Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-31 / 31. szám
ÚJ szú Ku lcsár Ferenc versei JURIJ BONDAREV REGÉNYE VII. 31. M indig az a mű rendit meg a legjob- ban, melynek igazsága megegyezik •• az élet igazságával.“ Tizenhárom esztendővel ezelőtt. Csend el- mű regénye magyar fordításának megjelenése idején lapunk hasábjain ezzel a megállapítással próbáltam rámutatni Jurij Bondarev írásművészetének lényegére. Azóta Égő hó című munkája Baklanov, Bikov és Bogomolov prózáival együtt új fejezetet nyitott a szovjet háborús szépprózában. Ba- bajev aranycsillagos, lakkozott lovagjai helyébe igaz emberek, Igaz honvédők léptek, akiknek emberi nagyságát a kötelességérzet, a szocialista haza iránti szeretet, a jövőért való felelősség és az ellenség feletti szellemi fölény szabta meg. Bondarevnak most tavasszal magyar átültetésben megjelent A part című regényremeke ismét háborús tematikájú, de benne írója merőben más formában, más nézőszögből foglalkozik a világégésnek a szerző nemzedékére és a népre kiható problémáival. Ezúttal is az igazmondás megszállottságával, de jóval merészebben, a szovjet irodalomban megszokott élethűség mellett' oly filozófiai mélységgel, lélektani jártassággal, amely a két síkon futó, a jelenben és 1944 tavaszán, a háború utolsó napjaiban lejátszódó történetet a solohovi ábrázolás szintjére emeli. Bondarev regénye körül, megjelenése Idején, két esztendővel ezelőtt nagy vita támadt. Bizonyára nem lesz érdektelen, ha az Élet és Irodalom vita-ismertetése alapján az akkori kritikákból Féliksz Kuznyecov Pravdában megjelent cikkének néhány lényeges megállapítását idézem: Jurij Bondarev A part című regénye nem születhetett volna meg egy-két évtizeddel ezelőtt, „háború és béke ilyen szintű megértésének az ideje csak most érkezett el . És továbbá: „A part ma, az enyhülés és a békés egymás mellett élés körülményei között, éppen azért jelentős és fontos, mert benne századunk alapvető erkölcsi-etikai kérdéseire kapunk választ: napjaink alapvető, az emberről és rendeltetéséről folyó filozófiai vitához szól hozzá.“ Bondarevnek filozófiai hajlama emeli regénye esztétikai értékét, és politikája végső kicsengésében elkötelezetten szocialista, amit Vagyim Nyikityin, a regény íróhőse a Hamburgban megrendezett sajtóvita befejezésekor erőteljesen hangsúlyoz. A part főhőse, a nyugaton is jól ismert Vagyim Nyikitin tíz napra szóló meghívást kap Hamburgba, ahol nemrég német fordításban megjelent könyve nagy sikert aratott. Egy Platon Szamszonov nevű írótársa „tolmácsként“ vele tart. Hamburgba érkezésük napján az egymással folyvást hadakozó két barát a hírhedt san-pauli negyedbe téved, s ott rövid óra alatt testközelből megismerik a nyugati alvilágot. Nem dantei méretű kénköves pokol ez, amit a fantázia teremtett, hanem a szennynek sűrített valósága, a szex legordinárébb kitárulkozása, fosztogató pinoérnők, utcalányok és stricik erőszakkal és fenyegetéssel tarkított kavalkádja. A póruljárt és megsápolt Nyi- kitinnek csak az a vigasza, hogy abban a föld alatti lebújban angoloknak tartották őket. Lényeges ennek a nyugat álerkölcsét pőrére vetkőztető epizódnak a leírása: a későbbi sajtóvita folyamán kimondatlanul is erősíti Nyikitin válaszait, szinte tartó pillérei nézeteinek, amelyekről minden