Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-23 / 4. szám
Szabó Bela Ha az ember 70 esztendős, akkor a múltjára gondol és számadást csinál. Ezt tettem én Is a Szlovák írószövetségben, amikor a terített ünnepi asztalnál felszólaltam és nagyjában ezeket mondottam: Most, hogy Itt ülök közietek hetvenévesen, ellenállhatatlanul a húsz évvel ezelőtti születésnapomra kell gondolnom, arra az ünnepre, amelyet a Szlovák írószövetség és az Oj Sző rendezett ötvenedik születésnapomon. Ezt az ünnepi évfordulót már azért sem felejtem el, mert az Oj Szó ■és a Szlovák írószövetség tanított meg engem születésnapot ünnepelni. Ezelőtt bizony születés- napi ünnepélyről vajmi keveset tudtam, mert nálunk otthon ilyesmi nem volt divatban: mi örültünk, ha megvolt a mindennapi kenyerünk. E születésnapi években ezenkívül megtanultam egy Igen értékes és Izgalmas összetett szót használni, és ez: az alkotószabadság volt. Ha kellett, ha szükségem volt az alkotószabadságra, akkor az Oj Sző és a Szlovák írószövetség segítségével mindig megkaptam, úgyhogy ma, hetvenévesen nyugodtan állíthatom, hogy a felszabadulás utáni munkásságom nagy részének a megvalósítását az Oj Szó és a Szlovák írószövetség segítségének köszönhetem. És végül hadd mondjam meg azt is, hogy a fasizmus idején egy szlovák házaspár minden ellenszolgáltatás nélkül mentette meg édesanyám és egyik húgom életét. Mindezt ma hetvenévesen tulajdonképpen azért soroltam fel, hogy megértsék, mi köt engem az Oj Szóhoz és a Szlovák írószövetséghez. íme, nagyjában ennyit mondhatok 70. születésnapomon. A húsz év előtti ünnepség jegyzetei nálam voltak, mielőtt idejöttem volna, újra elolvastam őket és arra gondoltam, hogy felolvasom itt az Írószövetségben, a szűk körű baráti körben, de meggondoltam, és úgy döntöttem, hogy inkább közre adom. Bratislava, 1956. szeptember 21 péntek, éjjeli Lám, alighogy leírtam ötvenedik születésnapomról az első sort, máris pontatlanságot, szigorúan szólva, valótlanságot fedezek fel benne. Tudniillik elmúlt már éjfél, vagyis a naptár már szeptember huszonkettőt jelez, és ezt a napot nem pénteknek, hanem szombatnak hívják. Noha mindez jelentéktelen tévedésnek tűnik fel, én mégis valahogy jelképesnek érzem, és felvetődik bennem a kérdés, vajon sikerül-e a valósághoz híven lerögzítenem mindent, ami ma — ötvenedik születésnapomon — végbemegy bennem. Szeretném ma mindazt feljegyezni, amiről az ember általában hallgatni szokott. Mert, kérdem, kinek is mondjam el, hogy életemben mindig egyedül voltam? Soha, de soha nem voltam gondtalanul fiatal, soha, de soha nem tudtam a szerelembe se teljesen belefeledkezni, mert fiatal éveimben, szivem mélyén ott fészkelt és szer mem előtt állandóan ott lebegett a szegénység, a nincstelenség. És ez a szegénység nem csupán egyéni, hanem kollektív szegénység volt, szégyenteljes és megalázó állapot, félelmetes és rettentő, mélypontját pedig törvényszerűen a fasizmusban érte el. Hogy is lehettem volna gondtalan és fiatal ilyen korban, amely szülője, apja is, anyja is volt a szegénységnek és a fasiszta gyűlölködésnek, üldöztetésnek?! Hogy is lehettem volna boldog, ha testem minden porcikájával és lelkem minden józanságával irtóztam a nélkülözéstől, a megaláztatástól, a félelem és. irtőzat