tény, hogy a legutóbbi egy hónap alatt 35 százalékos volt az infláció. A Financial Times egyik tudósítója beszélgetett több vezető tőkéssel, akik kijelentették: „Sajnos még az eddiginél is kevesebb esély van arra, hogy akár szociális, akár gazdasági stabilitásról lehessen beszélni Törökországban“. Azonban politikai stabilitásról sem lehet beszélni, hiszen Demirel új koalíciós kabinetje, amelynek hamarosan tennie kell valamit a tömegek gondjainak megoldására (miniszterelnökhelyettesek: Erbakan professzor és Türkes ezredes) — újra szembetalálkozik a legszélesebb tömegek ellenállásával, amikor az ő vállukra akarja helyezni a mind súlyosabb gondokat. Végül is az ország fele a baloldalra szavazott, és ez az ötven százalék most becsapottnak érzi magát. A hadsereg sem örül a belpolitikai feszültség szüntelen fokozódásának. A tábornokok az elmúlt két évtizedben kétszer vették kezükbe a kormányzást, amikor a polgári kabinetek csődöt mondtak. Nagyon sokan arra számítanak, hogy most, a belpolitikai patthelyzet láttán újra a fegyveres erők lépnek majd közbe. GÁRDOS MIKLÚS A NEVETŐ DEMIREL
