Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-07 / 32. szám
E. Fehér Pál Iránytűje: Október és Ady Nemrég újra Stószon járhattam: először Fábry Zoltán halála óta. Az idő barátságtalan volt, s a húsvéti alattomos hideg és a szél bezavart a kávéházba. Itt gondoltam megvárni a kassai autóbuszt. Akkor már megcsodáltam a Fábry-ház mai pélcjás rendjét: a glédába állított könyveket, a kutatókra váró vendégszobát, a ház falán az emléktáblát, egyszóval mindazokat a tárgyakat, melyek emlékének ébrentartását szolgálják. Megjött lassan az autóbusz is, tehát újra végigkísérhettem azt az utat, melyet a legtöbbször megtett: a házától a kassai katonai kórházig. Ez volt hát a világ, amelyben élt. Az a kopasz fasor, a nagyon is szerény patakocska mellett — igen, ezt nevezte ő stószi Unter den Linden-nek; azt a tiszta és rendes csapszéket — mert minden kétséget kizáróan csapszék volt, amely menedéket nyújtott a szél elől — ő kávéháznak látta. Lehet, hogy én, a nagyvárosok megszállottja, túlságosan szűknek látom ezt a világot? Dehogyis becsülném le a stószi magányt, jóllehet azt gondolom, hogy Fábry számára inkább kényszer, s élete végén így kissé szerep is volt ez a Stószra—Kassára-bezárkó- zottság. Vagy fogalmazhatnék úgy is: igazában mégsem itt élt. Ismerte és szerette a stószi világot, és őt is szerették ott. Amolyan nagy családként vették körül, a hiányzó kis család helyett is. Fárby azonban a rádió mellett élt, a bratislavai, berlini, budapesti lapokat olvasva, egy másik világban érezte otthon magát, a leveleivel beszélgetett. Úgy élt, mint hajdanán Kazinczy, s e réges- régi ma már idegennek tűnő magatartásformát avatta egy nagyon is korszerű, a XX. század lényegét értő közírói tevékenység keretévé. Mások — a többség — rendszerint letapadnak, belesüppednek még egy, a Fábryénál jóval kedvezőbb körülményekkel kecsegtető vidéki életformába. Fábry a lehető legprovinciáli- sabb körülmények között volt minden provinciális elvi ellenfele. Példát mutatott Budapestnek és Pozsonynak, Kolozsvárnak és Újvidéknek: lássátok, így kell a mi saját dolgainkat a világ ügyeihez mérni és igazítani. Micsoda belső erőfeszítésre lehetett szüksége, hogy tájékozódásának mindenkori frisseségét megóvja! Hogy ne a divatoknak engedjen, hanem jó csapást törve magának korunk információ-rengetegében. mindig arra a legfontosabb célra összpontosítsa figyelmét, mely életének, munkájának lényege lett. Mi is volt ez a cél? Méliusz Józsefet idézném, a régi barátot, életművének talán legmélyebb értőjét, ö írta le, hogy Fábry volt „a vox humana Kolumbusza. Magyar Kolumbusz. A történelemben új, sosem volt magyarság-tudat, egy lelki kontinens felfedezője: a magyar nemzetiségi tudat plusz-humánumának felderítöje, a »kisebbségi humánum« névadója; a nagy szakító a magyar nemzeti domináció katasztrófális illúzióival, minden nemzeti domináció tagadója, a nagy testvériség-építő ... Ady politikai. erkölcsének alighanem leghalhatatlanabb produktuma a magyar betű birodalmában ... Ady mellett a század legnagyobb magyar bűnbánója. A bűnbánat etikája révén jogot követelt az anyanyelvű, a nemzetiségi létre, kivívta a néptestvériség erkölcsi és megigazulását.