Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-07 / 32. szám
VIII. 7. Törökországi körkép II. A tenger es a százmilliók <ertő*ese aI Art»« * kQ\csbn^ * " ‘a’“S,ézÚO* *®?SU« * Ke dvezö f«ell"yUII« «'en®L,at Ank»»»® AS Kedvez unió 1976 júniusában az egyik isztambuli napilap megírta, hogy a középiskolát végző, érettségi vizsgára jelentkező fiatalok száma Törökországban valamivel több lesz, mint háromszázezer. Egy esztendővel később a választási kampány izgalmai közepette, aztán meg a parlament összeillése, a kormányalakítás körüli nehézségek közepette szinte elsikkadt a jelentés, amely szerint most majdnem 350 000 érettségiző van. Az egyetemi hallgatók száma is igen nagy Törökországban — az egyetemek és főiskolák összes diákjainak létszámát 280 000 körüliben adják meg. Nagyobb baj az, hogy ennyi érettségiző és ilyen sok egyetemi hallgató mellett éppen az hiányzik, amire egy modern országnak legnagyobb szüksége lenne: nincsenek magasabb fokú ipari szakiskolák, nincsenek politechnikumok; tulajdonképpen néhány kivételtől eltekintve egyetlen főiskola sem technikai jellegű és még a közgazdaságot oktató, kereskedelmi jellegű főiskolák száma is rendkívül kicsi. Ez az oka a többi között annak, hogy rendkívül kevés — még aránylag is — a jól képzett szakmunkás. A háttérben itt egy elferdült társadalmi tudat áll, az a „látszatra való törekvés“, az a „presztízs-vágy“, amely azt súgja még a középosztály alsóbb rétegeiben élőknek is, hogy „aki ad magára valamit“, annak gimnáziumba, majd egyetemre kell küldenie a gyerekeket. Ezt a presztízs-törekvést még csak támogatja egy meglehetősen igazságtalannak tűnő rendelkezés, amely különleges előnyöket ad az egyetemi hallgatóknak. Aki az egyetemre beiratkozik, eleve kevésbé számíthat katonai behívásra még az egyetem elvégzése után is, az értelmiségi pályára induló itt a munkásoknál és a pa rasztoknál összehasonlíthatatlanul elő nyösebb helyzetbe kerül. Ráadásul, akit mégis behívnának katonának, az — még mielőtt magára húzta volna a mundért — máris tartalékos tiszti kinevezést kap. Persze, nem csak az aranycsillag jelent nagy előnyt, hanem az a tény is, hogy azonnal a török átlagjövedelemnél kétszerié nagyobb havi tisztifizetést kap. (A török munkás vagy parasztfiú, aki bevonul katonának, az egyetemről kikerült tartalékos tiszt fizetésének 2,5 százalékát kapja zsoldként.) Eddig csak az előnyökről volt szó. Beszéljünk most a dolog másik oldaláról. Az eauetemet és főiskolát végzetteknek csak mintegy 5—6 százaléka jut végzettségének megfelelő álláshoz — a többiek boldogok, ha egyáltalán valamilyen munkát kapnak. Az egyetemet végzettek között a munka- nélküliség aránya lényegesen magasabb, mint a városok átlagában, és majdnem megközelíti a falusi munka- nélküliséget. Törökország legjobb ismerői szerint az egyetemet végzett, elkeseredett, munkát kereső fiatalok jelentős része vagy Erbakan nacionalista Nemzeti Jólét Pártjára, vagy — és ez a veszedelmesebb —. Alparslan Türkes fasiszta Nemzeti Mozgalom Pártjára adta a szavazatát. A török belpolitika ismerői keserűen figyelmeztetnek arra, hogy az értelmiségi munkanélküliség növekedése, a fokozódó elidegenedés a huszonévesek nemzedékében összetalálkozva a múltba pillantó, a tegnap „török nemzeti nagyságát“ emlegető vallásos párt és a Hitlert eszményképül választó fasiszta csoportosulás propagandistáival rendkívül súlyos veszedelmek felé ránthatja Törökországot. Itt nem csak arról van szó, hogy az elmúlt évtizedben tulajdonképpen egyetlen olyan hónap' sem volt, hogy az