Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-31 / 31. szám
Kövesdi János — Borzasztó ez a hőség — mondja a nő. — Az, drágám, elviselhetetlen. — Csak mielőbb itt lenne már a vakáció, hogy elutazhatnánk. — Két hét. Azt még ki kell bírni valahogy. A nő könnyedén tartja a volánt. Aranyszőke haja sejtelmesen csillog a kora délutáni napfényben. Gondolatai most messzire röppentek, a dubrovniki tengerpart fölött szálldosnak. Duzzadó emlői epekedve tekingetnek ki a mély kivágásból. Jobb lábát, mely most a gázpedált nyomja, végigbizsergeti az elképzelt langyos homok. — Én ezt nem bírom ki — rázza meg a fejét, és fél kézzel japán legyezője után nyúl a műszerfal tetejére. — Ne haragudj, drágám, már mondtam, hogy ezt ne tedd. Ne hazardírozz az életünkkel. — Hát ha félsz, akkor gyere és vezess te. De a cigarettát azt dobd el. — Nem félek, de... elég egy olajfolt az aszfalton. Pedig félt. Mindig félt, ha a felesége vezetett. Helyet cseréltek. A nő előhúzta reti- küljéből díszes cigarettatartóját és a művésznőkre jellemző lezser eleganciával rágyújtott. Élvezettel szívta le a füstöt. A férfi gondolataiba mélyedve (vagy gondtalan egykedvűséggel?) vezetett. Az utat nézte. Az úttest tompa surrogással folyt be a kerekek közé. Hallgattak. A nő a délelőtti próbára gondolt és vasárnap estére, amikor ő a híres musical Lady-je lesz a Duna-parti nyitott t színpadon. Másfél nap gondtalanság. Ö, édes semmittevés, ó gyöngéd napsugár... Az a hülye Gajdog tisztára szadista, vasárnap délelőttre is berendeli a bandát próbára. Pedig már ez lesz az idén a musical tizennyolcadik előadása. „Művésznő, maga sem lehet kivétel.“ Vasárnap négyig is ott maradhattunk volna. A férfi most nem törődik a munkájával. Schiller Don Carlosa kedden megy legközelebb. Neki addig szabadja van. És ma még csak péntek. Különben is, egy jellemszínész köp az egészre, számít az, hogy az ő jelentéktelen Mercado orvosa bemegy azzal a pár mondattal, vagy nem? A Renault közönyösen zümmögött a júniusi melegben, egyenletes sebességgel úszva a víz- tükör-csillogású sztrádán. Fél óra múlva letért az autópályáról, és nemsokára lefékezett egy nagyobb faház előtt, mely kissé távolabb állt a többi hétvégi házaktól. A vörösfenyőtáblán, mely a bejáratnál függött, ezt olvashatta, aki arra ment: A SZÍNMŰVÉSZETI SZÖVETSÉG NYARALÓJA Kirámolták a holmit a kocsiból. — Tiszteletem — turbékolta a homokos mo- solyú portás —, és kezet csókolt a művésznőnek. — Sokan vanak? — kérdezte a férfi. — Ä, dehogy, csak két pár előzte meg önöket, Bőhm úr — közölte a portás. — Ök mindjárt reggel érkeztek és nyomban el is mentek valahová. A férfi átvette tőle a szobakulcsot. Éppen fél három volt, amikor megjelentek ismét a nyaraló előtti betonkiugrón. A férfi sportosan volt öltözve, műanyag szatyrában fanyelű tompa kés lapult. Odanyújtotta kezét a feleségének, hogy el ne csússzon a lépcsőn, míg letipeg. — Légy oly kedves, hozd a plédemet — mosolygott rá férjére szalmakalapja alól —, szorít a napozóm pántja. Megigazítom. A nap óriási sugárágyúként lövellte a for- róságot a földre. Megszokott napozfóhelye, a csendes kis tisztás a parkerdő legtávolabbi csücskében elhagyottan várta a művésznőt. Imádott napfür- dőzni. Férje mindig elkísérte a tisztásig, hogy lekenhesse a hátát napozókrémmel. Miután be-’ krémezte, visszasétált a kapuig, mert restellt a kerítésen átugrálni, és majdpem a kis tisztás irányában, nekivágott az erdőnek. Széttárta a karját, mint a fölszállni készülő gólya, és néhányszor egymás után mélyet lélegzett. Krisztusi korban már mindenki lehet természetrajongó. 