Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-06-26 / 26. szám

■rSfcÜS VILLAMOSON — Nézd a vén szivart, nem elég neki, hogy ingyenes bérlettel utazik, még ülni is szeretne! Mikus Sándor rajza A kislány már jár egy fiúval, de az nem való hozzá, véli a család. Hiába minden érv, hogy a fiú elhanyagolt, nyegle, nincs egzisztenciája — semmi sem használ. Végül a nagyma­mának eszébe jut: — De hát még újonc sem voltl A leány elkeseredetten kia­bálja: — Mit csináljak, ha nem akar járni velem a vezérkari főnök! Allatkereskedésben a vásár­ló megkérdezi: — Szóval ön azt mondja, hogy ez a papagáj sokat tud beszélni? — Kezeskedem érte. Előző tulajdonosa, egy hölgy, azért adta el, mert nem hagyta őt szóhoz jutni... — Én gyakran megyek ro- konlátogatőba. — Tudtommal ön teljesen magányos, nincs egyetlen hoz­zátartozója sem. — Így igaz. Ezért látogatom a más rokonait. — Ez a kabát kérem valódi kesztyűbőrből készült! — Aha, azért van öt ujja ... Az ügyvéd megkérdi a klien­sétől: — Ki az oka tulajdonképpen, hogy válik? — A postás. Egy nekem cím­zett levelet a feleségemnek adott. • — Férjezett? — kérdi a bíró a tanútól. — A hölgy felsóhajt. — Hajadon — diktálja a jegyzőkönyvbe a bíró. — Nős? — kérdi a bíró a másik tanútól. A férfi felsóhajt. — Nős — diktálja a jegyző­könyvbe a bíró. SZÖVEG NÉLKÜL (Krokogyil) STRANDIDÉNYBEN (Pourquoi Pás) A vegetáriánusok vacsoráján, egy étvágygerjesztő málna­szörp után, a háziasszony kéri a vendégeket: • — Kérem, üljenek asztalhoz, mielőtt a vacsora elhervad . . . — Mi egy kicsit elkéstünk, mert a férjem, mint mindig, most is sokáig készülődik. (Daily Mirror) • ^ Általános Profil Művek új igazgatója modern em- Afc, bér volt: tudta, hogy nem lehet korszerű az az üzem, amelyben nincs munkapszichológus. Alkalmazását az is szükségessé tette, hogy az utóbbi években egyre romlottak a termelékenységi mutatók, a régi munkások eltávoztak, az üzemben vándormadarak tanyáztak, és aki már egy hónapja itt dolgozott, törzsgárdatagnak számít­hatta magát. A munkapszichológus nagy lendülettel kezdett tevé­kenykedni. Először azt állapította meg, hogy a gépek és a falak szürke színe rossz hatással van a dolgozókra. Ezért a falakat zöldre, a gépeket hupikékre festette: de az emberek hangulata semmit sem javult, sőt a légkör, mintha még idegesebb lett volna. A pszichológus vizs­gálatai megállapították, hogy a zöld falak az emberek­ben a labdarúgópályák zöld gyepét idézik fel, ezért szid­ják olyan sokan a vezetést, és ezért agresszívek. Hozzá­járult ehhez a gépek hupikék színe, amely elkedvetleni- tette őket. Ezért a falakat babarőzsaszínre festette, hogy a dol­gozókban anyai képzeteket keltsen, de a dolgozóknak a rózsaszínről nem az édesanyjuk, hanem egyéb női sze­mélyek jutottak eszükbe, amit a falon tucatszámra meg­jelenő aktfotók is igazoltak. A hupikék gépek álmosítot- ták az embereket, erre abból jöttek rá, hogy a miniszté­riumi vizsgálat számos dolgozót mély álomban talált a gépek mellett. A munkapszichológus megállapította, hogy a gé­pek monoton zúgása is álmosítóan hat, ezért az esztergagépekre harangjátékot, a marógépekre pedig wurlitzert szereltetett. A helyzet azonban semmit sem változott. A harangjáték hatására az emberek vallásos révületbe zuhantak, s ezenközben többször vették ajkuk­ra az isten nevét. A wurlitzer ugyan bevált, de csak azokat a gépeket járatták, amelyekről jó magyarnóta szólt. A pszichológus felfedezte, hogy a nők általában jó hatással vannak a férfiakra. Elrendelték, hogy az anyag- mozgatói karnak azon tagjai, akik a készterméket a gépektől elszállítják, valamennyien, fiatal, csinos lányok legyenek. Az intézkedéstől azt remélték, hogy a férfiak gyorsabbak dolgoznak majd, mert a termékért így gyak­rabban hívhatják a lányokat. Sajnos, a dolog visszafelé sült el, mert még lassabban ment a munka, hogy a lá­nyoknak tovább kelljen várakozniuk. A pszichológus elrendelte, hogy a test felfrissítése céljából, minden órában tíz perc tornát vezessenek be. Ennek az lett a következménye, hogy a dolgozók, akik a fizikai megerőltetésről már elszoktak, a tízperces tor na fáradalmait ötven percig pihenték ki. R endkívül bölcs megfigyelésnek bizonyult az is hogy az emberek, akik gépeken dolgoznak, vágy­nak a természet után. Hamarosan kertészek jelentek meg, és a munkacsarnokokban kis csalitokat, árnyas li­geteket építettek. Tíz méterenként tiszta vizű medencé­ket helyeztek el, muzsikáló szökőkutakkal és fürgén ci­kázó aranyhalakkal. Sajnos, egyes fejletlen dolgozók ezt is félreértették. Egyre több embert kaptak el, akik hor­gásztak a medencék partján, szalonnát