Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-26 / 26. szám
/ Szigeti László Ahogy megérezte testének jellegzetes Illatát, rögtön tudta, hogy Pete az. Nyomban arra gondolt, régi szokás szerint beleköp a tenyerébe, mint mindig, ha valami nagyobb dolog előtt áll, aztán mégse köpött. Nem akarta, hogy a sercintéstől füle he- gyeződjön félálomba merült testvéreinek, s attól is óvakodott, hogy Pete, mert hangot "hall, hangot adjon, így hát nem sercintett. Helyette szép lassan az ablakrámára emelte a kezét, s gyors egymásutánban vagy tucatszor Pete remegő kezére vert. 0 a csuklójába csípett, s miközben Karesz egyetlen pisszenés nélkül kinyújtotta neki lefekvés előtt ágyba rejtett kockás vászoningét, nadrágját és elnyűtt tornacipőjét, Pete testének egyre áthatóbb illata jóleső melegséggel telítette, örült, hogy legjobb ba rátját már testének illatáról is fölia- meri. Iszonyúan sokára bújt ki a pokróc ból, nehogy Géza bátyja, akivel egy takaró alatt hált, felébredjen, s elejét vegye éjszakai csavargásuknak. Mindketten tudták, Géza tetszését semmivel sem tudnák megnyerni, sőt az egész környék tudomást szerezne arról, hogy a vérfertőzésről és egyéb átok- viseléseiről hírhedt Mezei-portát környékezik, s azzal érvelve, amiről egész Végvár fecseg: nem tudni, mikor, de Mezei Abrus embert fog ölni. Ugyanis az ötvenhatos magyar ellenforradalom óta pisztolyt rejteget, amikor is húsz liter tiszta szeszért a medvei révésszel átvitette magát a Dunán, hogy segítségére legyen háború után Dorogra telepített öccsének, de már harmadnap visszajött és kijelentette: — Humbuk az egész! — Mondják, amint végigvonult Végvár főutcáján, a fél város látta mundérjából kikandikálni a fegyver rövid csövét, ami a politikával kontárkodó zsidókat arra a következtetésre juttatta, hogy mégsem „humbuk az egész“, a félpolgári-íél- paraszti életvitelűeket pedig arra, hogy a város szeszfőzőjét gyilkossá alázza a sors. Egyébként, hasonlóan sok elrettentő esethez, ezt is közömbösen vették volna tudomásul, ha a magyarországi helyzet elcsitulásá- val nem sugárzódik Mezei Andrásból az a mindenkit célzó, egyöntetű embergyűlölet, amellyel kivívta a végváriak zavart ámulatát. Ámulatuk az iszony, a félelem s a gyávaság gyökereitől lombosodon, s ezért még a legtehetősebb, a közügyi rangban legmagasabb végváriak sem vallották be önmaguknak elhatalmasodó rettegésüket, hiszen az amúgy is csak önsajnálatukat terebélyesítette volna. Otthon sem volt ajánlatos megemlíteni Mezeiéket, az iskolában pedig kiszolgáltatta magát, aki megemlítette nevüket, mert világossá vált, hogy fél, vagy truccból a többség nyugtalanságát szítja. Még a tanítók sem voltak szánakozók az ilyen diákkal szemben, a közhiedelemtől ők is tar tottak. Géza, persze, elsőre eltalálná, hogy az éjszaka kellős közepén miért környékezi Karesz és Pete a Mezei- portát, mégis a közhiedelemre hivatkozna, holott ő is elsősorban Mezei Matild bájainak bűvösségét tudja mindennél végzetesebbnek. S mert leereszkedően nem tudna szólni, s tehetetlenségének kínzó érzetén enyhítene a káröröm gyakorlásával, inkább visszatartaná mindkettőjüket, mintsem beismerné, hogy éjszakáit ő is szívesebben pazarolná Mezei Matild örömtevésére. Csakhogy erre sosem kerül sor, mert Géza mersze hézagos, s a teljes vágyakozást sem birtokolja. Hogy Pete felállt az ágyról, s az a megkönnyebbüléstől fölnyekkent, vo- nagló szájmozdulata Géza bátyjával kapcsolatos minden következtetésében megerősítette. Percekig mozdulni sem mert, pedig úgy tetszett, az ötödmagával lakott szobában bonthatatlan fészket rakott az álom. Félelmes volt végiggondolnia, mi történne, ha valamelyik testvére megpillantaná őt, amint éppen kiugrik az ablakon. Bizonyára fölsikoltana, és sikolyával fölverné szomszéd szobában háló szüleit. Ennek tudata feltartóztathatatlanul megmerevítette. Szerencséjére, türelmetlenségében Pete behajolt a szobába, hogy havas szemgolyójával és arcul csapó, savanykás leheletével feloldja Karesz már-.már fizikai fájdalommá lett merevségét; a kezéért nyúlt, és óvatosan kisegítette őt az ablakon. Nyomban lehulltak a béklyók, amelyek szívet, lábat egyaránt bénítottak. amint átszökkentek a Zöldfasor düledező vesszőpalánkjaín. Beleszédültek a szégyenkezésbe. A földre heveredtek, zavartan csipedték a papsajtot, ették az édes húsú bogarakat, de a