Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-07 / 32. szám
Rácz Olivér: KÖTELEZŐ HÜSÍB A községet, ahol élt, egy kis patak szeli át. A patak nevére nem emlékszem, talán nem is figyeltem fel rá soha. Perzselő nyarak idején bizonyára kiszáradt, vize elapadt, szomjas medrében tikkadtan tesped- tek a kövek. Olykor horpadt fazekak, ócska bakancsok is, úgy, mint minden hasonló, szikkadt, névtelen patakmederben. A patak mentén nagy, lombos fák vetettek árnyékot az útra és a ház ablakára. A ház mögött kanyargó, szürkén kígyózó műút vezetett fel a fenyvesek közé: a fenyvesek illata és jellegzetes hangulata leért a házig. A ház jellegzetes légköre felért a fenyvesekig és elért messze, a fenyveseken túlra. A ház ablakán olyankor egy férfi könyökölt ki, a fákat és a patakot nézte, s közben az embereket és a világot látta. Látó szemmel látta a világot, amellyel olykor harcban állt, s amelyért mindig harcban állt. Ha emberek mentek el a nyitott ablak alatt, köszöntötték a férfit, s a férfi elbeszélgetett velük. Termésről, gyárról, esőről, földről, életről, irodalomról, politikáról, világ dolgairól. Voltak, akik azért haladtak el a patak mentén és a lombos fák alatt, mert a férfit szerették volna látni. Ilyenkor a férfi kitekintett az ablakból, betessékelte a látogatót a házba. Ha enyhe volt az idő, büszkén megmutatta a látogatónak természetes, ősi mivoltában dédelgetett kis kertjét, s ha szép volt már a nyár, elvezette a látogatót a fekete ribizlis bokrok közé. — Egyél — mondta a férfi. — Ez jő. Szeretem a fekete ri- ibizlit — mondta, és kedvtelve csipegetett. — Azt mondják, egészséges, — A férfi szeme ártatlan volt, öröklött népi hagyományok tiszta hava édeseden benne, amikor a fekete ribizliről beszélt. — Rossz a szívem — mondta, mint egy mentegetőző, udvarias megállapítást —, azt mondják, ez jót tesz neki. Egyél — mondta, és kikereste a látogató számára a legszebb, legfeketébb, legdűsabb fürtöket. A látogató azután elköszönt — nem, nem volt a búcsú sohasem hosszú és érzelgős, s a látogató szeme ma sem borús a visszaemlékezéstől: a férfi nem állta az érzelgősséget —, s a férfi újra kikönyökölt az ablakon. A nyitott ablakon át olykor kihallatszott egy ócska írógép ütemes kattogása, gyakrabban egy töltőtoll halk surranása a sokasodó papírlapokon. A férfi írt. Valóság- irodalmat írt, ember-irodalmat írt, élő irodalmat hirdetett. Ám a valóság nem mindig simogató szavú, s a férfi, aki egy világháború fegyveres harcaiban és tábori egyenruhájában edződött egyszerre és egyidejűleg sajgó szíven szelíddé és megszállott, harcos hittel konokká, majd egy második világháborút megelőző ájult viharban és a rákövetkező, szervezett emberirtásokban ötvöződött megalkuvást nem ismerőén elkötelezetté (ha árnyas fái alatt és kedves bokrai között szólt vele az ember, a hangja álmodozó volt, halk és rekedtes], kíméletlen erővel és éles sürgetéssel tudta világgá kiáltani az elkötelezettség politikai Korparancsát. Érthető, hogy ez gyakran még nagy és megbecsülendő akarásokkal hivalkodó és mégis tétován tapogatózó, rekedtesre és álmodozóvá bizonytalanodott hangú kortársait is megdöbbentette, kényelmetlen, eufémikus borzongású visszautasításokra hökkentette: „Fábry Zoltán, a kritikus mindig hangos szavú volt. Kritikai mitológiát termelt ki magának, kurta-furcsa új szavakat, és soká szent homályban tartott hivatkozásokat az Abszolútra, a fő textusra, amit be kell tartani. Sosem ismerte el az esztétikai mérték szokásos uralmát az irodalomban, mindig több-kevésbé ellentétben volt a l’art pour l’art-ral, az írásmű emberi tartalmára és társadalmi elhivatására fordítva gondot és figyelmet.