egyeteme ken ne lett volna véres összecsapás a szélsőjobboldaliak és baloldali csoportosulások hívei között. Hosszú időn keresztül minden józan bírálatot, az ország súlyos gazdasági helyzetét elemző okos politikai gondolatot úgy utasítottak vissza Demirel és politikai partnerei, hogy azt mondották: aki most a kormányt bírálja, az „az ősellenségnek“, a görögöknek segít, más szóval: nacionalista hangulat szításával szereljék le az ellenzéki gondolatokat. Ami a görög—török ellentéteket illeti, itt több összefonódó kérdés élteti a múlt század óta fel-fellángoló heves szembeállást a két nép fiai között. Az első ilyen probléma Ciprus. A ciprusi görög és török nemzetiség közötti ellentétek végül is odavezettek, hogy török csapatok szálltak partra a sziget-köztársaságban és gyakorlatilag kettéosztották (ráadásul a görög többség hátrányára) a szigetet, és két, egymásról tudni sem akaró, közösségi közigazgatás alakult ki, a görög és a Szulejmán Demirel, az Igazságpárt vezetője, akinek pártja vereséget szenvedett török. (A török partraszállás egyébként abban a rövid időszakban történt, amikor Ankarában a most legerősebb párt vezéreként majdnem győztes BUlent Ecevit volt a miniszterelnök ...). A másik vitatéma az Égei-tenger. Itt a tengeri felségjog, azaz a halászati jog kérdésén túl egy sokkal jelentősebb problémát állít szembe egymással, Athént és Ankarát. Az Égei- tenger medencéje alatt, valószínűleg a kisázsiai szárazföld és a görög félsziget talapzatánál egyaránt olyan tengeralatti olajmező van, amelynek becsült olajkincse az Arab-öböl olaj- tartalékával azonos. Egyelőre még csak kutatófúrások folynak, mégpedig viharos körülmények között. Akárhányszor fut ki valamely török kikötőből Ankara lobogójával egy-egy kutatóhajó, ugyanolyan hangerővel hangzik fel a heves és türelmetlen tiltakozás, mint amikor a görög szigetvilág vagy a félsziget partjairól indul el a nyílt tengerre a görög lobo- gós kutatóhajók valamelyike. Még abban a kérdésben is vita van természetesen, hogy ha valamelyik nagy amerikai olajvállalatot bízzák meg az olaj kutatásával — Ankarának és Athénnek egyaránt voltak ilyen elképzelései évekkel ezelőtt — kinek van joga kutatási megbízást aláírni, törököknek vagy görögöknek. A világ nagy lapjainak szerkesztőségeit esztendőről esztendőre elöntik azok a térképek, amelyek a két fél igazát egymással vérre menően vitázva bizonyítani igyekeznek. Nyilvánvaló azonban, hogy a török szárazföldhöz oly közel fekvő görög szigetek esetében egyszerűen képtelenség lenne akármelyik fél számára kizárólagosságot biztosítani akár a felszíni vizek felségjoga, akár pedig a tengermélyben levő olaj esetében. Nyilvánvaló, hogy csak józan megegyezés lehetséges. De erről a választási kampány szenvedélyes heteiben szó sem lehetett. A Köztársasági Néppárt megpróbált szembefordulni a tárgyalásról, vitáról még hallani sem akaró nacionalista hangulattal. Ecevit kijelentette: „Elsődleges fontosságú az, hogy Törökország és Görögország jó viszonyt alakítson ki egymással. Egyikünk sem engedheti meg magának a fegyverkezési hajsza folytatását. Kedvező fejlemény az, hogy Görögország magáévá tette az elvet: az Egei-tengerrel kapcsolatos kérdésekről a két országnak tárgyalnia kell. Alapelvként abból kell kiindulni, hogy az Egei-tenger medre mindkét országé, tehát igazságosan kell megosztani a két ország között. Olyan módon, hogy a megosztást ne befolyásolja a szigetek hova- tartozandósága, illetve, hogy a megosztás ne befolyásolja a szigetek hova- tartozandóságát. A görög—török