0 az volt. És szenvedélye is lehet. Az ő egyetlen hobbija a gombázás volt. Hirtelen megtorpant. Száz méternyire előtte egy vaddisznócsapat vonult keresztül. No csak. Micsoda szerencse! — mondta magában. Még nem találkozott vaddisznóval az erdőben. Izgatottan várta végig egy vastag fa mögött, míg a disznók a malacokkal eltűnnek. Közben a feleségére gondolt, aki, bár hét évvel fiatalabb volt nála, „fölkapott“ éneskesnő volt, és már „vitte valamire“ a pályán. Ritka testi szépsége, kitűnő összeköttetései vagy tehetsége emelte-e — ahogy mondani szokták — a szerencse kegyeltjei közé, azt most ne firtassuk. Tény, hogy kivételes szépség volt és a jellemszínész éppen ezért — nagyon boldogtalan. Hároméves házasok voltak, és a három esztendő alatt annyi tapasztalatot szerzett a házasságban, mint mások tíz év alatt sem. Megesküdött a feleségének, hogy nem lesz féltékeny, soha nem rendez jelenetet „minden polgári előítéletet elvető“ gondolkodás- és életmódja miatt. Teljes nagyvonalúság. Ez volt a megegyezés. Szinte eszelősen szerette a feleségét, és hű volt hozzá. Ennek viszonzását sóvárogta titokban. És ez nagy hiba volt. A túl szép nőket nem szabad ennyire szeretni, jutott eszébe egyik öreg barátja bölcsessége. Az ilyen nők szépségük tudatában feljogosítva érzik magukat arra, hogy miattuk mások akár szenvedjenek is; megszokják, ezért természetesnek veszik, hogy nekik az életben (a szexuális életben is) mindent szabad. A jellemszínész tehetséges ember volt, ám meglehetősen szerény és szemérmes. Kezdetben nagy jövőt jósolt neki egy nagy rendező, aki azután egy prágai színházhoz került. És ő elszürkült. Mert nem volt gyomra a szerepvadászathoz. Nem érdemesítette kellő figyelemben „IV. Henrik“, egyik öreg barátja intelmét, hogy „a művészvilágban nem elég a tehetség, olykor a malac maszkját is fel kell ölteni, hogy a másikat félre tudjuk taszítani a vályútól“. Ű maga az öregbarát, sohasem öltötte fel ezt a maszkot, nem volt rá szüksége. Elfogadták őt nagy színésznek még előbb, s talán már elég öreg is volt hozzá. Ö pedig nem tudta magára venni ezt a maszkot — túl méltatlannak találta önmagához. És elbizonytalanodott, még házassága második hetében, amikor egy este, lefekvés előtt — in médiás rés — azt mondta neki Sylvia, a felesége: „Nem is tudom, miért is mentem hozzád feleségük“ Amint férjét elnyelte az erdő, Sylvia — mint más alkalmakkor is — megszabadította csípőjét és mellét a kellemetlen szorítástól. A ruhadarabokat kupacba rakta a feje mellé. Kis ideig vizsgálgatta a mellét, majd hanyatt feküdt a bolyhos fürdőlepedőn. Nyugágyat is hozhatott volna magával, van elég a portásfülke melletti beugróban. De ő így szeretett napozni, elterülve a kemény gyepágyon, meztelenül. Csak a szemüveget hagyta magán. Ez az egészséges. Teste kívánta a napfényt, és ő nem tagadta meg testétől, amire szüksége volt. A Burda legutóbbi számát is