“ Valóban így volt. Ahány egykori vád, annyi örök érvényű, történelmi fejlődésünk és egyetemes harcunk által igazolt érdem és elismerés. Mert a férfi, aki a fenyvesek aló! „kurta-furcsa“ új szavakat üzent a világba, szépíró volt, és egy harcos elődök példáján alkotott, kristályos példázatokon tovább fejlesztett s immár általa teremtett műfaj sajátos költőjévé vált. Szavai olykor valóban kurtán hasítottak bele a tudatba, de furcsának csak a furcsán halló — furcsán érzékelő, a megszokott újjal, szokatlannal, élessel felcserélni nem kívánó fül félelme hallhatta. A férfi a fenyvesek gyógyító, jótékony homályában sohasem ismerte a „szent homályokat“; a homályban lapuló, ugrásra váró, ugrásra kész ellenséget ismerte, s mert felismerte, valóban az Abszolútra, az írásmű emberi tartalmára és társadalmi elhivatottságára fordított gondot és figyelmet. A fasizmus ellen harcolt, a szocializmus jogáért és megvalósításáért küzdött. Minden sora üzenet volt, azokhoz, akik feszülten várták az üzenetet, akik emberi hangra vártak az embertelenségben, s akiket a „békés Közép-Eurőpa szép éveiben“ sem tévesztettek meg az alattomos fedőnevek, az állítólagos világbéke érdekében farizeuskodó szemforgatással hozott áldozatok, tervszerűen elhintegetett. „hiszen csak arról van szó“ kezdetű, képmutató megnyugtatgatások, a bárgyúságig és gyávaságig önámító „bennünket ez nem érint“ megszövegezésű önáltatások. Azt, aki az Éhség legendáját, a Korparancsot és a Fegyver s vitéz ellen szigorú és mozgósító oldalait írta, valóban nem érdekelhette a l’art pour l’art és az esztétikai mérték „szokásos“ uralma. Sőt, a Vox humana makacs hirdetője és szószólója létére még a humanizmus szokásos szólamai sem; sohasem hitt az „egyetemes humanizmus“ idealizált, elvont, semmitmondó jegyekkel felruházott tételeiben: az internacionalista humanizmusban hitt, vox hu- manája a proletár humanizmus emberi szava volt. Ezért látta oly világosan és ezért hirdette oly következetesen, hogy az emberi elsősorban csak a nemzetiben érvényesülhet, de a nemzeti kizárólag és csakis a nemzetközi eszme együtthatóiban érhet céljához. Bizonyára nem lesz kegyeletsértés, ha felidézzük, hogy Fábry pontosan ezért bírálta és bírálhatta kezdetben a később oly egyértelműen politikai mozgalommá vált Sarlós-mozgalmat: Fábry látta és tudta, hogy amikor a magyar kisebbségi élet felett a kor végzetének fekete árnya lebeg, a kérdés alapvető gyökere nem a „magyar“ kisebbségi élet, hanem mindenfajta — szociális, politikai, gazdasági és nemzetiségi — kisebbségi élet rendezésében rejlik, s hogy a mindenfajta kisebbségi élet keretein belül sem kizárólagos érvényű a népi — pongyolább és hibásan felületes értelmezésben: népies — problémák gondolatának a felvetése, hanem a nép problémái sorsdöntők és megoldásra várók: a szocializmus erőteljes ajtózörgetését kell meghallani. Ezt a harcot j>edig kizárólag intellektuális síkon nem lehet megvívni: a szabadságvágy nem elegendő, az absztrakt vagy alkalma zott, zárt közösségek számára kisajátított szabadság szappanbuborék — a közös szabadságért kell síkra szállni; nem a béke jogáért, a béke állapotáért kell megküzdeni, a nemzeti és nemzetközi tartós egységét és összhangját kell megteremteni. Fábry — a hbékés Közép-Európa szép éveit“ éltük — mindig tiszta és félreért hetetlen megszövegezéseket üzent szavai < gyáva csöndet hasogatták: „A fasizmus nem ismer hétköznapi pilla natokat. Minden megnyilatkozása: ünnep látványosság, fokozott fortissimo.“ (Emié kezzünk Mussolini látványos felvonulásai ra, Hitler beszédeire, a Hitlerjugend dob pergetéseire — emlékezünk? „Rontás é. romlás, harag és háború, halál és ka tasztrófa diabolikus bölcsődala tépi a sü két füleket.