Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-31 / 31. szám
Tudod, )edig bízd ót. Ezt i férj. kiáltotta. ak a melszőke in- Pétert, és tolták egy it is szól- il — már s szájába tóttá elis- fürdőlepe- öny mögé érdekelte, :ciónk kö- - ráncolta t a férfi llhatóan a nbok. szóváltás ki a tisza szatyrát, íulladéklátán a múlva — ki- ragdosta a tlenül bá- énytigrissé 3... te ... volt a torika szisze- mrek meg- zsebkendő- tűri. Nem Nyugodtan aleségét... I És még íl. Ringyó, z a ... va- ;ak a bete- mbolásodat a hívtalak, iztek nógatja ezt iagát, nem i te hagy- em sikítot- a szádat, miért nem n . .. hagy- szt a mocs- em bírtam II lihegtek letörten a ségemet a teni fogom atnek vagy élményü'k- onyt, hogy ról asztalra ik az ajtó- »yanak egy mint ami- A nyaralók K. t hazafelé, eszekedtek. [ásókkal il- ilárd elhalt úgy ku- i művésznő velük van. i művésznő sértés! — viselné az ötötte: Ra- tiéten belül esetet — ára ne veendőrségen, (véleménye zükség). egy év is. Ságra válóillából, me- írdemeikért Meg aztán, Uemszínész maradt „a az ilyesmi B rackett bosszúsan felkiáltott: — Két hétig gyalogoltál Kansas Cityből csak azért, hogy álláshoz juttassalak? — így van, Tom. Mi mást tehettem volna? — Jesse! Kérlek, ne haragudj, de holtszezon van, nem tudok most munkát szerezni. Te nem ismered az olajszakmát. Ez különleges szakértelmet igényel. Van ugyan itt egy pár bajtársam, akikkel együtt katonáskodtam, de most sajnos ők sem tudnak segíteni. legjobb volna, ha megvárnád, amíg valami neked való munka akad és akkor értesítlek. Jesse elszédült. Az utolsó kétheti reménysége semmivé lett. A lelki gyötrelemtől, a csalódástól görcsös fájdalom húzta össze gyomrát. Kétségbeesetten felkiáltott: — De hiszen az az ember, aki a teherautóidat vezeti, határozottan állította, hogy nálad mindig szükség van munkaerőre! — Csak nem az én vállalatomra gondolsz? — kérdezte Brackett halkan. — De igen, Tom, arra. — Nem, ez nem lehet igaz! Csak nem akarsz nálam dolgozni? Hiszen fogalmad sincs arról, hogy ez mit jelent? — De igen, nálad akarok dolgozni — mondta Jesse határozottan. — Az az ember mindenről tájékoztatott, Tom. Te vagy az üzem irányítója. így van? Te szállítod teherautóiddal a dinamitot? — Ki volt az az ember, Jesse, aki neked mindezt elmondta? —■ Everett, Everett, ha jól emlékszem. — Talán Egbert? Olyan magas volt, mint én? — kérdezte Brackett fojtott hangon. — Igen, igazad van, Egbert. Remélem, nem valami csaló? Brackett nevetett, de ebben a nevetésben nyoma sem volt vidámságnak. — Nem, Egbert nem volt csaló. — Azután megváltozott hangon felkiáltott — Varga Lajos illusztrációja Albert Maltz Jesse! barátom, mielőtt olyan messziről idejöttél, meg kellett volna hogy kérdezz engem! — De hiszen éppen ez az, amit nem akartam mondta Jesse naiv ravaszsággal. — Tudtam én azt jól hogy azt mondtad volna, ne jöjjek. Egbert megmondta nekem, hogy ez nagyon kockázatos munka, de én evvel nem törődöm, Tom. Brackett összekulcsolta a kezét. Erős, húsos arca megkeményedett. — Jesse! Az én válaszom mindenképpen az, hogy nem. Jesse kétségbeesve feljajdult. Álmában sem jutott eszébe, hogy Brackettel nem tud megegyezni. Az egyetlen problémát csak abban látta, hogy