Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-14 / 33. szám
Jifí Medek* ORSZÁGÚT Messze a nap, messze a hold is, de csodásán fénylik — kis hal fickándozik, fájó szívem vérzik ... — Úgyse értené meg . Egy cigány megy a városban, s vezet egy lovat. Pontosabban szólva egy kancát. Az állat bordái fésűsen kiállnak. A cigány gondterhelten ráncolja sötét, komor arcát. Meleg van, a kanca alig vonszolja magát, a cigány is fáradt. Kalapjának széles karimája csöppnyi árnyékot vet a szemére, a szeme alatt azonban sokkal mélyebb az árnyék. Rég nem aludt már, aggódik a lováért. Szegény pára odavan, szeme előtt sárga köd úszik, vörös karikák táncolnak. Az utcagyerekek kicsúfolják őket, de a cigány nem szól, nem szitkozódik. Baktat az autók között, a vezetők pedig rádudálnak, a homlokukat tltögetik. Rekkenő meleg van. Az utolsó házakhoz érve a cigány találkozik a postással. A postáson rövid, kifakult tengerésztrikó, vállán nehéz, megrakott táska. Egyenruhájából csak ellenzős sapkája maradt meg. Házról házra jár, kézbesíti a leveleket és az előfizetett újságokat. Int a cigánynak, de az nem veszi észre — csak ballag az öreg országúton, és inge ujjával le-letörli a habot a beteg állat szájáról. A csendet két éles csengetés szakította félbe. Az öregember fölnézett a tányérjából, s az öregasszonyra pillantott. Tekintetük épp a szélmalommal díszített só- és borstartó felett találkozott. Akkor mindketten a harmadik, üresen álló, magas támlájú székre néztek. — Maradj — mondta az asszony, bár az öreg meg se moccant. — Csak maradj, majd én megnézem. Hátratolta a székét, és csoszogása a következő percben már az előszobából, a folyosóról, a lépcsőházból hallatszott. A kapu messze volt, onnan már semmi se hallatszott be, az öregember mégis hallani vélte a lépéseket. Lent az öregasszony beszélt valakivel. Az öreg tekintete még mindig a nehéz, faragott széken pihent, de gondolatai messze jártak. Csak akkor fordította el a tekintetét, amikor az öregasszony visszajött. Egyedül jött. — A Bori ma fogott egy egeret — mondta halkan az öreg. — Behozta a szobába. A kismacska meg elveszett. Talán megszökött. Az öregasszony kezébe vette a kanalat. — A postás volt — mondta. — Mire vársz? A leves nem jó hidegen. A levest melegen kell enni. — Ügy? Tehát a postás volt? Sose fogja megtanulni? — fújta meg az öreg a hideg levest. — Százszor megmondtam már neki, hogy ne kétszer csöngessen. — Talán próbáld meg még egyszer. — Eh, úgyis hiába. Ha eddig nem értette meg... — Egyeseknek nehéz a felfogásuk. Talán ha megmagyarázod neki... * Fiatal cseh novellista — Meg kellene próbálni. Csöngessen egyszer vagy háromszor, vagy akár harmincszor, ha úgy tetszik, csak kétszer ne. Mindig teljesen összezavar. — Én már nem magyarázok meg neki semmit. — Akkor megmondom én. — Nem — tette le az öreg a kanalat. — Ne szólj neki semmit. Kinézett az ablakon. — Néha az az érzésem, hogy készakarva teszi. Mintha csak azért is kétszer csöngetne. — Talán ez a szokása — védte az öregasz- szony a postást. — Megkérdeztem a szomszédokat. Önáluk is mindig kétszer csenget. Mindenhol kétszer. Az öregember vállat vont. — Mit akart? — Semmit. — Hogyhogy semmit? — Csak az újságot hozta. — Levelet nem? — Levelet nem. Az öregember megint az üres székre nézett, a tányérra, az érintetlen evőeszközre. Minden úgy állt ott, mintha várna valakire, aki bármely percben megérkezhet. — Te semmit nem eszel — szólt rá a feleségére. — A levest melegen kell enni. Hidegen nem ér semmit. Mikor befejezték az ebédet, szótlanul ültek tovább. — Mit mondtál a macskáról? — kérdezte aztán az öregasszony. — A macskáról? — A macskáról. — Nem beszéltem én a macskáról. Miért beszéltem volna a macskáról? De az öregasszony erősködött. — Amikor behoztam az újságot, mondtál valamit a macskáról. — Ja, persze — ütött a homlokára az öreg. — A Bori ma fogott