Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-14 / 33. szám
Tóth László versei ES VARÁZSLAT VIII. 14. Gyermekkoromban sokat jártam az erdőt. A kertünk mögött csodálatos világ tárult tekintetem elé, hegyes-dombos táj, sűrű erdőkkel borított lankák, csábító, titokzatos tenyészet. Amikor csak tehettem, kiszabadultam az emberi világból, hogy egy másik földre lépjek, amely félelmetes volt és gyönyörű, s telkemet lenyűgözte mély varázsával. Gyakran apám kezét fogva jártam az erdőt, ilyenkor nagyobb utakat tettünk, hol gombát szedtünk, hol meg mogyorót vagy csipkebogyót gyűjtöttünk. Nem lehet ezeket az utakat elfelejteni, ma is, most is fölkísértenek álmaimban. Ott bolyongok a régi erdőkben, a sziklás hegyoldalakon, ahol szamócaillatot áraszt a langyos szellő. Milyen különös is az erdő, amikor fönt, mint a hűvös templomok boltozata, összeborulnak a fák s derengő homályba vonják a lenti világot. Aztán a lombok közén itt Is, ott is utat talál a napsugár s a keskeny fénypászmában föl- villódzik tüzes szikraként egy- egy zöldhasú légy. Körös-körül avarszagú csend van, csak néha-néha fütyül belé a rigó, vagy kiált távolról a kakukk. Ilyenkor, mintha derűsen bólogatva összesúgnának a lombok. S a fák, a fák voltak a legkülönösebbek. A vén mohos cserek, a nyúlánk gyertyánok, a keménykötésű tölgyek s az illatos mézgát buggyantó fenyők. Olyanok voltak, mint az emberek, egyformák, mégis különbözőek, furcsa rajzú élőlények, absztrakt óriások, akik figyelve, fülelve álltak egymás mellett, s talán beszélgettek is egymással. Akadt olyan fa is az utamba, amely előtt gyökeret vert a lábam s fel kellett kiáltanom a meglepetéstől. Különösen, csodálatosan szép volt, vagy ijesztő, mint a mesék boszorkányai. Képzeletemben minden fa emberalakot öltött, tudatlanul is emberi tartalommal ruháztam fel őket, s ma is úgy nézem valamennyit, mintha érző, szenvedő emberek volnának. Tudom, költészet ez, varázs, de a lenyűgöző bűvölet alól nem tudok szabadulni. A gyermekkor évei régen to- vaszáiltak s én olvastam, tapasztaltam, hogy majd minden embert megbabonáz a természet feledhetetlen világa. Költők, írók dalolják évezredek óta az örök természetet, próbálják megfejteni a titkok titkát. Gulyás Pálnak az Alföld magyar költőjének lírájában ott él, lélegzik a megszemélyesített természet: „Mentern a fák alatt s a fák szeme szívembe látott: úgy néztek rám, mint ősapák, jószívű óriások. S ebben a templomi sötét csöndben, amelyet éj fed, itt és ott sárga lámpaként nagy sárga lombok égtek“ — írja egyik versében. S ha az ember belelapoz Raoul H. Francé-nak, a magyar származású író-természet- búvárnak könyveibe, még jobban kitárulkozik előttünk a növényi világ milliónyi szépsége: „Belépünk az erdőbe és máris megkezdődik az előadás, mielőtt még szent csarnokában meg- éreznök az ünnepi alkony hűvös leheletét. Ha tudjuk, hogy mire ügyeljünk, az egész természet megelevenedik és megszólal. Így ölt lelket a gondolat a halottban is és ez oldja meg számunkra a rejtélyt: miért hallja a költő a virágok szavát, miért olyan sokatmondók és jelentősek számára a madár csicsergése, a zúgó szél, a lenyugvó nap izzó parazsa, egy magányos csillag pislogása és a felhők halkan tovasikló gomolyaga.