sütöttek a li­getekben, vagy egy-egy anyagmozgató lánnyal rejtőz­tek el a csalitban. Sok sikertelen kísérlet után joggal hihetnők, hogy az igazgató megunta az egészet, és elzavarta hűséges pszichológusát. De éppen az újítások kísérleti jellege miatt nem is vártak gyors eredményeket, sőt tnegelé- gedtek azzal, hogy az üzemről több száz riport jelent meg, és a tévéhíradóban szinte hetenként szerepeltek. Az igazgató, aki közben beiratkozott az egyetemre pszi cholőgiát tanulni, úgy nyilatkozott, hogy ez a jövő útja. Helyettese ugyan javasolta, meg kellene próbálni elza­varni a lógósokat, a jő dolgozókat pedig jobban megfi­zetni, de ez régi, hagyományos módszer, és az igazgató — mint mondtuk — modern gondolkodású ember volt... ŐSZ FERENC A negyvenkilencedik telefonnal si­került elérnem őt. Alig mond­tam ki a nevem, tudta, miről van szó. — Már nézem a noteszomat — vá­gott a szavamba. — Megvan! Holnap tizenöt tizenötkor az Interben. Visz­lát! Percre pontos volt, órára nem egé­szen: tizennyolc tizenötkor érkezett. Menet közben rendelt egy diplomata pudingot, egy dupla konyakot, és egy tripla kávét. — Nagy megtiszteltetés a számom­ra, hogy interjút készít velem, ezért álltam sietve a rendelkezésére, és az én drága időmből négy és fél per­cet szánok önre — mondta a székre ereszkedve, majd fölpattanva kiabált: — Kedves pincérem, ha jól emlék­szem, rendeltem valamit! — Újra le­ült, és hozzám fordult Ö. — Borzasz­tó állapot, nemde? Mindegy! Kezd­jük. — Egy művész egy napja — sza­valtam megilletődve. — Ez lenne a címe... — Tiltakozom! Ez így roppant hi­valkodó: egy művész! Tudja mi va gyök én a szakmámban? Hm... Olyasmi, mint a pékek között a pék­mester, a cipészek között a cipész­mester ... Ért engem? — Ö, hogyne — rebegtem. — Ak­kor talán az lesz az interjú címe, hogy Egy mester ... — Ne tartsa álszerénységnek, de még ez is túlzás. Ne cifrázzon fel en­gem ilyen hosszú, hárombetűs névelő­vel. Beérem én egyetlen hanggal, a hétköznapi „a“-val. — Akkor ha szabad kérdeznem a Mestert... — Szabad, már hogyne volna sza­bad — mosolygott rám kedvesen —, tőlem mindenki mindenkor kérdezhet, kérhet, kívánhat, követelhet, és én két marékkai szórom egyedülálló te­hetségem termését... Ezt egy kriti­kus kollégája írta rólam. Nehezteltem is érte. „Egyedülálló tehetség“! Maga ne használja ezt a kifejezést, és azt sem, hogy zseni. Van erre jó magyar szó' is. — Lángész — suttogtam félénken. — Mondjuk — bólintott, és az asz­talra csapott. M ajd leestem a székről ijedtem­ben. Szerencsémre Ö, szemé­lyesen, megmarkolta a nyakkendőmet magához húzott, úgy kérdezte: — De mit ér az én lángeszem, a világszínvonalam, az ezerszínű vir­tuozitásom, ha annyit nem tudok elérni, hogy őpincérsége kegyesked­jék kiszolgálni. Pedig megismert. Meg­ismerni megismer, de hagy itt ülni immár két perce. És így megy ez az egész vonalon! Sajnos! Magának meg­súgom privát, de ez nem sajtótéma, figyelmeztetem. Egy vezércikk a ma­ximum, amihez hozzájárulok. Na, csakhogy itt van! Ez utóbbit a pincérnek mondta, mi­közben lekapta a konyakot a tálcájá­ról, és felhörpintette. — Ebbői jöhet még egy, illetve ket­tő! — Rám mosolygott ö. — Ugye meghívhatom? — Köszönöm, mester, de ... — Semmi de! — szólt rám erélye­sen, s miközben a diplomata pudin­got kanalazta, elháborogta a bánatát. Emígy: — Egy helikopter! Egy egy­szerű kis helikoptert szeretnék. Olyan négy ülésest. Magának nem kell bi­zonygatnom, hogy mit jelentene ez nekem, és közvetve az országnak ... És különben is hozzátartozik a ran­gomhoz. Odakint már mindenkinek van. Még Karajannak is. Pedig mit csinál ő? Lesüti a szemét, és hado­nászik egy pálcával. Ugyanakkor ÉN ... Hajh! És sajnálnak tőlem va­cak néhány ezer dollárt. Pedig nem ajándékba kérem, sőt már kínáltam huszonöt forintot per dollár. Az ál­lamnak sem lenne rossz üzlet, de va­laki, vagy valakik irigylik tőlem. Er ről van szó. A tehetségtelen ezrek legalább abban akarnak hasonlóak lenni Hozzám, hogy Én is csak a föl­dön járok, mint ők. Na végre! Ez utóbbi felkiáltás a pincérnek szólt, aki elénk tette a két konyakot. — Egészségére! — koccintotta a Mester poharát az enyémhez, és egy- hajtásra kiitta a konyakját, egy má­sodikra a kávét, és harmadikra az én konyakomat. ( Akkor az órájára nézett. — Űristen! Mindjárt kezdődik a fogadás — bizalmasan hozzám ha­jolt —, lesz ott egy miniszter. Ta­lán csinál valamit helikopter-ügyben. Viszlát! És elviharzott a Mester egy mi­niszterhez helikopter-ügyben. Én pedig hívtam a főurat, kértem a számlát, és zálogban otthagytam az órámat. SÚLYOM LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents