Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-23 / 4. szám
Alekszandr Gelman—Ignatyij Ovoreckíj A CSEIÍKIK EKBBI AZ BEIttN ES A SZMKUKIN DVORECKIJ: Mindenekelőtt hadd idézzem a költőt: „Boldog, aki megérti a föld szigorú törvény-szavát.., mivel most, amennyire ezt szerény képességeink engedik, éppen a „földi törvényekről“ igyekszünk szólni. A ma érvényesekről. Arról, ami az idő szava. Arról, amivel a művészet mindig is foglalkozott: hiszen az igazi művészet kezdettől fogva azzal igyekezett táplálkozni, amivel a kora élt. Bennünket most a mi kortársaink — a cselekvő emberek érdekelnek. Többet mondok: arról az emberről beszélünk, aki képes jól végezni a dolgát. Ez mindenkire vonatkozik, tehát a drámaírókra, költőkre, prózaírőkra is. S nyomban felmerül a legfőbb kérdés: hogyan végezzük a dolgunkat mi magunk? íme — ez ami „földi törvény-szavunk". A mi számunkra ez a kérdések kérdése. S én például értem is, miért szentelnek most egy egész ötéves tervet a minőségnek ... GELMAN: Én máshol kezdeném. Miért írnak nálunk olyan keveset a „termelésről“, és miért írnak annyit a szerelemről? Ügy vélem, ennek az az egyik legfőbb oka, hogy a „szerelmi témát“ mindenki a legapróbb és legfinomabb - részletekig mint személyes élményt tapasztalta, ami megtörtént vele. Átélte, olyan konkrétan, aminél konkrétabban már nem is lehetséges. Ugyanakkor, a termelésről írva, az írók sokszor használnak másodlagos anyagokat. Ezért van aztán, hogy bármiről szóljon is egy mű, a „szerelmi csevegés“ legalább nyolcvan százalékát elfoglalja. DVORECKIJ: Azért, mert a szerzők erről többet tudnak? Nem hinném. Különben a szerelemről is nagyon nehéz írni. Egyébként is, én úgy gondolom, hogy az ember tanulmányozása kapcsán nincs téma, amelynek prioritása volna. Természetes dolog, hogy mai témáról szólva a termelésről beszélünk, s jelképesen a legfőbbnek ezt nevezzük, mert eleven az igény, hogy megismerjük a ma emberét, s a ma embere — dolgozó ember. Egyébiránt időnként a szerelemről is rossz írnunk, mert olyankor is irodalmiaskodunk. Elképzelhető, hogy ebben a témában sem ismerjük „rendkívül konkrétan“ az anyagot. Fogalmazzunk pontosabban: még a legtehetségesebb művész is sikertelen marad, ha a termelésről írva nem tanulmányozta azt a valóságban. Mindez, persze a mesterségünk ábécéje. GELMAN: Azt szeretném mondani, hogy a termelés közben keletkező konfliktusok néha legalább olyan drámai élességűek és érdekességűek, mint a magánélet összeütközései: Mondok egy példát. Dolgoztam egy gyárban, amelynek rossz igazgatója volt. Hogy mire értem ezt? A gyár legalább kétszer annyira lett volna képes ... Végül ezt az igazgatót leváltották. Igen ... Kineveztek egy másikat. Egy félév múlva kiderült, hogy semmilyen tekintetben sem jobb az előzőnél. Ez rengeteg érdekes dolgot hozott felszínre. Például azok az emberek, akik harcoltak az. első igazgató ellen, s a második kinevezésével bizonyos előnyökhöz jutottak, a híveivé váltak. Védelmezték az új vezetőt, függetlenül annak képességeitől, habár a legtapasztaltabb és legélesebben látók érzékelték, hogy az új igazgató csak rontott a helyzeten. De ezt a másik igazgatót mégsem váltották