“ Igen, emlékezünk. Emléke zünk és tudjuk, hogy a világ térképén méf ma is léteznek tájak, amelyeken dübörög nek a látványos felvonulások, üvölt a for tissimo, dúl a rontás és romlás, harag éi háború. Az ember gyakran csak egy üzenetre vár. Egy üzenetre, hogy megmozduljon, s te gye, amit kell. Egy üzenetre, amely felrázza a fásult Ságból, kábultságból, tanácstalanságból langyos biztonságféltéséből, egy üzenetre amely bátorságot önt belé — mert a bátor ság csakúgy osztódással és vérátömlesz téssel gyarapodik, mind a gyávaság — s amely lehetővé teszi, hogy rátaláljon i helyes útra. Kockázatok és veszélyek árár is. Fábry mindig tudott üzenni. A szélién meggyaláztatása ellen, Heinrich Mannért Ossietszkyért, Thomas Mannért, dolgozó kért és értelmiségért, mindenkiért. A2 egyetemes kultúráért, az egyetemes embe riségért az emberi magatartásért A harmadvirágzásért és a fiatal író kért (akik közül sokakat ő indítót! el útjukon, ő segítette át őket a buktatókon és akadályokon, pillanatnyi megtorpanásokon), az új nemzedékért. A feladatvállalásért és az irodalom és minden művészet társadalmi hatékonyságáért. Az egyértelmű, megmásíthatatlan igazságért és igazmondásért. Az ember a hallgatag fenyvesek alatt, az ember, aki megszólalt, beszélt, írt, tett és áldozatot hozott az emberiségért. „ ... a fákat és a patakot nésta, s kflxtM ax embereket és a világot látta.** Ilfllf ®rzem: sol{at beszélünk, de jóval kevesebbet mondunk ró- "JÍ la; sokszor idézzük, de kevésszer gondoljuk tovább a szavait; hivatkozunk eszméire, de alkotó módon ritkán alkalmazzuk őket. Születésének és halálának évfordulóin nem mulasztjuk el letudni tiszteletünket; az évfordulós kiadványok, az ünnepi megemlékezések kötelező tiszteletadása után azonban csönd — nagy és mélységes és halottfekete csönd — telepszik irodalmi és kritikai gondolkodásunk tájaira. Úgy érzem: nem az a fajta csönd ez, amelyben a jövőt termékenyítő gondolkodás születik, s amelyben csillagképekké állnak össze a gondolatok, engedelmeskedve a hagyomány, a Fábry-féle szellemiség gravitációjának, elrendeződve a Fábry-féle örökség körül, mint a bolygók a Nap körül. Irodalmunk égboltján mintha nem a Fábry- féle törvény szellemében keringenének a gondolatok, a célkitűzések, a vágyak és elképzelések — a művek bolygói. Pedig aligha vitatható, hogy a szlovákiai magyar irodalom univerzumában Fábry Zoltán tölti be a központ: a Nap szerepét, írásbeliségünk kicsinyke világegyetemét tanulmányozva, nem lehet nem észre venni azt a fényt, amely Fábry Zoltán szellemiségéből árad, s amely immár hatvan esztendő három irodalmi korszakának jelenségein hagyta ott jótékony nyomait. A Napról azonban — tudjuk és tapasztaljuk — különböző hangnemben, különböző hitekkel és különböző szándékokkal szólhat a szólni vágyó. Hol a gyermekmondókák naivitásával, hol a rituális fénykönyörgések, hol meg a lelkes napimádó himnuszok hangján. Tájainkon arról a Napról, amelyet Fábry Zoltán szellemisége jelent, eddig többnyire az említett három modorbari szólt a kegyelet (életművének tudományos feldolgozására mindeddig nem került sor). Létezik azonban egy negyedik hangnem is; kevésbé látványos ugyan, mint az említett modorok, ám mögötte a teljes és pontos megismerés vágya rejlik. A csillagász tárgyilagos indulatát fűti így a vágy: megismerni a Nap természetét, tudni, hogy miképpen viszonyuljunk hozzá úgy, hogy a gondolatok termékeny növényzetét érlelő fénye alól se vonjuk ki magunkat (hiszen ez a halált jelentené, ugyanakkor viszont túlságosan közeire se kerüljünk hozzá — a hője megperzselhet, a fénye elvakíthat. Az, aki Fábry folytatását úgy vállalja, hogy immár lezárt életművéből