Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-26 / 26. szám
Peter Strelinger — Katka, telefon ... Vedd fel, kérlek, biztosan Ela néni lesz. — Halló!... Halló, Igen, Katarina ... Nem, kérem, a lánya... Igen, Itthon van. Egy pillanat... Rögtön hívom anyut. — Anyuka, anyuúl Téged hívnak. — Ila néni? Nem? Hát kicsoda? — Nem tudom, nem mondta meg a nevét. Valamilyen férfi. Téged keres, veled akar beszélni. — Tessék, itt Petreknél Igen. Mit óhajt? Bocsánat, de rosszul értem önt... Kérem? Halló, igen, most már jobb... Ne haragudjon, de... ki beszél?... Kérem? Hogy találjam ki? Nem, a hangja mit sem mond nekem. Kicsoda, kérem?... Karol?!... Te vagy az, Karol? Nahát, ezt álmodni se mertem volna, hogy éppen te ... Hogy nem ismerem a hangodat? Valaha nagyon is ismertem, de most valahogy más ... Megváltozott. Hogyan? ... Sokáig nem hallottalak, nem láttalak. Micsoda, influenzád volt? Bocsáss meg, de válásunk óta... és annak már jő pár éve... Hogy mennyi? Azt illene tudnod, nem? Már hat éve! Hat éve nem hallattál magadról... Kérlek? Igen, a pénzt rendesen kapom. Hogy elégedett vagyok-e? Nem, ne félj, nem panaszkodom, senkinek ... Hogy nincs miért? Őszintén szólva Katka nem «lne meg a te háromszáz koronádból... Mért nem tudattam, ha kevés? Tudod jól, azt sose tenném, ha neked nem jut eszedbe. Hiszen most sem én hívtalak, Karol! Te jelentkeztél. Nem találok magyarázatot — mi késztetett erre, ilyen hirtelen ... Annyi év után .. Miért? Mert közöttünk mindennek vége, nem? így mondtad, vagy már arra sem emlékszel? Hogy egyedül vagyok-e? Miért érdekel egyszeriben? Ha hallani akarod, kettesben élünk Katkával, magunk. Még mindig. A tapasztalatból elég. Nem, nem hiszem, hogy az fontos lenne számodra. Ne haragudj, Karol, de nem szándékszom erről beszélni. Hogy elfeledtelek-e már? Lehetetlen — ha akarnám is —, még mindig a te nevedet viöreg Jakub egy alacsony, fehérre meszelt házban lakott a falu végén, amerre kanyargott az út, a kertek alján túl kezdődtek a földek, s a határon túl meredek, sűrű erdő emelkedett; a házat korhadt palánk kerítette körül, deszkái ki-kíhullot- tak; a palánkon túl Jakub kis kertje húzódott, hagymaágyások és tenyérnyi krumpli- föld. A ház majd összédőlt; a fehér vakolat málladozott és feltárta az anyagfalakat, a cserepeket benőtte a moha, s a tető beázott, jakub kunyhójának két helyisége nyirkos volt, sötét és hideg; alulról a döngölt padló hűtött, a mennyezetgerendák feketéllettek, a vakolat felhőlyagosodott, az ablakok piszkosak, kicsik, alig valami fényt bocsátottak be. A ház majdnem üresen ásítozott; a konyha berendezését csikótűzhely, rozoga asztal, két szék, lepattagzott konyhaszekrény, ócska víz- pad alkotta, a szobában két ágy, szekrény, fehérneműs láda; a fát kikezdte a szú, s éjjelente Jakub hallgatta, milyen fáradhatatlanul rágcsálja a deszkákat. Jakub keveset tartózkodott a házban; legszívesebben a pádon üldögélt. Az enyhe dombról belátta az egész kihalt falut, a töltésen túlra ellátott •az építkezésig, ide hallatszott a tompa gépdübörgés, este meg felgyúltak a reflektorok éles fénycsóvái. A falu elhagyatott; a kis házak némán álltak, megfeketedve, elfelejtve — nem volt bennük élet — szomorú látványt nyújtották. A girbegörbe utcák csendesek és néptelenek, a kerteket benőtte a gyom, a kéményekből nem bodrozódik a füst; csak időnként tűnik fel egy-egy kóbor kutya vagy elvadult macska, nesztelenül átvágnak az úton és elvesznek a házak között. A falu lakói közül Jakub az utolsó: a többieket áttelepítették a közeli városba, új lakást kaptak, új állást is találtak: a falut nemsokára ■elárasztják vízzel, a helyén új duzzasztógát lesz. Jakub az utolsó ebből a régi világból, mint a pont a hosszúra nyúlt mondat végén, nem akart elmenni innen, kijelentette, hogy ott hal meg, ahol élt. Nem tudta elképzelni az életét városban; a házikójában maradt, holott állandóan a nyakára jártak a mérnökök meg a hivatalnokok; megmakacsolta magát. Amíg nem kezdik engedni a vizet, addig hagyják békén. Békén hagyták. * Fiatal szlovák prózaíró. 