egy egeret. Behozta ide a szobába. Talán a kismacskájának játszani. De a kismacska eltűnt. — Eltűnt? Hová tűnt volna? — Nem tudom. Eltűnt. Már mindenütt kerestem, de nincs. Se a pincében, se a kertben. Még az ágy alját is megkotortam, de csak a régi öngyújtómat halásztam elő. — Biztosan csavarog. — Lehet, — Az öreg vállat vont, és úgy látszott, haragszik. — Minden kismacska csavarog. De estére hazamennek — próbálta nyugtatni az öregasz- szony. — A macskák mindig hazamennek. — Azt te csak gondolod — dünnyögte az öreg. — A macskák meglehet... Megint szótlanul ültek. — Nem volna kedved sétálni egyet? — kérdezte az öregasszony. — Folyton itthon ülsz, ki se teszed a lábad hazulról. Kész vénember lesz belőled. — Igen meleg van — ellenkezett az öreg. — Legalább lebarnulsz egy kicsit! Az öregúr megrökönyödött. Szinte kiabált: — Még mit nem! Tudod jól, hogy nem bírom a napotl — És én talán bírom, hogy mosogatás közben folyton a kezemet lesed? — vágott vissza az öregasszony. De aztán fölállt, és leszedte az asztalt. A tiszta tányért vigyázva, gyendég mozdulattal visszahelyezte a tálalóba. Az öregember dörmögve fölállt, aztán mégis fogta öreg cúgos cipőjét, fölhúzta, és fejére tette özönvíz előtti szalmakalapját. — Elolvashattam volna az újságot — mondta a küszöbön szemrehányóan, csak hogy az övé legyen az utolsó szó. De amikor edénycsörömpölés volt a válasz a konyhából, legyintett egyet a sétabotjával, és kilépett a forróságban remegő utcára. Megtántorodott, amikor arcába csapott a hőség. Kínzó szomjúságot érzett. Túl meleg volt a sétához, de mit volt mit tenni — és a legjobb bort a városon túl mérték. A téren HoSekkel találkozott. — Ni csak! — álmélkodott a galambősz, nyugdíjas öregúr. — Sétálunk, sétálunk? — Járok egyet. — Magát se láttam már vagy... Az öregember megrázta a fejét. — Nemigen járok ki. Nem tesz jót ez a nagy meleg. — A mellére ütött, mintha a szívét okolná. Felső zsebében megzörrent a cigarettás doboz. — Csak nem vasból van a szíve? — tréfálkozott Hoéek. — De bizony, ócskavasból — vette a lapot az öreg. — Ráadásul a rozsda is eszi. Már nem pumpál úgy, ahogy kellene. De mit tehetünk ... Egyszer minden masina kiszolgál. Így hát csak várok meg várok. HoSek megdöbbent. — Ezzel még várjon, arra még van ideje!... Mi van a fiával? — kérdezte kis idő múltán, rosszul leplezett kíváncsisággal. — Írni szokott-e? Az öregember megrezzent. — Szokott — mondta aztán. — Gyakran? — Gyakran hát. Jól van — lengette meg sokatmondón a sétabotját. — Hajaj, de mennyire! — Az a fontos, hogy tetszik ott neki — dör- mögte HoSek. — Nem mindenki bírja megszokni. Az épülőfélben levő új országút alatt árkokon, egymásra dobált gerendákon és szanaszét heverő betoncsöveken kellett átvergődniük. — Van, aki soha nem szokja meg — folytatta a témát HoSek. — Mások megszokják, és mindent elfelejtenek. Mindent. Elfelejtik még azt is, hol születtek___ Az öregember összeszorított foggal hallgatott. Bosszús arccal lépegetett az építkezés közben szétszórt kacatok között. — Mindent szanaszét hagynak ... — Szanaszét bizony — bólintott HoSek. — És mit ír? — Kicsoda? — Hát a fia. Róla beszéltünk az előbb. Az öreg bosszúsan odábbtaszított egy pléh- darabot, egy percig hallgatott, majd felcsattant: — Nem megmondtam az előbb? Gyakran ír! — Ne haragudjon, nem akartam... eszembe se jutott... — szabadkozott HoSek. Az öregember elvörösödött, talán a melegtől, talán az erőlködéstől, talán a szégyentől, hogy hazudott. A készülő országút kanyargó íve sütkérező kígyóként nyúlt el a lábuk előtt. Tompán fénylett, és két egyenlőtlen darabra osztotta a tájat. Sehol egy teremtett lélek. A két öreg egy darabig gyalogolt rajta, botjával elismerően kopogtatta a betonburkolatot, és arról beszélt, mennyire megváltoztatta az építkezés a váMészáros László SZEMLÉLŐDÉS (Gondolatok) Az ember nem lehet jó — csak jő akarhat lenni. * * # A forradalmi romantikát a romantika forradalmának kell követnie. # # * A gyávaság egyik jellemző megnyilvánulása az, hogy az ember csak aztán meri felhasználni a saját gondolatait, miután azt mások már régen megtették velük. * # * Egyes emberek allergiásak az igazsággal szemben. * * * Mindenkinek főleg maga miatt fáj a feje. # # * Mivel Marxnak a vérében volt a dialektika, szükségtelennek tartotta hozzáfűzni leghíresebb Feuerbach-téziséhez, hogy természetesen a megváltoztatott világnak is szüksége van filozófusokra. Az ember először igyekszik rászokni a gondolkodásra — aztán pedig azon mesterkedik, hogy hogyan lehetne nem gondolkodni. * * # A kávéház csak akkor jelenthet kultúrát, ha nem az egyetlen kultúrát jelenti valakinek. Az ember csak azt élte át igazán, ami álmaiban is vissza-visszatér. A szellem a lélek lelke. Akkor is tudnunk kell, hogy meghalunk, ha halhatatlanok akarunk lenni. * » • A szépség a háttér függvénye. * * * Ismeretekre főleg azért van szükségünk, hogy tudjuk, mit nem ismerünk még. Sok „megalapozott“ egzisztenciára sohasem kerülnek rá a falak. Az érvek eleje többnyire nem más, mint az erő érve. Az igazi gondolatok ereje nemzőképességünkben rejlik. # * * A lélek elsődleges tápláléka az emberség. Akinek nincsenek gyerekei, az sohasem érti meg igazán a saját gyerekkorát. • * • Az ember is csak úgy edződik meg, ha váltogatja a különböző hőmérsékletű közegeket. A közhelyet sem érti meg mindenki. Problémáinkat még csak meg-megértik néha, de emberi mivoltunkat már ritkábban. Ahogyan egyeseknek néha terhűkre van a testük, másoknak ugyanúgy terhűkre van az a néhány gondolat, ami megfordul az agyukban. Van keserű semmittevés is ... * * * Aki a távolba tekint — azt könnyű elgáncsolni. # * # Kfs embert is érhet nagy sérelem. * # # A köpönyegforgatáshoz is kell némi művészet, hisz tudni kéll, hogy mikor kell megfordítani a köpönyeget. roska nyugodt él azért nem dicsért Két óra tájban Ki jön a júliusi gó, köves, poros i Nemsokára me himbálódzó lépte széles karimájú a pózna, tartása j A főtéren öt t ban. Hajlott tetőz asztal és pár szí A napnak az a i tova szentjei is b feltűrt ingujjak é Felhangzó kérd — Persze hogy őszülő, kockás ii nekünk nincs ol messze földet me gány se kódorog Egész a tengeren vább. — Merre továbl és játszadozni ke — Egész Argen — Argentínábai — Más ott a ti — Miféle tangi valaki a sarokból. A világotjárt e — De ostoba v — Idehallgass már előbb lerakti hallgatta a feltál Amerikában olya — Majd az égij — És a vonato hogy a vonatok a — A föld alatt — És vörös az — Majdnem vöi — És a tehene öregapó, aki csa] tehenek? — Nagyok és — Úgy — mór lünk. Ezután csend v a szél járt a le fénye az asztalra natig úgy tűnt, 1 szivárvány. — Istenem — újra itthon! Nézzük egymás két, az öt templo; vendéglőt. Nézzü amennyit a távoli tunk. — És milyen fi Az idegen ősz i — Amerika? Él nincs is semmiféli összehúzta a s; keskeny réssé szű zett a tájon. Né: csillogó, résnyi sz — A mennykőb öregemberhez haj vissza? Én már s< öt templom, öt zők és végtelenül — Lassan menr de nem fejezi be cigarettáját se. Ai Egyszeriben nagy — Elkísérem — — Köszönöm, n magam. Fájó fejjel ér v Sápadtan ért h. kulcsait, de egyik te őket az elősj felejtette? Az ist kezni. Ahogy a család] nyomta a csengőt lépteket hallott, megfordult a kulc — Jólesett a sí Az öregember c — Meleg voll hangjában aggodé — Igen, meleg — Nem lettél n Az asszony mo gaskodott, hogy arcát, szemük eg; bernek hirtelen szörnyen megfiata — Figyelj ide - denre. Miért szén elég annyi éven k Az asszonyt me — Nem értelek körül elmélyültek miről beszélsz. Az öregember vállát. — Mindjárt meg Le se húzta a egyenesen az ászt az egyiket, a faraj te, és odavitte az a földekre — mi lette. Az asszony megi — És ha visszaj — Akkor majd tette hozzá —, ma — Hát... te tűi gon. — Nagyon e
