Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-31 / 31. szám

ÚJ szú

VI

I. 31.

Törökországi körkép I.

A híres isztambuli Takszim-ter az egyik legszebb Kemal-emlekmuvel

Azon a napon, amikor kihirdették Törökországban a parlamenti választások végeredményét, azaz a rádióban és a televízióban izgatott hangú hírolvasók közölték az országgal, hogy tulajdonképpen nincs többsége annak a köztársasági néppártnak, amelyet Billent Ecevit vezet és tulajdonképpen nem is lehet feltétlenül vesztesnek kikiáltani a kormány élén álló és az Igazságpárt vezéreként is szereplő Szu- lejman Demirel miniszterelnököt, sokan úgy érezték, hogy tulajdonképpen kár volt a rengeteg gonddal, bajjal és véres összeütközéssel terhes választási kampány^ ! tulajdonképpen semmi sem dőlt el, a küzdelem tovább folyik. Pedig Törökországnak mindennél inkább nyugalomra van szüksége — a politikai szenvedélyek és a gazdasági bajok egyaránt túlságosan sokba kerültek Ankarának.

Mi volt tulajdonképpen a végeredmény? A 450 tagú alsóházban 213 hely jutott Ecevit Köztársasági Néppártjának, 189 Demirel Igazságpártjának, 24 képviselői helyet szerzett Nec- mettin Erbakan professzor Nemzeti Jólét Pártja és — néhány kisebb párt- tocska és a függetlenek mellett az eddigi 3 helyett 15 képviselővel vonult be a parlamentbe a nyíltan fasiszta Nemzeti Mozgalom Pártja, amelyet •egy veszedelmes ember, a hadsereg volt tisztje, Alparslan Türkes vezet. Persze, önmagában ezek a számok nagyon keveset mondanak. Ha azonban néhány mondatban jellemezzük a fontosabb politikai csoportosulásokat, mindjárt kiderül, hogy ez a félig-med- •dig győzelemnek tekinthető köztársasági néppárti előretörés csak lehetőséget ad a gondokból való kijutásra. A legnagyobb képviselői létszámmal a parlamentbe bevonuló Köztársasági Néppárt lényegében annak a Kemal Atatürknek politikai örököse, aki gyakorlatilag egy fél évszázaddal ezelőtt szakítva a múlt Törökországával, a kor sínéin indította el Törökország vonatát — azt a vonatot, amelynek annak idején az ipari fejlődés volt a mozdonya. Ám ennek a vonatnak meglehetősen súlyos rakománnyal megterhelt tehergépkocsikat is kellett vontatnia. Ott volt mindenekelőtt a török múlt. Nem egyszerűen csak az Ottomán Birodalom, a török császárság egykori fél Európán uralkodó időszakára kell elsősorban gondolnunk, hanem arra, hogy a múlt század végétől egészen az új török ifjúság, Kemal Atatürk reformmozgalmának győzelméig mindig úgy beszéltek Törökországról, mint „Európa beteg emberéről". Ennek mindenekelőtt az volt az oka, hogy a török társadalom a maga elmaradottságában, az iszlám vallás papjainak szinte korlátlan hatalmával egy több évszázaddal ezelőtti szerkezetet próbált meg működtetni tu lajdonképpen a mi korunkban, a század húszas éveiig. Amikor Kemal reformjai mindenekelőtt az egyház, az iszlám vallás hatalmát szorították visz- sza, amikor megtiltották a fez; a nők számára a fátyol viselését; amikor Kemal szinte maga állt oda az iskolatáblák mellé, hogy megtanítsa a latin betűkre a török milliókat; amikor erőteljes beavatkozással igyekezett meggyorsítani a kapitalista fejlődést egy tulajdonképpen még az ázsiai feudalizmus tegnapjában élő országban — ablakot nyitott.

Ablakot nyitott, de a friss levegő, a széláramlatok sora nem egyszerre és

nem mindent sodort ki a múlt maradványaiból a török világból.