a ma is élőt, a jövőben is életképeset, a szüntelenül változó körülmények között is a változatlan értékűt keresi, az tudván tudja: a látni vágyó napba nem tekint. Nem a legendák, nem a himnuszok hangján kell tehát szólni Fárbyről; hasznosabb lesz, ha szellemiségének kisugárzását ama bizonyos csillagász módjára tanulmányozzuk — megnövekedett reményével az esélynek, hogy fényéből és melegéből alkotó munkára, jövőépítésre szolgáló energiákat foghatunk föl. Így, ilyen szemmel nézem Fábry Zoltánt, a kritikust, a csehszlovákiai magyar irodalom horizontján. Fábry tehát, a kritikus. Fábry Zoltán — sokan leírták már róla — elsősorban a valóság kritikusa: egy-egy irodalmi alkotás értékét mindenekelőtt a műben megnyilvánuló valóságtükrözés fokán és az író etikáján méri le. Valóságirodalom, erkölcsirodalom, szellem- és erkölcsember — ezek voltak Fábry leggyakoribb kifejezései kritikai működésének a kezdetén, s ha jól megnézzük, ezek maradtak alapvető fogalmai fejlődésének későbbi szakaszában is. Etielkötelezettséget a nemzetköziséggel, a I humánával egybeötvöző magatatartást benne. Mit kezdjünk ezzel az örökséggel? Aká ról (az irodalom megismerő funkciójáról) kító, valóságra visszaható szándékról (az sáról és eszmei küldetéséről) elmélkedün adottságaink, kicsike létünk közepette Fái az irányjelző tábla, amely szerint biztosa szélye nélkül tájékozódhat a népben-nem; ségben gondolkodó író, akire sajátos törté téneti és közösséglélektani tapasztalatok Zalabai Zsigmondi FOLYTATNI ÉS MEGHALA kaközpontúsága olyannyira erős volt, hogy háttérbe szorította a vizsgált művek formájának tüzetesebb elemzését. Ez a magyarázata annak, hogy az az Illyés Gyula, akiben különben szintén erős a valóságérzék és az erkölcsi indulat, egy helyütt azt írhatta, hogy Fábryt, a kritikust nem tudja követni minden útján, mivel „forrón dicsért íróinak zömétől jó, ha föllan- gyul...“ Nem kétséges, hogy a csupán „föllangyulást“ kiváltó olvasói élmény elsősorban a forma kiérleletlenségével, az esztétikai színvonal elégtelenségeivel magyarázható. Illyés véleménye tehát nemcsak a művek kritikája, hanem — közvetve — annak a Fábry-féle kritikai módszernek a .bírálata is, amelyben az alkotás etikai imperaktívuszára irányuló figyelem elnyomja a forma elemzését és értékelését. Fábryban az erkölcsi szigor, a korparancs muszája, a nemzetiségi írásbeliség „létirodalomként“ való felfogása a háttérbe szorította az esztétát; hiányzik belőle az az esztétikai érdeklődés, amely századunk magyar esszéíróinak Szerb Antaltól Komlós Aladáron át Illés Endréig és Sükösd Mihályig oly lenyűgöző tulajdonsága. Fábry elsősorban a mű eredete, illetve utóélete (hatástörténete) felől közeledett az irodalmi alkotáshoz, a valóságtartalmat, a szociológiai hátteret, az erkölcsi töltetet, a politikumot, a nemzetiség iránti hűséget és tát rótta a sors. Közismert tény, hogy Fá szellemisége volt; a mai és holnapi szlová zetiségi etikát formáló alapélménye pedig Fábry Zoltán öröksége lehet. Útja, amely tói az europáér gondolkodásáig ível, hog' vissza a kicsi, a testmeleg hazához — mai vár. Az írói etikára, a valőságábrázolás foké % azonban — lévén szó irodalomról, tehát nyomhatja el a műalkotás más (nem a tai összefüggő) elemeinek a vizsgálatát. Hisz tásban mint nyelvi képződményben a téma esztétikum síkjában valósul meg: formáké: lusként van jelen. Fábry Zoltán — a mát — publicistának jobb volt, mint esztétár íróitól és műveitől nemegyszer valóban ember. Pedig, mint maga Fábry írja az írói ta „nem enyhítő körülmény, és részrehajló ga. A kisebbség az egész része, a teljessé „ .. . kisebbségi megnyilatkozásnak csak túlmutató értelme, ha az a többségnek is r