viszonyban kialakult feszültség a felségvizek, az olajkutatás és a légtér körüli vita (Ankara és Athén abban a kérdésben sem tudott megegyezni még véglegesen, hogy a légi közlekedés kijelölt légi folyosói tulajdonképpen kinek a területe fölött vonulhatnak) súlyos gazdasági hátrányokkal jár mindkét ország szempontjából, de talán erőteljesebben érinti Ankarát. A törökök rendkívül féltékenyen nézik az athéni lépéseket, amelyek a közös Piachoz való csatlakozást sürgetik; attól félnek, hogy a görögök hamarabb kerülnek a mostaninál jobb, szorosabb kapcsolatba a nyugat-európai gazdasági integrációval. A gazdasági problémák beárnyékolták a választás előtti napokat és még az új parlament első ülése előtt is sok találgatás és ingerült cáfolat hangzott el az ország gazdasági-pénzügyi helyzetéről. A félhivatalos Anatolia hírügynökség május utolsó napjaiban ingerült cáfolatban utasította vissza azokat az elsősorban nyugati gazdasági szaklapokban megjelent elemzéseket, amelyek szerint az ország pénzügyi csődbe került. (Érdekes módon Ankarából származó „még meg nem erősített hírek“ alapján íródtak azok a cikkek a francia, az angol és a nyugatnémet sajtóban, amely szerint „a török jegybank egyes vezetői“ kijelentették, hogy miután a devizakészletek ijesztően leapadtak, Törökország kénytelen felfüggeszteni importfízetéseinek egy részét. Ugyanakkor más lapok idézték azt az ankarai hivatalos jelentést, amely szerint május derekán az országnak mintegy 10 millió dollár „monetáris tartaléka“ volt, ebből 460 milliót dollárban, svájci frankban és nyugatnémet márkában, a többit pedig aranyban őriz a török jegybank.) A hivatalos jelentés, a cáfolat egy tömör mondat volt: „Törökország teljesíti fizetési kötelezettségeit és az üres államkasszáról szóló híresztelések spekulációs szándékokat szolgálnak.“ Ennek a határozott cáfolatnak a kiegészítéseként gazdasági szakemberek kijelentették Ankarában, hogy senkinek esze ágában sincs korlátozni a behozatalt vagy felfüggeszteni a fizetési kötelezettségek teljesítését. A bankok vezetői különböző nyugat-európai lapok tudósítóinak elmondották, hogy augusztus végéig Törökországnak különböző rövid lejáratú kölcsönök törlesztése címén mintegy egymilliárd dollárt kell kifizetnie. Ha ezt a kötelezettséget szembeállítjuk a 610 millió dolláros tartalékkal, világos, hogy Ankarának, pontosabban az új kormánynak mindenképpen újabb kölcsönöket kell szereznie. Érdekes volt figyelemmel kísérni, hogy a nyugati sajtó hogyan vette tudomásul, hogy a török gazdaság szakemberei — szinte függetlenül a kormánytól — a választási harctól, milyen nagy figyelemmel fordulnak a Szovjetunió felé. Az International Herald Tribune egyik cikkében a következőket állapítja meg: „Moszkva a két ország legutóbbi megállapodása alapján a következő körülbelül tíz évben 1,2 milliárd dolláros hitelt nyújt Törökországnak, amellyel 800 kilométeres közös határa van a Fekete-tengeren és Anatolia északkeleti határán. Ezeket a hiteleket Törökország acél-, alumíniumgyárak, vízi erőmüvek, olaj- finomítók és más ipari komplexumok építésére használják fel; ezekre az országnak égetően szüksége van, hogy tovább haladhasson a túlnyomórészt mezőgazdasági országból a vegyes gazdasághoz vezető, kanyargós útján.“ Tehát még az amerikai lap is kénytelen megállapítani: a szocialista nagyhatalom Törökország számára égetően szükséges területen ad segítséget és kedvező hitelt. (Folytatjuk) GÁRDOS MIKLÓS 15 Billent Ecevit, a választáson legtöbb mandátumot szerzett Köz- társasági Néppárt vezetője