keserű poharát az életért mégis fenékig kellett innom?! Hősiességről vagy bátorságról én nemigen beszélhetek. Arról viszont igenis beszélhetek, hogy én voltam a rongyos, maszatos, kolduló és éhező gyermek, s ugyanakkor én voltam a meggyötört, elhagyatott, magatehetetlen aggastyán, akit a német fasiszták elcipeltek, és akinek gyűrött inge gyöngyházgombján megtört a napsugár, akár irgalmat és kegyelmet könyörgő szemén. Ö, az a szem meg az inggomb, a gyermek meg az aggastyán — emlékük felejthetetlenül az életembe vésődött! Bevallom, ez a fájdalmas és tehetetlen egyedüllét ma is görcsösen megragad, ha a nyugatnémetországi készülődésekre gondolok, és oly halált osztogató gyűlölet fog el, hogy megráz a borzalom ... Minderre most, ötvenedik életévem küszöbén kell gondolnom, bár ez a születésnapom merő ellentéte volt az egyedüllétnek: nemcsak az Írók és újságírók emlékeztek meg munkásságomról, hanem számos olvasómtól is kaptam ösztönző jókívánságot, lelkesítő levelet, táviratot, amelyekben egészséget és sok sikert kívánnak további munkásságomhoz. Egyszerű udvarias szavak voltak, mégis telitalálatként értek. Mit mondjak, szlvől jólesett. író- ember számára a legnagyobb kitüntetés, ha az olvasó Ír neki, mégpedig az az olvasó, akinek Írásait szánja. Az én esetemben a munkás és paraszt. Kiderült, hogy nehéz heteim, hónapjaim és éveim mégsem voltak hiábavalók, mégiscsak sikerült utat törnöm az olvasókhoz. Hasonló megnyugtató érzés fogott el, mint amikor riportúton járva az ország egy-egy eldugott kis falujában ráakadtam olvasóimra, akik vendégként, szives szóval fogadtak és szeretettel megkínáltak étellel, itallal. Tévedés ne essék, e megnyugtató, jóleső érzésnek semmi köze a hiúsághoz, valóban csak igazolását látom annak, hogy munkám nem volt hiábavaló, hogy ha nem is mindent, valamit mégiscsak megvalósítottam célkitűzéseimből. Különösen jólesett az Oj Ifjúság köszöntő cikke. Az ifjúság nekem már elég sok borsot tört az orrom alá, hisz az „Első ajándék“ című no- vellás könyvem körüli igen hangos irodalmi vitát is az ifjúság helytelen állásfoglalása robbantotta ki, s most ugyanazok a fiatalok ötvenedik születésnapomon mégis őszinte szeretettel szóltak hozzám. Olyan elégtétel ez nekem, amit soha, de soha el nem felejtek — mert mindez persze kötelez! Igen meghatott Fábry Zoltánnak az Oj Szóban megjelent cikke is. Amikor elolvastam, úgy éreztem, érdemes volt végigszenvednem a fasizmus idejének minden üldöztetését. Ezzel, ebbe az egy mondatba összesűrítve, el is mondtam erre vonatkozólag mindent, nem szándékom tehát e cikknél tovább elidőzni, de szinte rejtély előttem, mennyire belelát ez a Fábry az ember leikébe. Hisz én igazán keveset voltam vele, csak ítt-ott találkoztunk, csak néhány szót váltottunk munkánkról, az irodalomról. Igaz ugyan, hogy ezek a találkozások döntőek voltak írói fejlődésemre, mert hát nemigen felejtheti el az ember, ha Fábry Zoltán egyszer a lelkére kötötte, hogy csak az igazat, mindig csak az igazat Írja. Közel A ' Ima nyugodt volt. Nem forgolódott, nem riadt fel egyszer sem, nem fázott, nem izzadt. Heggel azonnal és egyszerre felébredt, mint a gyerekek. Megdörzsölte a szemét, és máris felkelt. Cigaretta után nyúlt, de aznap sikerült lefékeznie lendülő .karját: Nem, határozta el, ma nem cigarettával kezdem. És nem gyújtott rá. Behozta az újságot, végignézte a elmeket. A címek két percig maradtak meg a fejében, de arra jól emlékezett később is, hogy aznap uborkaszezon volt: világválság, halálos baleset és kísérleti robbantás nélkül. Fényes, sima papírra nyomták az aznapi számot. Ez is jó volt. — Kávét sem iszom — monejta. — Szóltál, szívem? — Csak annyit, hogy ma nem iszom kávét. Lemegyek tejért. Hozzak még valamit? — Csakugyan lemennél? Kenyér kellene és cukor. Ha esetleg látnál gomolyát... — Ezt nem szerette: „lemennél“, „kellene“, „ha látnál“, „esetleg“ ... Lemegy: kenyék kell, cukor és gomolya. Ezek biztos dolgok. Ha gomolya nincs, az más. Akkor sem „esetleg“. — Ma nem puhulok a meleg vízben — mondotta annak a szőrös fiatalembernek, aki a tükörből kíváncsian ránézett. És nem puhult. Percekig dörzsölte magát a jeges zuhany alatt. Akkor már tudta, hogy aznap uszodába is elmegy. A tejboltban sorba állt. Szép, pontos, egyértelmű sorban. Kapott gomolyát is. Boldog volt. Még az üzletben megitta a tejet és két zsemlét is evett hozzá. Minden falatot alaposan megrágott, és min- •den harapás után ivott egy-két korty tejet. Nem sietett. Most felmegyek, döntött. És borotválkozni fogok. Villanyborotvát használt, de volt pengés borotvája is. Elővette ezt a borotvát, nem szappanozta be az arcát. Hosszan borotválkozott. Élvezte. A fájdalmat és a hosszú, néma párbeszédet önmagával a tükörben. — El kell mennem. — Most?! Hová mégy te vasárnap reggel?l Miféle útjaid vannak? — Uszodába. — Természetes hangon mondta ezt, mint aki magától értetődő dologról beszél. Felesége enyhe gyanúval méregette. És visszakérdezett: — Uszodába? — Ez rossz volt. Az egyetlen rossz aznap. Miért annyira fontos ez? Elmegy, és kész. Vetkőzött. Az öltözőben hangos fecsegés folyt, nőkről, versenyekről. Egy ideig úgy érezte, mindenki őt nézi, és mindenki tudja róla, hogy már nem jár le rendszeresen. De senki sem tudta. Senkit sem érdekelt. Aki itt van1, az itt van. A víz a lényeg. Nyirkos ősz volt már, meztelen talpát, bőrét csípte a hideg. Nem futott, hagyta, hogy csípje. Fejes. A víz hűvös, de simulékony. Vibrálnak a medence aljának nyújtózó, zsugorodó zöld csempekockái. Becsapni a falra. Elrúgni magunkat. Suhanás a víz alatt. Levegőt venni. Hosszú, mély lélegzetet... Ledörzsölte magát. A ruha egészséges melege. A kabát súlya ... Visszaútban beült egy presszóba. Narancsitalt kért és két túrós buktát. Lusta, vasárnapi presszó volt. Egyedül ült egy asztalnál, és ette a túróst. Néha nyílt az ajtó, ilyenkor érdeklődve felnézett. — Jólesett úszni? — Remek volt. — Máskor is elmehetnél. — Majd elmegyek máskor is. Fia a szőnyegen hasalt. Lendkere- kes autóit tologatta. Letérdelt mellé. — Hány éves is vagy te? — kérdezte. — Fél négy. Ez a Skoda. Látod? — Látom. Eljössz velem valahová? — A kisfiú szeme felcsillant. Miért csillan fel, gondolta, amikor én mindig el akarom vinni...