1947-ben született Érsekújváron (Nővé Zámky), itt közölt elbeszélése a harmadik, Hosszú, fárasztó út IDlhá namáhavá cesta) című kötetből való selem. Katka is. Hány éves? ... Tizenkettő. Igen, már nagylány ... Azt nem tudom, hogy rád emlékszik-e még?... Ogy gondolom, igen. Nem, nem kérdezem erről... Jaj, Karol, hát mért gyötörsz, hiszen sose voltam ellene, hogy pár napra magadhoz vedd, s meg Is látogathattad volna, semmiben se gátoltalak. Tudom, nem volt okom rá ... Hat éve ide se néztél. Akartál? Akarni nem elég. Ajándékot? Nem, semmiféle csomagot nem kaptam tőled ... Kafkának? ... Nem tudom, semmi se jött. Hogy valami megfelelő, kis ajándékot küldőnél... A kérdés nevetséges, hiszen mégiscsak a leányod, nem? Igazad van, az apát senki se pótolhatja... Kérem? Honnan beszélsz? Bratislavából? Be kellene fejeznünk, semmi értelme, sokat fogsz fizetni... Nos, kérlek, hallgatlak! Valami fontosat akarsz mondani? Értettem... Nem, nincs ellene kifogásom. Nem tudom, mi az. Mit beszélsz? Nem értem ... Igen, hallgatlak. — Ne haragudj rám, Katka... Bocsáss meg! Hallasz, bo-csáss meg ne-kem! Tudom, tévedtem. Meggondolatlan tréfa volt, bolondság, ostobaság az első pillanattól... Egyszerűen elrohantam. Megbántam százszor, hogy hittem annak a ... — hiszen tudod, kire gondolok ... Olyan kedves volt, gondoskodó, napontá fölhívott: Karol te vak vagy... Téged a feleséged megcsal, vagyis a Katkád ma bejelenti, hogy kétnapos tanfolyamra megy. Ne légy szamár. Karol! Igen, tanfolyamra, de azzal a tornatanárral! Hiába mondtam neki, nem hiszem, nem hihetem, Katka ilyet sose tenne, csak kitaláltad, hazudsz ... De ő csak hajtogatta a magáét, nem muszáj hinned, majd rájössz egyszer, mondta. Még mindig nem hittem, kértem, hogy bizonyítsa... Ő pedig elém rakta a „bizonyítékait“, mintha nem is érdekelné a dolog. Folyton azt kürtölte: a feleségednek viszonya van. Karol, gondolkodj, nem mozog a haraszt, ha a szél nem fújja... Kezdtem gyanakodni, figyeltem minden lépésedet, és Lubos Jurík* Jakubnak nincs dolga; egész életében a földeken gürcölt, s most úgy érzi, teljesen fölösleges: az ember mértékének meghatározója a munka szükséglete. Néha fát vág, majd a hasábfát soronként egymásra helyezve ölt rak, megkapálja a kertjét, tesz-vesz a ház körű' Hirtelen úgy látta, hogy lent a faluban moccant valami. Figyelmesen kémlelt és megpillantott egy kerékpárost, a házak között cikázott, kereste az utat. Jakubnak jó szeme volt, látta, hogy egy fiú az. Lassan ment, mintha az üres, sivár falut csodálná. Jakub házához közeledett, de még nem láthatta a házat. A kerékpárjára hátul valami gallyak voltak rákötözve, Jakub úgy vélte, kis fácskák. Eltűnődve megvakarta az állát, a zsebéből kis dohányosszelencét vett elő, összemorzsolta a dohányt azr ujjal között, cigarettát sodort, megnyalta a papírt, és leragasztotta. Aztán megnyomogatta a cigarettát, és rágyújtott. A dohány erős és csípős volt. A sarok mögül felbukkant a kerékpáros fiú. Növendék fákat vitt. Megpillantotta az öreg Jakubot. Meghökkent. — Hé, bácsi — kiáltotta végül —, mit csinál Itt? az a sok féltékenységi jelenet... Először nevettél, aztán sírtál és kértél, ne veszítsem el a fejem, újra és újra bizonygattad, hogy szeretsz, és én — nem hittem. Végül is megsokalltád. Én is. így történt. Ma se tudom, hogy hat évvel ezelőtt miért költöztem el és miért kértem a válópert... Na, persze neki épp ez volt a célja! Hiszen tudod — de jobb, ha