le. DVORECKIJ: Miért? GELMAN: Egyszerűen azért, mert senkinek sem volt kedve beismerni, hogy ez a kinevezés is téves volt. Vagyis itt már nem az ügyről, hanem a presztízsről volt szó. Nohát egy ilyen konfliktust, annak valamennyi részletével, csakis belülről lehetséges megismerni. Nem szükséges feltétlenül, hogy az író részese legyen az összeütközésnek, de jól kell ismernie azokat, akik „benne vannak“. Általában az egész tematikának az az egyik nehézsége, hogy például egy gyár életének minden látszólagos nyitottsága ellenére is tulajdonképpen nagyon sok benne a zárt, sok olyan dolog van. ami első látásra észrevétlen marad. Minden kollektívának megvannak a maga sajátosságai, s aki ezeket nem ismeri, az nem értheti meg az emberek egymáshoz való viszonyát. Manapság időnként az írók „leutaznak“ anyagot gyűjteni, habár egy néhány napos kiránduláson csak kevesen képesek megérteni a mit s hogyant. Az ember olvas egy regényt, elbeszélést vagy drámát és egyszer csak érzi: ezt az anyagot valaki mesélte. A szerző elbeszélgetett az igazgatóval, a művezetővel, még egy-két emberrel, s mindent komolyan vett. Aztán kisült, hogy a dolgok felét sem mondták. Csak az az író, aki belülről ismeri a dolgokat, képes felfedezni, hogy a termelésben is vannak olyan szenvedélyek, amelyek — félek a szótól, mégis kimondom — shakespeare-i méretűek. Különben is úgy gondolom, hogy a magánéletben ma nincsenek olyan szenvedélyek, mint a termelésben. DVORECKIJ: Engem egy „apróság“ izgat: sajnos, manapság is megesik, hogy valaki féltékenységből gyilkol, hogy ha nem is számosán, de élnek még Othellók. Éppen ezért én nem érthetek önnel egyet abban, hogy a hősök magánéletében ma kevésbé iz- zőak a szenvedélyek, mint a termeléssel kapcsolatos konfliktusokban. Azt is értem, hogy ön a vita hevében kissé élesebben fogalmaz. Hiszen ön jól tudja, hogy a szenvedélyek mindenütt fellobbanhatnak. Azonban, ha már irodalomról, drámáról beszélünk, meg kell mondanom, hogy szerintem másról van sző: tudja, azt hiszem, az a helyzet, hogy mi megtanultunk nem konzervatív módon gondolkodni, de az érzelmeink változatlanul konzervatívak. Szeretnék arra emlékeztetni, amit Saint-Euxpery írt. Nézetem szerint ő szinte a tudományos-technikai forradalom prófétájának számíthat. „... Nem látom be, hogy az író miért ne bűvölhetné el olvasóját olyan szavakkal, mint „nyomás“, „terhelés“, „giroszkóp“, „célra repülés“ éppúgy, mint a szerelmi emlékeivel? Az eszünkkel hiszünk az effajta lehetőségekben, de a szívünkkel? ...“ Már ma is új világ jelenségei között élünk, és ez gyökeresen különbözik attól, amely még egyre uralja a lelkünket. Néha még mindig úgy gondoljuk, hogy a kor anyagi velejárói, bár, hogy úgy mondjam, velünk egyazon dimenzióban helyezkednek is el, de párhuzamosak velünk: nem érintkezünk. S roppant módon csodálkozunk, ha kiderül, hogy közvetlenül közünk van a létünkhöz, ahhoz, ami nélkül ma már egyszerűen nem is élhetünk. Például azt gondolom, hogy kedves drámámat, Gogol nagyszerű Revizorát ma azokhoz a művekhez sorolhatjuk ... GELMAN: Amelyek a vezetésről szólnak. DVORECKIJ: A vezetés stílusáról egy járási székhelyen. De ha egy mai szerző elhatározná, hogy