“ — Mit gondolsz — kérdezte —, egy fél négy éves gyerek nagyfiú már vagy csak kisfiú? — Csak nagyfiú. — Akkor mehetünk. Lementek a folyóhoz. — Látod, ez a folyó — mondta a fiának. A kisfiú nézte a folyót, és bólintott: — A folyón mennek a hajók. Miből van a folyó? — Vízből van. — Miért? És megálltak egy fa mellett. — Látod, ez a fa. — Szép fa. A fa fából van, ugye? — Fából van. — Miért? Felkutyagoltak a hegyre, és látták a várost. — Látod, ez a város. — A város meg sok házból van, ugye? — Igen. Házak, utcák, hidak ... Érted? — Értem. Házak, utcák, hidak. Lementek a városba, és jártak a házak között. A kisfiú egy idő múlva megállt. — Nézd csak — mutatta —, ott asztalok vannak. Együnk tortát, jó? Ott lehet. — Kabátja zsebébe túrt, aztán összezárt kis öklét kinyitotta apja előtt, és sután felpillantott rá: — Nézd — suttogta. — Pénzem is van. — Ujjain fényes húszfilléres feküdt. — Hát ha van, akkor a vendéged vagyok. Tortát ettek. Amikor megették a tortát, a kisfiú megszólalt: — Most már piszkos a tányér, mondd meg a néninek, hogy vigye el Nem szeretem, hogy piszkos, — És odébb tolta. — A tied is piszkos — Ezt is odébb tolta. Hazafelé az autókról beszélgettek. — Jó lenne, ha vennél egy igazi autót — mondta a kisfiú. — Akkor sokat mehetnénk együtt, ugye? Zavartan bólintott. — Jó — mondta, és szorosabbra- fogta a kisfiú kezét. És tudta: erre a gyermekre már vigyázni kell. Ügyelni a szavakra ... Mindenre. Jó volt, hogy megtudta. — Na, milyen volt? Merre jártatok? — Együtt sétáltunk — felelte a kisfiú. — És mit láttál? Sok autót? — Autót is. Meg folyót. A folyó vízből van, tudod? És voltunk a hegyen. — Melyik hegyen? — A nagv-nagy hegyen. — Csakugyan, merre jártatok? — A városban — felelte, és a fiáharminc esztende zott, de néha az a pillanatban mo tam még nála, k csak hallottam, azok, akikkel naf aki tudja, hogy i Ságomat keresem se akadok rá töbl sok boldogok leg- Mindezt persze megszokni azt a gyök az ötvenen hoz, amikor a fi sonló zavart éré: szemüveget haszr a villamosban ej gedte nekem ülő mények, mégis bennem azt a sú tendős lettem an tem volna a hús úgy rémlik, hogy is hiszem el ezt nak rólam az é emberre bő, hasa: ság az, hogy net hoz méltóan visel a korban már naj káikkal, míg én főleg a magam Rejtély, megfogh annyi évet éltem volna magamban tagadom az időt, ágaskodik ellene úgy érzem, hogy amelyek két kézz szoruló öregségei — ez pedig igazá nőtthöz ... Innen gom mellett a za viselkedni, mint tam, gondolataim állapodni — és 1 olykor az volt a lám van sző ... J< zések nem hatali ként jelentkeztek a megindultság 1 ezt a jelenlévők kedtek, mintha r igen hálás vágyói Végezetül meg írószövetség magi ban egy kis ünn és egyéves alkotd születésnapom alk egy évig biztosftv nul dolgozhatom kell, hogy ezen i varban voltam. A Andor munkássági fojtogattak, és bi ha szavaimat hírt tozom a puha, s edzett ember vagy ■■■■ ra pillantott, volt. A kisf mébe nézett, — A városba» Meg mindent' tünk. Délután me, két.. Egészen észre sem vet ledett. Nem volt ft pincébe a fej pincében söté gyertyát, és a legvastagab sította szét. fi tuskóra, és e Kesernyés íze Háromszor : fát vitt fel. — Innál eg) — Nem, kös — De hát kérdezte aggó — Velem? f — Hát hogj olyan furcsa valami baj? Akkor végre tának, árnyéki tését. Ritkán i sen, harsányar Magához voi gombolta a b te? Mit csiná Megfordult: éves, menj cs ajtót. Az assz Mit akarsz? — Megerősz — Engem? Bólintott. A blúzom! — A tantak. —- A : — Nem érdi hagyd magad! De hagyta: hosszú elhaló , ö aztán hat volt és derűs, csit. Álmában Simonffy András snv