elfogulatlan hallgató meggyőződhet magasabb szellemi világáról, magasabb erkölcsiségé- ről. A regény cselekménye, bár két egymást metsző idősíkban bonyolódik, egyszerű és könnyen áttekinthető. A megnyerő külsejű, középkorú Frau Herbertről, a dúsgazdag özvegyasszonyról, Nyikitin meghívójából kiderül, hogy azonos azzal a német kislánnyal, akivel a hadnagy Vagyim 1945 májusában, a háború utolsó napjaiban a Berlin mellett Königs- dorfban megismerkedett. A két fiatal, az oroszul nem tudó Emma és a csak néhány német szót gagyogó Vagyim a viharterhes májusi éjszakában egymás karjaiba szédülnek. Egyetlen forró szerelmes éjszakájuk van — és csak harminc év múlva látják viszont egymást —, nem véletlenül. Az egykori königsdorfi kislány a háború után férjhez megy, és már dúsgazdag özvegyasz- szony, amikor Nyikityin könyve belső borítólapjának fotójáról felismeri egykori szerelmét, Kari nevű öccse megmentőjét. A feltámadó múlt indítja rá, hogy mint a nyugat-keleti kulturális kapcsolatok tevékeny híve, kiadó barátjával meghívja Hamburgba Vagyimot. A találkozás — Vagyim is felismeri ifjúkori szerelmét — ellenállhatatlan impulzust ad a visszapillantásra. Vagyim emlékeiben visszajár a háborús múlt, szerelme mellett az epizódok hosszú sorában, a regény 240 oldalnyi második részében — Őrület a címe — megelevenedik a tízmilliókat elpusztító, családokat szétdúló háborúnak minden rettenete, az öldöklő összecsapások infer- nója, a hősi tettek sorozatával, a hazaszeretet legendás példáival, de az áldozatokat követelő bűnök leplezetlen leírásával is. Bondarev alaktermő ereje, gazdag fantáziával párosulva, magas szintű; életteljes, vérbő embergalériájából kiválik a lányosán szép, kifogástalanul öltözködő Knazsko hadnagy, aki nyílt tekintetével, ápolt lényével, friss, nyári fuvallatként hat Nyikitin- re. s a világégés utolsó napjainak egyikén oly fájdalmasan-értetlenül elpusztul. Ez a meddő öldöklést elítélő, hőssé váló fiatal szimbóluma az áldozatok millióinak. Mellette a másik véglet: a bikaerős, lomha Mezsenyi őrmester, féktelen szenvedélyek rabja az öles rettentő gépezetében. Bondarev visszataszító vonásokkal jellemzi az aljas tettektől vissza nem riadó gonosz Me- zsenyit, de ősi kitöréseiben meglátja a hősit is. Granaturov főhadnagy, az orvoslány Galja is úgy jelennek meg az olvasó előtt, olyan élőn és hitelesen, hogy nem fér hozzá kétség: Bondarev velük élt, osztozott sorsukban, és hogy ezer veszedelemből kiszabadulva élve maradt, az a kötelesség hárult rá, hogy életük leírásával tanúságot tegyen. Bondarev regényének bizonyára lesznek olvasói, akik túlméretezettnek találják a háború véres epizódjainak leírásait, és lehetséges, hogy sűrítéssel mélyebben hatna az emlékezés, az események ősszefogottabb, tömörebb ecsetelésével Bondarev elérte volna az Emberi sors vagy A hazáért harcoltak megrázó erejét. De az elnyújtottnak tűnő fejezetekben is a tucatnyi epizód írói remeklés, s a csúcsot az az összecsapás jelenti, amelyben Nyikitin eszét vesztve, szinte önkívületben pisztolyt ránt és rálő a Knyazskó haláláért felelős Mezsenyinre. Ez a jelenet is egyedülálló példa a szovjet háborús irodalomban. Bondarev vállalhatta, mert lélektanilag olyan indokolt, mintha a nagy orosz realisták valamelyikének tollából fakadt volna. A regény harmadik, befejező részében csúcspont Ditzmann úrnak, a hamburgi sajtóhatalmasságnak vitája a meghívottal. Ditzmann úr a nyilvánosság előtt lefolyó vitában felteszi a kérdést: „Hogyan érhetjük el, hogy az emberek higgyenek önmagukban? Forradalommal? ön bizonyára ezt a marxista elvet vallja ... Forradalom? Osztályharc? Mi a végső lényeg? Megint csak a végső cél: hűtőgépet mindenkinek.