hagyjuk ezt, eleget gyötrődtél. Kínlódtam én is hat éven át. Végre ma sikerült, ma mindent töröltem. Ezt már rég akartam, erre már régen gondoltam, hogy fölhívlak és közlöm elhatározásomat: Vissza akarok menni hozzád. Rádöbbentem — szükségem van rád. Ilyen bizonytalanságban lehetetlen élnem tovább... Katka, hallgatod? ... Tudod, éveim szaporodnak és öreg vagyok már arra, hogy így dacoljak. Hallasz engem, Katka? Egyetértesz? Együtt fogunk élni tovább, mintha mi sem történt volnál Hogyan? Nehéz igent mondani? Megértelek! De hát, hat év hosszú idő — az emberek rég elfeledték. Nem kell a rosszat emlegetni, inkább emlékezzünk a szép dolgokra, hogyan ismertük meg egymást: Ilyen nap volt, amilyen ma van, együtt utaztunk a buszon (két barátnőddel voltál), mellettem álltái és valamin mulattatok. Azután a kezeddel (talán véletlenül) megérintetted a vállamat. ők ketten kuncogtak, és te ártatlanul mondtad: „Bocsánat, talán nem is tudja, hátul fölfeslett a kabátja.“ Én szégyenülten megtapogattam és levetettem a zakómat. Ti pedig nagy nevetéssel, hosszú orrot mutatva kiszálltatok. Aztán ismét találkoztunk valamilyen estélyen. S amikor fölkértelek táncolni, megkérdeztem, miért csináltad azt velem, miért éppen engem kellett kiszúrnod? Azután sokat nevettünk, folyton csak nevettünk. Mindig nagyon vidám voltál. Emlékezz csak a találkáinkra, a csókokra, az esküvőnkre és a mézeshetekrel __Emlékszel? Igazán? Vala ha hogy szerettük egymást... Tudod, nagyon megváltoztam. Nehéz elhinni, hogy negyvenéves ember így megváltozik — magam is csodálkozom rajta! Hogy lehettem felnőtt eddig... Most, a végén jövök rá, hogyan kell élni_Hogy nem késő-e? Nem, mé g nem késő, az újrakezdés sohasem késő, a szerelemben sem. Főként, ha valamivel adósak maradtunk a szerelemnek. Hogy munkahelyem, lakásom van Bratlsla- vában? Az igazgatóval már beszéltem a dologról. Ö elenged, megérti, hiszen vissza akarok térni a családomhoz ... Valamennyi megtakarított pénzem is van. Tudom, hogy nem a pénzen múlik. Nálad más a lényeg, de én mindenben, készségesen rendelkezésedre állok. Nem hiszel nekem? Tudom, aki egyszer hazudott az embernek ... De gondolj a gyermekünkre, Katka, akinek apára van szüksége... későn döbbentem rá? Igen, igazad van, de végül mégiscsak tudatára ébredtem, nem? Mit mondasz? Nem értem!... Nevetséges lesz, ha ismét egybekelünk? Ér— Én itt lakom — motyogta Jakub, ki sem véve a cigarettát a szájából. — Hanem mit csinálsz itt te? — Itt lakik? — csodálkozott a fiú. — Hiszen ezt elárasztják vízzel. Megyek, kiültetem ezeket a fákat. Ott fönt — mutatott egy meredek dombra. — Brigádon vagyunk itt — magyarázta. — Kiültetni — dünnyögte Jakub. Nem szerette, ha megzavarták. Minek? Kinek? — Néhány év múlva erdő lesz belőlük. Itt tő lesz, amott meg erdő. Szép lesz! Jakub arra gondolt, hogy néhány év múlva ő már régen a föld alatt lesz. Nem érdekelte, amit a fiú beszélt, már nem tartozott rá. — Csak menj — dörmögte ingerülten. — Ültesd ki a fáidat. A fiú a dombot nézte, úgy látszott, valamin töpreng. Kis idő múlva megszólalt. — Bácsi! Mi lenne, ha segítene nekem? Még sohasem ültettem fát. Jakub rásandított a fiúra. Hagyj békén — utasította vissza. — Én már öreg vagyok. Eleget gürcöltem. Fiatal vagy, segíts magadon. A fiú nevetett. — Ugyan már, bácsi. Nem olyan öreg még. Tapasztalata van. Megmutatja, hogyan kell csinálni, én aztán egyedül megcsinálom. Jól van? — Hagyj békén! — Jakub a völgybe bámult, és ismét felmerült előtte az egykori falu, egész nehéz élete. A fiú felült a kerékpárjára. — Ahogy gondolja — mondta. — Nem akartam felmérgesíteni. — És elindult. Kis ideig nézte a fiú hátát, a fácskákat. Aztán kiköpte a cigarettát és eltaposta. — Várj! — kiáltotta a fiú után és bement a