magával vitte, azonban most valahogy nem volt kedve a lapozgatáshoz, böngészgetéshez. Élvezni akarta inkább a napot, átengedve vad sugarainak csábító ölét, buján domborodó csípejét, kecses hosszú nyakát, egész szoborszép testét. És a szemérmes nap egy pillanatra lehunyta káp- rázó szemét és kis ideig egy felhőcske mögül mert csak kikandikálni, mert félt, hogy megvakul. Ám csakhamar megemberelte magát és tágra nyílt szemmel bámulta a földi tüneményt. Ö, isten, ezt tapintani is meg kell, oly szép! A nap lassan kinyújtotta hosszú karját. És Sylvia hagyta, hogy a pajkos vén csavargó teleigya magát gyönyörűséggel, hiszen teste régen hozzászokott már a kíváncsi tekintetekhez. Miért ne hagyta volna, amikor oly mesteri kézzel simogatta, masszírozta, amikor oly kéjes élvezet ömlött szét bőrén puha uj- jai nyomán. Sylvia tehát kacérkodott a nappal, aki már olyan öreg volt, hogy úgy sem tudott ártani neki. Közben Szilveszterre a kötélizmú vízilabdázóra gondolt, aki várni fogja a mólóbárban vasárnap előadás után. Szilvesztert talán csak azért kedvelte, mert hasonló volt a nevük. A füvek és falombok zizegő zenéje s a kilátásba helyezett örömök zsongító mámora kis híján elaltatta a művésznőt, amikor váratlanul furcsa nesz ütötte meg a fülét. Visszafolytotta a lélegzetét: a különös, ritmikus, kúszásra emlékeztető zörej erősödött, azután mintha száraz gally roppant volna, majd egyszerre megszűnt az egész. Az volt a legfurcsább, hogy a zörgés nem egy irányból jött. Kis idő múlva ismét folytatódott a különös zörej. Meggyorsult, s most már egészen közel volt hozzá. Ijedten felült, és meglepetten felszisszent. Fürdőruhás sihederek vették körül: szemben, jobbról, balról, mindenünnen. Négykézláb állva bámultak rá. A mellére kapta napozóját és körbepillantott, öten vannak, suhant át az agyán. Az öt meztelen alak úgy festett, mint egy élő ötszög. Ö meg a közepén. önkéntelenül elkiáltotta magát, majd még egyet kiáltott. De nem túlhangosan: — Péter! ... Péter! — A dúshajú kamaszok, mintha dróton rándították volna őket, egy szökkenéssel ott termettek mellette. Meghökkent. — Kicsodák maguk? És mit akarnak? — mondta. Egyikük, aki a legidősebbnek látszott közülük, rámosolygott: — Régi rajongói vagyunk, kedves művésznő. Rabjaivá tett bennünket gyönyörű hangjával. Magas, kulturista testalkatú, szőke fiú volt. Hiszen ez már húszéves is van, gondolta Sylvia. És milyen szép! És mintha már látta volna valahol — állapította meg sebtiben. De ez a kicsi itt baloldalt még egészen gyerek. Tizenhat éves se lehet. — Nem szégyellik magukat? Minek jöttek ide?! — Közelről akartuk látni... művésznő — guggolt le hozzá a szőke. — Egészen közelről. Most egyszerre megvillant benne, hol látta ezeket a hulisokat: Az autópálya szélén, amikor bekanyarodtak a hegyi kocsiútra. Ezek álltak ott a mellett a nyitott tetejű öreg Praga mellett. Ez a szőke hanyagul az ajtónak támaszkodott. — Ha azonnal el nem takarodnak innét, ismét sikítani fogok — mondta határozottan, de furcsamód ő maga egyáltalán nem hitt benne, hogy csakugyan sikítana. Előrelépett egy zömök fekete fiú: — Ha sikítani próbál, hölgyem... akkor kénytelenek leszünk ... — a szájára mutatott, eléje tartva egy frissen vasalt zsebkendőt. A szőke mogorván ránézett és hátratolta. A művésznő egy pillanatig gondolkodni látszott. — Jó. Nem sikítok. De akkor forduljanak el, hogy felöltözködhessem. — Ö, az istenért, csak azt ne, gyönyörűségem — mondta mézédes hangon a szőke. — Mi így akarunk csodálni téged. Már le is tegez a pimasz — gondolta Sylvia. — De hogy illik neki! Kedves kölyök ... Más helyzetben talán még ... — Tudod, gyönyörűséges csalogányom, mi egészen eddig beléd vagyunk esve — bökött hüvelykujjával a nyakára —, és azt reméljük, hogy nem tagadod meg tőlünk kegyeidet. Betonra vesszük, hogy ol nem kenyerünk az erősz ránk. — És a ruhái utár A művésznő kitépte k< gyengéd dulakodás köve A tisztáson váratlanul — Mit csináltok itt, ti Semmi válasz. — Bántottak, drágám? A művésznő megrázta lét próbálta elfedni. — Elvették a ruhámal A suhancok egymásra tett. Ketten-ketten karc futólépésben a tisztás s vastag gyertyánfához. M hatott volna — hátrafe: hozzá is kötözték a fi tömték a saját zsebken — Klassz meló volt mérését a szőke, aki idi dőstül felnyalábolva — vitte a művésznőt. S vé hogy a függöny lyukacs — Művész úr, most e vetkezik, remélem megt össze Pufi csúfondáros felé pislogva. — Ne, ne — nyöszörj művésznő. Hangját elny A „siserehad“ kuncog A lombfüggöny mögü hallatszott. — Kösd be a szemét! tásra a szőke parancssz Pufi a jellemszínész fc — Te... te nősténym dal E^t a férfi mondta a 'vésznő — ki tudja mer vette a tampont a száj zsineget a csuklóján. A tettesek már rég n A „nősténymacska“ e mult a férfira, majd h változott. — Még te merészelsz gyáva senki! — Sistergf ka. Mosolya alatt az ö gett. — Hagyja, hogy ké kötözze. Betömik a száj jével... És ő mindezt rúgdossa hasba a vásott végignézi, hogy engem . Istenem, micsoda lehe ő gyaláz engem. Pimasz — Az vagy, ami min született ringyó. Minder cak lecsúszott a fejemrí ges nyöszörgésedet, a hallom, az is elég lett ve — Már hangom se v< nem jöttél segíteni. — Hangod ... Enger gyen ... — Egy férfi, aki igaz a semmi zsineget. De tt — Egy nőt, aki nen olyan egyszerű megerő: tad ... Végképp nem vé tál, pedig neked nem Miért nem martad ki a rúgtál a ... Tűrted, mir tad ... Még élvezted is! kot végig kellett nézni elszakítani a zsineget. Elhallgattak. Ernyedt egy darabig. — Micsoda szégyen férj. — Micsoda szégy szemem láttára ... Azc a rendőrségen ... Csend. — És orvoshoz... f( Valaki szemtanúja ve a suhancok hencegtek e kel? Ez kideríthetetlen a hétvégi büfében csakh járt a szenzáció. — Bőhmnét megerősz Amikor a házastársali nyílásban, hogy indulás kávét, olyan csend lett kor a tanár belép a ti furcsa pillantásokat ve A Renault nemsokár: Bőhmné vezetett. Égé: Csúnya kifejezésekkel é lették egymást. A férj tározását, hogy elválik pörgött a jobb hátsó ül pincsi kutyája szokott Az a hely ugyanis a kui osztotta az elhatározd érvelt. — Egy férfitól ember ... Egy igazi fér gaszkodik hozzá, hogy i elköltözzön. Közös megegyezésre amint Bőhm fogalmazó gye az egész város“) a férj: nem jelentett a feleség: nem fordul szerint különben nem i Eltelt a két hét, egy A jellemszínész nem ír keresetével és nem költ lyet a művésznő szülei — a háború után. (N hogy jönne az ki: eg albérletben!) Egyébként az eset n város száján“. Régóta szenzáció. Szabó Gyula: Férfi és nő