“ Méliusz fogalmazása pontos: igen, ez volt Fábry célja. Tudatot, mégpedig szocialista tudatot teremteni a szlovákiai magyarság számára. Meggyőződése volt, hogy ez a tudat egészségesen befolyásolhatja a magyarság egészének tájékozódását és öntudat-építését. Nem félt a legkegyetlenebb igazságok kimondásától sem, mert vallotta, hogy a szocialista tudat nem építhet hazugságokra, tévhitekre. Nem félt a legeslegkegyetlenebb igazság kimondásától sem: képes volt bevallani — például Móricz esetében — önnön tévedéseit is. Ezzel arra is utalnék, hogy a stószi magány nem tette őt magahitté — bár tehette volna —, nem volt sem próféta, sem vezéralkat — noha vállalhatott volna ilyen szerepet is. Fábryra emlékezvén, születésének évfordulóján, lehetetlen nem felidézni két másik idei évfordulót. Annál inkább, mivel ez a két jeles dátum Fábry életének meghatározó élménye lett. Mert természetesen véletlen, hogy Fábry születésének 80. évfordulója, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. jubileuma és Ady születésének centenáriuma alig néhány hét távolságában követik egymást. De az már egyéni akarat volt, hogy Fábry életének, munkájának iránytűjeként Októbert és Adyt választotta. Ady vezette el a magyar valóság igazi képletének felismeréséhez és ez a felismerés szükségszerűen vezette őt a kommunisták igazához. VIII. 7. o A 10. és a 11. oldal illusztrációit Kopócs Tibor Fábry Zoltán cimü ciklusából vettük. „Az írói bátorság: politikai bátorság“ — így fogalmazza „szlovenszkói küldetését“ 1938- ban. — „De a politikai bátorság világvetület nélkül: önzsírjába fullad. Politikai akarat kell hogy egybeessen az emberség etikumával: a humánum igazoló politikájával. A politikai bátorság csak mint legteljesebb emberfelelősség érvényesül. A magyar népi felelősség nem kísérletezhet külön utakkal, csak az összemberségi cél avathatja változó és változtató történelmi erővé.“ Különösen az" utolsó mondatra hívnám fel a figyelmet. Fábry számára Október és Ady leckéje egyetlen irányba mutatott: hogyan lehet a magyar haladás ügyét az egyetemes progresszió teljes jogú részévé avatni. Nem hitt a magyar glóbusz külön, úgynevezett „harmadik útjaiban“. A külön utakban a felelősség megkerülését látta és okkal. Idealista lett volna? ösz- szetévesztette volna az elérendő célt a már kész eredménynyel? Sok-sok cikke, írása igazolja az ellenkezőjét: a valóság és az eszme megszállottja egyszerre volt. Nem tudott és nem is akart megfeledkezni a valóságról, ezt viszont azzal a meggyőződéssel vizsgálta, hogy mégiscsak látni kell azt a pontot, amelynek a magasából az analízis elvégezhető. Ez a pont pedig a szocialista forradalom igazsága volt. Szokás úgy emlegetni Fábryt, mint „antifasisztát“. Ez a megállapítás, természetesen, igaz. Olykor, ha nem az életmű egészét látjuk, az a látszat is keletkezhet, hogy az antifasizmus volt az a mindent átfogó eszme, amelynek nevében és amelynek igényei szerint ítélkezett. Politikai és esztétikai kérdésekben egyaránt. De vajon megvizsgáltuk-e pontosan antifasizmusának tartalmát? Észrevettük-e, hogy Fábry anti- fasizmusában természetesen benne foglaltatik az imperialista háborútól való irtózat, az egyénért és a közösségért érzett felelősség, de általánosabb jelentése is van ennek a fogalomnak? Fábry antifasizmusa voltaképpen az embertelenség minden formája elleni tiltakozás. Ez az antifasizmus az Ady- humánum ön- és közéleti igényét párosítja a forradalom távlataihoz. Az embertelenség megítélésében ezek a forradalmi távlatok mint igény jelentkeznek a jelenre vonatkoztatva. Ez az antifasizmus — az emberség korszerű igénye. Ha tetszik: az emberi jogok szocialista összegezése. Mint tudjuk, Fábry aktuál-po- litikus is volt, s ezért nem érzem szentségtörésnek, ha az emlékezésnek ilyen motívumai is vannak. Gondoljuk csak meg, hogy mennyire aktuálisan hangzanak ma. Fábry intelmei az „atomfasizmusról“. A fasizmusnak arról a válfajáról, amely külső formájában eltávolodott a fasizmus hagyomány demagógiájától, sőt a szavakban elítéli ezt, s közben a fegyverkezési verseny fokozásával, az ezzel együttjáró embertelenséggel valójában nem tesz mást, mint parancsuralomra tör, diktátumokkal akar a világban érvényesülni. Éppen Fábry „atomfasiz- mus“-fogalma mutatja antifasizmusának általános jellegét. Etikai tartalmát, amelynek korántsem csak német vagy világpolitikai vontakozásai voltak és lehetnek. Hiszen emberi és közösségi magatartás-típust jelöl. Stószon élt Fábry, de együtt Csehszlovákiával, a magyarsággal, Európával. Üzenete két mondatban összegezhető. Abból a beszédből idézek, amelyet Kassán mondott el 1938. július 31-én Gottwald, Major István, Laco Novomesky után kapva szót: „Ma mindenütt a népek megbéküléséről beszélnek. De a népek megbékülésének előfeltétele: a népek megértése.“ Fábry a népek megértéséért dolgozott. Forbáth Imre Fábry Zoltán Mint a pék kerek kenyereit, dagasztani, formálni úgy akarta ő az embert jósága fehér lisztjéből, eszmék élesztőivel, s melegíteni szíve kemencéjében; szerette a kristályos csöndet, az illatos-édes jázminbokrokat, harmatos fenyők árnyékát, szemlélni halványkék tájakat s a művészet hűs gyöngyeit - az ember kezében, melyről lehull már a bilincs; nézzétek, milyen kemények lettek az ő szemei és karcolók, miin összetört üveg, s a lágy művészkezek ököllé görcsösödtek, a hangja rekedt s félelmes, mint beteg farkasé, az élet bora keserű lett az ínyén, hogy mór-mór utólkozva kiköpi. magányossága barlangjában fázékonyon gubbasztva várja a melegítő napot, mert még sötétan bűzlik vén Európa fölött a barbárság vadóllatszaga, halálsikolyok törteimét hurcolja a szél s könyvmáglyák füstje gomolyog, rohanó vizeken véres tajték táncol - s ki úgy szerette a magyar tájakat, sarkantyúpengetve hetyke leventék dáridóznak ott, míg Dózsa népe nyögve robotol Virrasztóéi hát ezért kell neki az eszmék őrhelyén tágra nyílt gyulladt szemekkel öklöt feszítve, éberen és lankadatlanul formálni lángban-harcban a történelem tűzhelyén az embert, hogy legyen: jó, ízletes, kerek, szagos mint a frissen sütött kenyéri Török Elemér Egy hang (In memóriám Fábry Zoltán) 1 Ki tudja sorsunk némasággal teleírt mélységét, ki mossa le lelkünk fekete gyászát, az iszonyú kőkopárság hegyein létünk ördögi táncát ki állítja meg végre, emlékeink tükre elé állva, az idő ráncaival bélyegezve, ki mer hinni a tisztaság megbékélő mosolyában? 2 Mit ér a költői kép, a szépnek hatalma a gonosz hálóján fennakad, a mélység sötétje didergőn megérint, füledben csend topog, a tűz visszfénye arcodon, tekinteted a nincsbe vész, az űr semmijébe. 3 A vízen tükörképed, mit is mondhatna a feléd sikoltó anyaföldnek? Ez itt a pontos jelenléted, Közép-Európa, a hazád. Ide szült anyád eyszer s mindenkorra, itt vagy jövőd foglya. Nincs más esélyed, hát bird a terheket, s a szellem csöndjében tedd, amire születtél, a nap legyen gyámolítód, és a fénye mindennek, ami szép. 4 Ne az érzelem s a fölmagzott sérelem, hanem a bölcsebb értelem: bensőd vezére ez legyen. Sem az, hogy ki volt itt előbb: Csak annyi vagy, amennyi tettedből megmarad. Tóth László Felirat Fábry sírkövére Most elmegyek. Mit megéltem, tudom, elmondani mindent nem volt érkezésem. De mit minden vallatáskor vállaltam, örök-vállalásaimban vallottam. Nehéz örökség, tudom, a legnehezebb. Ezt hagyom rátok. Vigyázzatok!