eljusson ide Tulsába. — Könyörgöm, ne tedd ezt velem. Hát valóban nincs semmi munkád számomra, Tom? — De igen, adhatnék neked munkát. Ha akarod, akár Egbert helyét is elfoglalhatod! — Hogyan? Talán elbocsátották? — Nem! Meghalt. — Szörnyű! — Ha tudni akarod, Jesse, munka közben, az elmúlt éjjel. — Hisz ez rettenetes! — kiáltott fel Jesse. — De bánom is énl — Most jól figyelj — mondta Brackett. Elmondok neked egy pár dolgot, amit még eljöveteled előtt meg kellett volna kérdezned. Mi nem dinamitot szállítunk. Az olajfúrásoknál nem használhatnak dinamitot, bármennyire szeretnének, hiszen ennek a szállítása nem volna veszélyes, hanem — folyékony nitroglicerint. — De hiszen én ezt tudom. Egbert mindenről tájékoztatott engem. Hidd el, Tom, én mindennel tisztában vagyok — bizonygatta Jesse. — Maradj csendben egy percig — parancsolt rá Brackett mérgesen. — Figyelj rám! Kell, hogy megtudj valamit erről a veszedelmes folyadékról! Elég, ha hangosan köhögsz — máris robban. Tudod, hogy szállítják ezt? Egy különleges formájú tartályban, amely több részre van osztva és minden rész rugalmas anyaggal van bélelve. Ez az egyetlen lehetséges módja a szállításnak. — Figyelj ide, Tom! — Várj egy percig, Jesse. Az istenért, gondolkodj ezen! Tudom, hogy feltetted magadban: mindenképpen állást szerzel, de meg kell hogy értsd, amit mondok. Ezt az anyagot különleges teherautókkal szállítják, éspedig éjszaka, egy erre a célra kijelölt útvonalon. Városon nem mehetnek keresztül. Ha megszakítják útjukat, különleges garázsra van szükségük. Még mindig nem látod, mit jelent mind ez? Nem érted, hogy milyen veszélyes? — Óvatosan fogok vezetni — mondta Jesse. — Tudom jól, hogy kell bánni a teherautóval, lassan fogok vezetni. Brackett felsóhajtott. — Azt hiszed, Egbert nem vezetett óvatosan és nem tudta, hogyan kell egy teherautóval bánni? — Tom! — mondta Jesse komolyan. — Nem tudsz elriasztani. Én most csak egyetlenegy dologra gondolok. Egbert azt mondta, hogy egy mérföld megtett útért egy dollárt kapott, öt-hatszáz dollárt keresett havonta félhavi munkával. Kaphatnék én is ennyit? — Természetes, hogy kaphatsz — mondta Brackett vadul. Egy dollár egy mérföldért. Ez így van. De mit gondolsz, miért fizet ilyen sokat a vállalat? Nagyon egyszerű. De csak addig, amíg nem mész neki egy kőnek, amit a fényszóró-lámpád nem világított meg eléggé, mint ahogy Egbertnél történt. Tudod, mi történt az elmúlt éjszaka? Szerencsétlenség a hídon. Lehet, hogy Egbert ideges volt. Lehet, hogy a lökhárítóval súrolta a híd karfáját. A szomorú valóság az, hogy nincs már híd, nincs teherautó és — nincs Egbert! Érted már végre? Ezt kapod azért az átkozott mérföldenkénti egy dollárodért! Elcsendesedtek. Jesse hosszú vékony kezét tördelte. Szája kinyílt, megvonaglott, arcáról lerítt a lelki gyötrelem. Szemét becsukta és lágyan beszélni kezdett. — Tom! Én nem törődök semmivel. Te figyelmeztettél engem. De most nagyon kérlek, add nekem ezt az állást! Brackett tenyerével az asztalra csapott. — Nem! — Hallgass meg, kérlek — szólalt meg Jesse halkan. — Te még mindig nem értesz engem. — Felnézett, szeme könnyes volt. Brackett nem bírta nézni, elfordult. — Nézz végig rajtam, Tom! Ez mindent megmagyaráz. Mikor először megláttál, mit gondoltál rólam? Megmondom. Azt gondoltad, miért nem hagyja abba ez a csavargó a koldulást, miért nem megy már el? Nem így volt, Tom? Nem tudok így élni tovább! Felemelt fejjel akarok az utcán járni. — Te megőrültél! — mormogta Brackett. — Hiszen minden évben öt közül egy kocsivezető elpusztul. Ez az átlag. Van ennek értelme? — És az én mostani életemnek van értelme? Hiszen az éhhalál küszöbén állunk otthon, Tom! — Akkor miért nem szóltál nekem? — kérdezte Brackett mogorván. Ez átkozott hiba volt részedről. Egy férfinak nincs joga ahhoz, hogy csupán büszkeségből a családját éhezni hagyja. Kölcsönzők valami pénzt neked és sürgönyözünk Ellának. Menj haza, és tartsatok ki valahogy a segélyből. — És azután mi lesz? — Azután várj! Az ördögbe is! Nem vagy még öreg. Nincs jogod eldobni magadtól az életedet. Eljön az idő és kapsz munkát, ne félj. — Nem! — ugrott fel Jesse. — Eddig én is ebben bíztam — de most már nem hiszek semmiben — kiáltott fel indulatosan. — Én éppen úgy nem kapok munkát, mint ahogy te nem kapod vissza a vasáru-raktáradat. Már nem vagyok elég ügyes, Tom. A szedőgép mellé gyakorlott munkásra van szükség. Nekem pedig, sajnos már nincs gyakorlatom. Hat éve vagyok állás nélkül, és ez alatt az idő alatt csak egyszer sikerült munkát kapnom, csákánnyal és lapáttal túrtam a földet. Amikor tavasszal ezt a munkát megkaptam, azt hittem, elsőrendű munkásnak tekintenek, de nem így történt. Oj gépeket kaptak. Ahogy a pangás bekövetkezett, az én sorsom „fel is út — le is út“ lett. — Hát aztán! — kiáltott fel Brackett mogorván. — más munkát talán nem lehet kapni? — Honnan tudjam? — felelte Jesse. — Ha hat évig nem volt? Most már szinte félek vállalni valamit. Ha megint kiesek, oly nehéz kivárni azt a hosszú időt, amíg munkanélküli segélyt kapok. — Bátrabbnak kell lenned! — Brackett szinte már ordított. — Nem szabad elveszítened a reményt. — Megvan a bátorságom ehhez a munkához — válaszolt Jesse hevesen —, de remény már nincs bennem. A hatévi várakozás mindent kiölt belőlem. Most már csak benned van minden reményem. — Te őrült vagy — mormolta Brackett. — Nem teszem meg, amire kérsz. Az isten szerelmére, gondolj Ellára! — Hát nem érzed, nem tudod, hogy csak rá gondolok — mondta Jesse gyengéden, zavartan húzogatva Brackett kabátujját. — Hiszen éppen ez az, ami elhatározásra bírt, Tom. Brackett felugrott. — Azt mondod, hogy Elláért teszed. Mit gondolsz, tetszene neki, ha elpusztulnál? — Lehet, hogy nem halok meg — könyörgött Jesse. — Előfordul az is, hogy szerencsém van. — Mindegyikük így gondolkozik — felelte Brackett bosszúsan. — Ha elfoglalod ezt az állást, a szerencséd egy nagy kérdőjel lesz csupán. Az az egy biztos, hogy előbb vagy utóbb elpusztulsz. — Rendben van — kiáltott fel Jesse. — Vállalom. De addig is, amíg meghalok, valamit mégiscsak keresek, nem? Vehetek egy pár cipőt magamnak. Nézz rám! Egy öltönyt is vehetek, egy olyant, amelyikről nem rí le már messziről a nyomor. Cigarettát szívhatok. Cukorkát vehetek a gyermekeimnek, még én is ehetek belőle. Igen, szavamra, oly szívesen ennék egy kis édességet. Naponta egy pohár sört is meginnék. Szeretném Ellát felöltöztetni. Szeretném, ha legalább háromszor egy héten, nem, legalább négyszer egy héten hústehetne. Ügy szeretném a családomat néha-néha a moziba vinni! Brackett leült. — Hallgass el végre, kérlek. — Nem — mondta Jesse gyengéden, de szenvedélyesen —, nem szabadulsz meg tőlem. Figyelj rám, Tom — könyörgött. — Mindent kiszámítottam. Havi hatszáz dollárból rengeteget tudok megtakarítani. Hacsak három hónapig kitartok — számolj csak! Mennyi is az? Ezer dollár — több! Az is lehet, hogy tovább kitartok. Talán egy pár évig! Biztosíthatom Ella jövőjét élete végéig. — Te ezt így képzeled — szólt közbe Brackett. — Csak nem hiszed, hogy Ella élvezni fogja az életet, ha neked ilyen állásod van? — Én mindennel számoltam — felelte Jesse izgatottan. — Ö nem fogja tudni, azt mondom majd neki, hogy csak negyvenet keresek. A többit beteszed a bankba az ő számlájára. — Hallgass el végre! Azt hiszed boldog leszel? Minden percben, ébren vagy álmodban az a gondolat fog gyötörni, hogy vajon megéred-e a holnapot. Minden második nap szabadnapos leszel, hogy idegileg összeszedd magad, de ezek lesznek a legrosszabb napjaid, mert pihenés közben sem hagy el a halálfélelem. Ilyen lesz a te boldogságod! De Jesse csak nevetett. — Boldog leszek! Ne nyugtalankodj miattam, én nagyon boldog leszek, szinte énekelni volna kedvem. Ó egek, Tom, hét év után végre visszatért az önbizalmam! Brackett mélyen felsóhajtott: — Vigyen el az ördög — adta meg magát végül —, rendben van, felveszlek. Az ég irgalmazzon nekem — mondta rekedtes, fojtott és kimondhatatlanul fáradt hangon. — Ha fel vagy készülve, még ma éjjel munkába állhatsz, vezetheted a kocsit. Jesse nem válaszolt. Nem volt képes rá. Brackett felnézett és látta, hogy Jesse arcán végigperegnek a könnyek. Nagyokat nyelve beszélni próbált, de csak érthetetlen hangok törtek fel belőle. — Táviratozok Ellának — mondta Brackett rekedt, fáradt hangon. — Közlöm vele, hogy munkát kaptál, és egy pár nap múlva elküldöd az útiköltséget részére. Már akkor lesz valami pénzed — úgy értem, ha kitartasz egy hétig te, te csökönyös szamár! Jesse csak bólintott. Annyira tele volt érzelmekkel, hogy mindkét kezét melléhez szorította, mert attól félt, hogy meghasad a szíve. — Gyere vissza hat órakor — mondta Brackett. — Itt van egy kis pénz, ebédelj meg rendesen. — Köszönöm, köszönöm, Tom! — Várj még egy percig, itt van a címem. — Leírta egy darab papírra. — Menj kocsival, és kérdezd meg a vezetőt, hogy hol kell kiszállnod. Fü- rödj meg, és aludj. — Köszönöm, köszönm, Tom! — Menj már, kérlek — mondta Brackett. — Tom! — Nos? Mi van? — Csak... csak — Jesse nem bírta folytatni. Brackett látta az arcát. Szeme még könnytől csillogott, de sovány arca már ragyogott a boldogságtól. Brackett elfordult és meghatottan mormogta: — El vagyok foglalva, bocsáss meg. Jesse kiment. Szemét még elhomályosították a könnyek, de még így is aranyszínűnek látta az egész világot. Erőtlenül, botorkálva lépegetett, homlokán lüktettek az erek, és valami vad, kimondhatatlan öröm árasztotta el szívét. — Én vagyok a világ legboldogabb embere — suttogta. — Én vagyok a legboldogabb ember az egész földkerekségen! PERTL ETELKA fordítása érííág Uoíágéí