Kemal utódai az általa lefektetett politikai gondolatok őrzői, az Ecevit által vezetett Köztársasági Néppárt emberei azt mondják, hogy Kemal örökét most folytatni annyit jelent: megérteni a legmodernebb technika átvételének fontosságát, megérteni ezzel egyidőben azt is, hogy a társadalmi fejlődés is hallatlan mértékben felgyorsult korunkban. Ha a jelenlegi európai színkép, politikai körkép megfogalmazásait használjuk, akkor azt kell mondani: Ecevit pártja egy reformista szociáldemokrata párt programjához hasonló elképzeléseket hirdetett meg a választási kampányban. Maga a pártvezér, Bülent Ecevit, a volt mérnök az ötvenes éveiben járó politikus pedig afféle „török Willy Brandt“. (Ezt az utóbbi minősítést egyébként a nyugatnémet sajtó tudósítói adták már esztendőkkel ezelőtt a török vezetőnek, aki egy alkalommal már volt kormányelnöke Törökországnak.)

Az eddigi kormányzópárt, az Igazságpárt, ugyancsak az európai és politikai pártokkal összehasonlítva valamely konzervatív csoportosulásnak felel meg — a török tőkések egy meghatározott csoportjának érdekeit képviseli és gyűjtőmedencéjévé lett az államigazgatásban foglalkoztatott közép- és magas állású tisztviselőknek, a nagypolgárságnak és a közép-, valamint nagybirtokosoknak. A „jómódúak pártja" volt mindig is az Igazságpárt és sokszor emlegették, hogy Demirel miniszterelnök és családja számára a politikai hatalom bizonyos gazdasági előnyök sorát is jelenthette, mert maga (az ugyancsak mérnök) Szulejman Demirel és a család másik három mérnöktagja az elmúlt esztendőkben rendkívüli vagyon birtokosává lett, meggazdagodott.

A létszám szerint harmadik párt léte, jelenlegi mandátumszáma (amely

ugyan majdhogy nem a fele az előző parlamentben elnyerteknek, tehát bizonyos fajtá visszaesést jelez) bizonyítéka annak, amit az előbb a török múlt súlyáról emlegettünk. Huszonnégy képviselővel szerepel ugyanis a parlamentben Erbakan professzor Nemzeti Jólét Pártja. Azé az Erbakané, akiről keveset mondunk, ha azt állítjuk, hogy szélsőségesen nacionalista, elvakultan, bigottan vallásos mohamedán, elképzelhetetlenül idegengyűlölő és néha meghökkentően fantaszta. Erbakan is gépészmérnök, és az ember szinte el sem hiszi, hogy egy művelt, tájékozott ötvenéves férfi, akinek zsebében az aacheni egyetem diplomája van, kijelentse: „Valamikor nekünk, az iszlám világának harcolni kellett a keresztények ellen, a keresztesháborúkban, a keresztesvitézek ellen. Akkor nem tudtak legyőzni bennünket. Most a Közös Piac segítségével akarják legyőzni Törökországot és vele az iszlám világát. De hát Allah segítségével ezt a támadást is visszaverjük.“ Erbakan a választási kampány során elmondta, neki olyan reform- tervei vannak, amelyek segítségével „Allah egyenesen a világ élére röpíti Törökországot, és valamikor a nyolcvanas évek végén az Egyesült Államok, Nyugat-Német ország, Franciaország mellett Törökország a világ öt vezető hatalma közé számít majd." Részleteket nem mondott, de már ez a kijelentés is mutatja, hogy miféle politikai elképzelések segítették mandátumhoz a Nemzeti Jólét Pártjának képviselőjelöltjét. Egyébként Erbakan a Kemal-féle reformok megsemmisítésének útjára szeretné vinni a török parlamentet és már többször javasolta, hogy a Kemal-fogalmazta alkotmányt mielőbb változtassák meg, mert abban az az eretnek nézet is bennfoglaltatik, hogy a hatalom a néptől ered. „A hatalmat Allah adja, az ő neve nélkül nem alkotmány az alkotmány," szólt a gépészmérnöki megnyilatkozás egy alkalommal.

A körkép, amelyet Törökországról megpróbálunk felrajzolni, most érkezik a legriasztóbb figurához. Háromról tizenötre növelte képviselőinek számát a Nemzeti Mozgalom Pártja. A vezér — mindig használják a neve után ezt a kifejezést — Alparslan Türkes katonatiszt volt, és a hadseregből való kiválása után jelentős szerepe volt minden szélsőségesen jobboldali megmozdulásban, a hadsereg megbízásából, egykori tisztbarátai felkérésére szerepet vállalt az elmúlt évtizedek török katonai hatalomátvételei után a „rendcsinálásban“ és abban a „politikai nagytakarításban“ is, melynek egyik felvonása a Menderes egykori miniszterelnök kivégzése után a hívei ellen folytatott fegyveres hajsza volt. Egyébként a választási kampány során Alparslan Türkes emberei — a felfegyverzett, szürke ingben közlekedő, a nácik és az olasz fasiszták bandáinak receptjei szerint viselkedő „szürke farkasok" mintegy kétszáz embert gyilkoltak meg, körülbelül háromezer gyűlésen rendeztek véres verekedést és ők maguk hencegtek el azzal, hogy százezer számra égettek el vagy téptek le Ecevit-plakátokat, de még Demirel Igazság Pártjának egyes, nekik nem tetsző képviselői ellen is felléptek. Alparslan Türkes egyébként soha nem tagadta, milyen példaképek, milyen politikai gondolatok vezetik. „Az én eszményképem Hitler. Az én politikai célkitűzésem a Nagytörök Birodalom" —- jelentette ki Türkes és a választási kampányban olyan térképeket is osztogattak a Nemzeti Mozgalom Pártja gyűlésein, amelyeken az egész Ciprus, Görögország, Bulgária, Szíria, Irak nem jelentéktelen területe szerepelt az elképzelt Nagytörök Birodalom határain belül. (Egyébként Türkes egyes kérdésekben pontosan ugyanazt mondja, amit Demirel: a Görögországgal kialakult tengerjogi vitában mérhetetlenül türelmetlen álláspontot elfoglalva, még csak vitatkozni sem hajlandó arról a bonyolult kérdésről, hogy az Égei-tenger görög szigeteitől néhány mérföldnyire vajon kinek van joga halászni: görögöknek vagy törököknek, és hogy vajon az Égei-tenger alatti, egyelőre felmérhetetlen mennyiségű és értékű olajkincs kit illet, Athént-e vagy Ankarát...)

Mindez, amit eddig Törökországról elmondottunk, természetesen csak a három legnagyobb párt és vezérének jellemzése, magáról az országról és problémáiról még csak szó sem esett. Pedig azok lényegesen fontosabbak pártoknál és személyeknél: a nép életéről, munkájáról, gondjairól van szó.

A legutóbbi népszámlálás idején, 1970-ben 36 millió lakosa volt Törökországnak — most valószínűleg meghaladja a 43 milliót. De ebből a 43 millióból 4 millió a munkanélküliek száma, ami azt jelenti, hogy a munkaképes lakosságnak legalább 14—15 százaléka ácsorog reménytelenül a falvak főterein vagy a városok peremén. Az elmúlt két évben átlagban 20 százalék volt az infláció mértéke. Igaz ugyan, hogy még mindig igen jelentős számú — körülbelül 1 200 000 — török férfi és nő van távol az országtól és él vendégmunkásként Nyugat- Németországban, Ausztriában, Svájcban, Franciaországban, ám egyre több vendégmunkást küld haza a válságtól sújtott Nyugat-Európa. (A kép akkor teljes, ha tudjuk, hogy ezek a török vendégmunkások bárhol Nyugaton a legnehezebb és legpiszkosabb munkát kapják csak és a nyugatnémet vagy osztrák munkás bérénél alacsonyabb fizetésért.) A vendégmunkások hazautalt márkái és schillingjei gyérebben csörgedeznek 1973 óta, és ez azt jelenti, hogy növekszik a külkereskedelmi mérleghiány. Vannak olyan számítások, amelyek szerint annak az öt- milliárd dollárnyi évenként fizetendő összegnek (az ország hiteltörlesztése és kamatterhe), amelyet Ankara hitelezői várnak, tulajdonképpen már nincs meg . 1977-ben sem a fedezete, és az ország gazdasági csőd felé halad.

Mindez ott volt a választási kampány hátterében és ezek a gondok kísérték a parlamenti mandátumok megoszlását bejelentő közleményeket is.

(Folytatjuk) GÁRDOS MIKLÓS

A számok keveset mondanak