“ A felelet: „A forradalom az erkölcstelenség tagadása. Az erkölcs megszilárdítása, vagyis az emberbe vetett hit meg a harc és természetesen a lelkiismeret — mint a cselekvés vezérlő ereje — pártján áll. ön pedig azt mondja, hogy Nyugaton nincs hit és eszmény. Ügy gondolom, a hit a remény és valóság érzelmi lecsapódása. Ha nincs hit, nem látok kiutat.“ Az eszes, körmönfonton érvelő és alapjában véve rosszakaratúnak nem mondható Ditzmann úrnak óhatatlanul fel kell tennie a kérdést, vajon szovjet vendégében meg- van-e a hajdani gyűlölet a németek, mint olyan nemzet iránt, amely Oroszország ellen harcolt. Reméli, hogy ebben a kérdésben vitapartnere nem talál semmiféle provokációs célzást. Nyikitin felelete: „Nem, nem találok. Nincs bennem semmiféle gyűlölet a német nemzet iránt, mert mindenfajta nacionalizmus az aljas ember utolsó menedéke. A nép sohasem bűnös. Kapcsolatainkat azonban többször vér mocskolta be. Én sohasem felejtem el, hogy a legutóbbi négyéves háborúban Oroszország húszmillió, Németország pedig nyolcmillió embert veszített el. Ez iszonyú, a történelemben példátlan veszteség.“ Azt hiszem, hogy ez a válasz összefoglalja mindazt a lényegeset, amit Bondarev a háborúról mondani akart. A könyv utolsó oldalán két évszám olvasható: 1970—1974. Annyit jelent ez, hogy Bondarev öt esztendeig írta regényét, és feltehetően évekig érlelte magában tematikáját. Hosszú idő ez, de megérte: Bondarevnek sikerült az érlelés és megírás esztendei alatt egy nagy-nagy igazságú regényt alkotnia. EGRI VIKTOR Munka Térdembe fejsze vág, huh, az istenit: évgyűrűk, gyökerek, szálkák. A falut az égbe vágják vezérdiófák — törnek agancsaik. Virít meggyfánk és a remény hét évszázad vers tetején! Megbomlik a madár, párzik, fölszáll, majdnem szétveti küldött üzenetem. És dolgozom, bevetem kis parcellám — ó, mennyi kegyl Dolgozik a kert is már, de szürreális még a meggy. S remegve jegyzem kinyílt virágok nyitott óráit — mestermunka ez: a könnyű hangok száraz szárnyhegye legyintve tollheggyel le- letöredez. Gyermektemetés Czigány Dezső emlékére 1 Az ég és a föld tüzel, tüzel. Az ég és a föld közel, közel. 2 Magyar falu a glóbuszon. A semmin valaki átoson. Temetés. Temetés. Temetés. Egyöntetűen kék az ég. Fölvilágosítatlanul ég az emberiség. 3 Áll az idő. Áll az idő. Az ember párban él. Tombol, zokog, körültekint. S legyint. 4 Az ég és a föld tüzel, tüzel. Az ég és a föld közel, közel. 1 Ragaszkodom: rugaszkodom! 2 Fegyverben vagyok: ropogok! Történet a gumiról Először jó volt. Igaz, később szintén. Ügy hogy ma már: ültetni lehet. Most elővenném, forgatnám, lám gumi: történetemből az intőt kitörölte. S a térképet is, lévén türelmetlen elem, áttöröltem, lévén türelmetlen elem, csak a vázát, vázát hagytam. Tízéves voltam, halhatatlan. A gumi töröl, töröl. Mert az ember nem csak ... De történelmet is örököl. Zuzana Minácová felvétele