házba. A vállára vetette kopott kabátját, kezébe vette a kiskapát meg egy karót. — Gyere — mondta. — Megmutatom, hogyan kell csinálni. Útközben nem beszélgettek. A fiú tolta a kerékpárt és fütyörészett. Körös-körül mindenütt földhányások magasodtak. A hegyoldalban csak fatönkök maradtak, törött ágak és száraz málnabokrok. — Elsők vagyunk — jelentette ki a fiú és letette a fácskákat. — Kezdhetjük. Jakubnak benn szakadt a szava. Arra gondolt, hogy olyan munkába fog, melynek gyümölcsét nem ö élvezi már, hanem mások. Hirtelen rádöbbent, hogy tulajdonképpen egész életében másoknak dolgozott, annyi ideje sem maradt, hogy örüljön a munkájának. így öregedett meg. Ez a fiúcska vajon tem, elváltak vagyunk, de há nak újra össze? Mi volna? ' gyellenéd? Igen, a szomszédo a szomszédok érdekelnek. Ki kicsinyes ... Igen, valamikor mindent készpénznek vette Hogy sokat fogok fizetni? .. Beleegyezésedet kell hallana tiédet. Addig nem teszem 1< egyetértesz!... Igazán, csaki akarsz tenni? Még mindig dőlsz rám, gyötör, hogy mi v lóban?! Ne sírj! Kérlek, ne s a rossz. Nekem kell vezekeli nőm. Katka, ne sírj, ne sírj, szén már én is sírok! ... Képtc hinni, hogy igaz ez. I Hallod a hangomat, hog' Ne haragudj, kicsit reked a március vége szörnyű a És ti egészségesek vagytok? Igen, megint a légcsövem, csak te tudod. Gyógyteát főző gyógyítasz, ugye? ... Ö, menn Hogy mikor tudok utazni? ...1 'seje van ... Két hét alatt mii Fölmondok a munkahelyemet lakást, mindent eladok, és jf engem? Igen, befejezzük ... posta szétkapcsol... Az neu mennyibe kerül, egyáltalán i Csókold meg helyettem a ki ged is csókollak ... szabad? vetek csak, boldog vagyok, he hetek nektek. Hogy te is ... hogy megértesz, köszönöm! kislányunkra, amíg megérke: mar, meglátod ... Mielőbbi drágám! — Anyu, hol vagy? Te i miért sírsz? A boldogságtól boldog vagy? Ugye, apu volt visszajön hozzánk? És ezért ! az nagyszerű, anyu. Szenzág leszünk egyedül! Anyuka, mié valamit? Ma reggel óta olya van ... Valahogy minden 0I5 Az iskolában is, a fiúkat me szén odavoltak. Tudod a főr hajú Feri (az anyukája zöli resztelte, hogy Elefánt tanál dolgozatot készül íratni. É! volt... Aztán képzeld, anyu, óránk, és az osztályfőnök ki bolondok voltunk, ha félti) ugratott minket — hiszen n van ... Anyuka, csakugyan 1 jön vissza hozzánk? Mert elseje, s ez olyan bolondos Feri is figyelmeztetett, hogy mert mindenki be szeretne Anyuka, ugye apuci igazán zánk? ... MÉSZÁROS AH megéri-e, hogy a munkájánál mes-e egyáltalán megtanítar két bármire is? Habozott. De nézett rá. — Hát akkor, nézz ide, sóhajtotta, és a kezébe veti a cöveket. A fiú egykettőre megértet boszorkányság. Rövidesen eg ültettek ki. Egymás után szái és a lányok, a hegyoldalt 1 májuk, nevetésük. Jakub leü gyerekeket nézte, majd lepil be, ahol a majdani tó les: hegyoldalt bámulta, ahol ef Esteledett. A nap óriási éi a hegyek sötétkéken pompás só szeptemberi nap, jön az lassan világos színűre válna séget áraszt. Jakubnak eszé magányos szobája, a csend télén sajnálta, hogy ennyi a faluban. A fiú hangja rezzentette — Bácsi... pihenget? — Látod. Pihengetek. — Segített nekünTk. Jakub elmosolyodott. — Szóra sem érdemes. — bámulta meg a hegyeket, m tétbe burkolóztak. — Hogyan háláljuk meg? fiú. " ■ — Sehogy — morogta. — El kellene mennie ebbő berek közé. — Hagyj békén. Nekem j Szótlanul bámultak a völg gondolja, csak szóljon. Akk gítek — mondta a fiú. Jakub hallgató*!. Egyre rúság és sóvárgás lett rajta — Megyek — dünnyögte h indult. — Igazán semmire sincs : áltotta utána a fiú. Jakub már a hegyoldal fe kerülte a frissen telepített i zott, hogy meg ne botoljék. — Semmire — szólt víss; s akkor a fiú felé fordult. • nap. Talán segíthetsz. Talál költözöm. Aztán már nem nézett h