szatirikus komédiát ír, s meglelvén a „nevetség tárgyát“ hasonló cselekményt agyalna ki, egészen más fogalmakkal kellene dolgoznia: akaratlanul is a lakások négyzetmétereiről esne szó, a szolgáltatások minőségéről, az árakról, az önköltségről, a dolgozók fluktuációjáról stb., mert ezek azok a dolgok, amelyekkel egy mai „polgármesternek" foglalkoznia kell, ha szabad így kifejeznem magam. Csakhogy időnként valahogy mi magunk is gyanakodva viszonyulunk az ilyesfajta fogalmakhoz, úgy találjuk, „hogy nem illeti meg őket a költői rang“. GELMAN: És még valamit. Az ember ősidők óta reagál az éhségre, a hidegre, a fájdalomra. Ma azonban az élet arra kényszeríti, hogy olyasmire reagáljon, amit nem közvetlenül érzékel, hanem az értelmével kényszerül belátni — hogy úgy mondjam a logika szférájában. Ilyen például a környezetvédelemhez való viszonyunk. Ez nagyon komoly és bonyolult probléma. Azt hiszem, másféle belső kultúrát; első osztálytól kezdődően másféleképpen strukturált nevelést igénylő feladat ez. (Részlet egy hosszabb beszélgetésből/ PAVEL BUNCÄK 1977. I. 23. Fészket ágyazni vállamon a semmiből hirtelen árva madárka itt terem Nincsen semmim semmim nincsen szétosztva mindenem a magány maradt senki sehol ősz virága tán rám hajol te vagy még és az én gyenge testem madárka az égből idereppent Már élve néma kőemlék vagyok ember formált azért lettem ilyen csak a szívem teremtette isten senki nem fél tőlem megköveznek már csak a lurkóktól fog el félelem ezért-hosszú minden napom és még hosszabb minden ünnepem Ahogyan itt időtlenül mozdulatlan állok korokban elfúlva egy nő válla mintha rám hajolna kettőnket az édenből kiűztek érzem én már.minket összefűztek kínom által bűntől megtisztulva Biztosan az volt isteni mű két test végre végül egy-életű KULCSÁR Ferenc fordítása műfordítóink MŰHELYÉBŐL NICOLÄS guilléim Tegnap jártomban láttalak, ébenfa, üdvözöltelek: törzsek közt te a legkeményebb, törzsek közt te a legkeményebb, nem tudlak feledni. Arará kuévano, arará szabalú.- Ébenfa, királyi ében, fekete húsodból bárka kell nékem.- Ne még, ne még! Várj csak, várj, fiam, várj, míg meghalok. Arará kuévano, arará szabalú.- Ébenfa, királyi ében, fekete húsodból koporsó kell nékem.- Ne még, ne még! Várj csak, várj, fiam, várj, míg meghalok. Arará kuévano, arará szabalú. PAVOL HOROV Eutinoamts ö, ha sötétben vetkőzik az asszony, csupa illat, mint májusban a rózsa. Hévvel ölel, hogy életet fakasszon, piheg a férfi karjába fonódva. Ha a rózsa vetkezik, száll az illat, mint a temető friss hantja, párolog. Vihartépetten hull alá a szirma, meztelen szára hűlő égre zokog. Dénes György fordítása tmrA- Ébenfa, királyi ében, fekete húsodból födél kell nékem.- Ne még, ne még! Várj csak, várj, fiam, várj, míg meghalok. Arará kuévano, arará szabalú.- Fekete fádból asztal kell nékem, zászlóm lobogjon fekete nyélen, fekete fádból készítem ágyam, fekete fádból ébenfa, ében ... Ne még, ne mégl Várj csak, várj, fiam, várj, míg meghalok. Arará kuévano, arará szabalú. Tegnap jártomban láttalak, ébenfa, üdvözöltelek; törzsek közt te a legkeményebb, törzsek közt te a legkeményebb, nem tudlak feledni. MIKOLA ANIKÓ fordítása 11