“ Álom és varázslat — ez a természet. S aki egyszer közel került titokzatos leikéhez, rabja marad örökre. DÉNES GYÖRGY És hirtelen megelégednek... és hirtelen megélednek szobádban a tárgyak, hallod mint lélegzenek, egyenletesen, zihálva, hörögve, lármáznak s kavarognak már körötted, fegyelmezni őket nincs többé hatalmad, fölélték minden erődet akaratodtól függetlenedtek, körbefordul, lám, az asztali Lámpa, s háborús fényszóróként bevilágítja a sarkokat, végigpásztázza a fölbolydult terepet, az íróasztal megemelkedik, könnyű ágyúnaszádként mintha víz színén lebegne, elúszik kezed alól, fedélzetén néhány kilőtt vers hüvelyével, őrhelyéből kilép a három Rózsaszál — három katona- szökevény vonszolja fáradt testét az Ablak barlangnyílásai felé. nyúlsz megsimogatmi, por kavarog, megnyugtatni őket. megrémültén marnak karodba s arcodba, nehézbombázók húznak el fejed fölött: a Képek, terhük rögvest kioldják, emitt tömött sorokban vonul a gyaloghad: a Golyóstollak, a Betétek, a Ceruzák, a Vonalzók, a Radírok, az Iratkapcsok és a Faragók, pörögnek Hamutartók, süvítenek a Lemezek, riadóra harsan a Váza kürtszava, álmuk-szakadt katonák: leugrálnak a polcokról a Lexikonok, Szótárak, Albumok, a Kézikönyvek, Esszék és Elemzések, a Verskötetek, Novellagyűjtemények és Regények, a Százévesek és Nyomdafestékszagúak. nagy hangon szónokol egyikük, vivát! — harsog bele a másik, vivátl vivátl — kontráz az egész tömeg s az öklét rázza, ennek fele se ... csak tudám ... csak tudnám... — motyogod, s hátrálsz az Ajtó felé. a Kilincshez érve még látod, amint a Csillár nagy robajjal leszakad, aztán elbuksz, mint kit halálos áramütés ért. (hajnalban, mire fölocsúdsz, megint minden a helyén lesz, megint béke lesz.) * * Üzenet Holnap postára adom. A zárt borítékból üres papírlap hullik — lezizeg — lábad elé. (A porba?) Ha figyelmesen olvasod — sehol egy friss barázda —, újabb meglratlan versem mélységei tárulnak föl előtted. Legyen hasznodra. (Okulásodra? Mulatságodra?) Élj vele, ahogy tudsz. Ha tudsz. * ...s egy napfényes reggelen (Kigombolja az ablakot és sarkig kitárja mellén az ingét napsugarak nyílvesszői záporoznak) A ragyogásban térdre roggyan Fejét sem mozdítja már szempillája sem rezzen Mostantól minden a helyén Minden a tegnapi s az eljövendő Kigombolt ablakát kiveszik a falból sarkig tárt ingét leszakítják melléről — szemfedőnek Susil Weerarathna felvétele Groteszk Légy zümmög lágyan a billentyűk fölött s a H-n megáll Róla röppen az A-ra az L-re az Á-ra s az L-re megint leszáll Itt éri végzete őt tenyeremmel lendül érte a HALÁL Érzelmes búcsú az ifjúságtól Mi űzi löki őt Megleng a kert fölött a szél Az ágakon levelek fészkek tépett rongyok Mi űzi mi löki őt valaki már járt előtte itt Lábnyom lábnyomot követ E helyt a fű kiégett amott leheverték Milyen hadba készül levél-kardját 'hegyezve élesítve a tengeri Nyár tombol türkiz égbolton drágakő lüktet Mi űzi őt mi löki egyre őt Egyre vissza e tájba Valaki már járt előtte itt Csont fehérük a barázdában Kóbor kutya kószál erre meg emberárny Zeneszó kél száll a föld mélyéből zeng a dal Kés csendül üvegpohárhoz bevérzi jaj bevérzi Mi űzi őt mi löki őt mi űzi mi löki egyre őt Láthatatlan füst gomolyok pernye kavarog kinek a lelke ég Kinek a lelke jaj kinek a lelke jaj kinek ég \