Mezei-udvar látványa ébresztette szégyenkezéstől is ébren, nehogy tücsök kerüljön metszőfoguk alá, mert ő éjjel is énekel, s vele az álmatlanság kórját nyelnék magukba. Képtelen volt lenyűgözni őket a hold Izzása, a városszéli háztetők és pindur- kó ablakaik ragyogása a mély kékségben. Szemük bújkálva surrant arcuk árnyékában, mindkettőjük szíve majd kiugrott a bordái közül, mégsem szóltak egymáshoz. Szégyenkezniük kellett, hogy gyáván és gyerekesen megfutamodtak, amikor már kerítésugrás- nyira voltak ábrándjuk céljához, ahhoz, hogy a lánnyal együtt legyűrjék édes-izgalmas álmatlanságukat. Mezei Matild viháncolón fürdött az udvar közepére állított gyümölcserjesztő hordóban, s mintha a minduntalan tapogató holdfény szappanozta volna a mellét. Miközben mindketten arra gondoltak, hogy csupán le kéne te- perni és degeszre pumpálni őt szerelemmel, valami azt parancsolta, forduljanak a pálinkafőzde küszöbtelen ajtaja felé, hogy aztán csak menekülni tudhassanak, összeszakadásig rohanni a városszélre, a kiöntött kanális lázcsillapító hűvösébe. Kettőt is elütötte a katolikus templom toronyórája, mire Pete fölhagyott a papsajt rágcsálásával. Csöndesen, fáradtságát apránként szerte- foszlatva kinyújtózott a szárazon maradt ártéren, majd egy mozdulattal Karesz mellé feküldt. — Nem volt maradásom... — szólt bocsánatkérőn. — Zlakol som sa, Ze pustí do nás ... Karesz is közelébb húzódott Petéhez. Még mindig reszketett. Csordultig volt benne a félelem, a szégyen és a düh. — Nem lett volna képes rá... Csak ráfogjuk ... Mindenki ráfogja ... Biztos, hogy nem lőtt volna ... Csak ijesztgetett — gügyögte egyre bizonytalanabbul. — Ijesztgesse a halált — susogta Pete, s érezte, testének láza egybeolvad barátjáéval. Elhúzódott tőle, még mindig fekve lemeztelenítette nyúlánk testét, s egyre nagyobb gyorsaságra szert téve belehempergett az elöntött zsombékosba. Kéjelgőn felnyerített, majd fölpattant és a kanálisig vágtatott. Karesz elébb kiköpte a szájába gyűlt dühöt és szégyent, aztán követte barátját. A víz törékeny testű madárrá mosta őket, akik nehézkesen, de beleolvadtak az éjszaka lomha fényeibe. Már a Felszabadulási téri víztorony előtt bandukoltak, amikor megszólalt hosszan egy kakas. Mivelhogy Karesz valamiképp túl akart járni szülei és testvérei eszén, a pajtában he- veredett le, s reggel azt füllentette, hogy éjjel kijött vizelni, s mert nyes- tet látott, vadászlesbe fészkeken nyomta el az álom. Elhitték neki, de jómaga semmiképp sem tudott megbékélni az éjszakai ijedtséggel. Merő tehetetlenség és csőd volt az arca. Míg óvatosan a kútfej alól magára emelte a bádogfazekat, s derekába meghajol- tan fejére löttyintette tartalmát, lelke forrón fogadkozott, hogy Mezei Matilddal csinálja meg először, ha apja puskavégére kerül, akkor is. Hogy miért éppen Matilddal, annak gondolatát csak fölsejleni engedte, de már a sejtés is önbecsmérlően hatott, örömtelenné és bizonytalanná tette. — Ördöggel háltál? — rikkantott rá Géza. amikor már hosszú ideje szárítkozott s mindhiába, mert a törülköző nem a kútvíztől, hanem a verejtékétől vált csepegővé. — Na és ha vele...?! — vágott Kopócs Tibor illusztrációja vissza Karesz, s egyre inkább dörzsölte magát, míg bele nem sajdult a könyöke meg a keze, és nem érezte ajkán a verejték sós vízét. — Volt Ilka legalább? — vihogott Géza, s olyan volt a feje, mint a feltörött záptojás. — Hülye! — öltötte ki a nyelvét Karcsi. Nem szerették egymást. Géza egy évvel volt idősebb nála, de mert szakmát tanult, néha pénzt is adott haza, s ezért több olyan előjogot élvezett, ami felbőszítette Kareszt. Például cigizhetett és sörözhetett szabadon, s addig nézhette a tévét, amíg kedve telt benne. Karesznek meg csak az állandó fenyegetés és a virradatig tartó tanulás dukált, nehogy szégyent hozzon a famíliára, mint a tíztagú család egyetlen majdani érettségizettje. — Hülye kese...! — tette hozzá mérgében, s egészen vigasztalva érezte magát. Tudta, Géza most föl- fűvódik, s vagy két hétig nem szól hozzá. Addigra meg pont befejeződik az Iskolaév, a szünidőben nappalra munkát vállal, éjszakáit pedig, akárcsak tavaly, a pődafai kanálisparton tölti majd Pete s az ég sátra alatt. Ezt előrelátva leereszkedő nyájassággal nyújtotta át Gézának a törülközőt, megfésülködött, majd mohón harapott a nagy darab rozskenyérből. Éppen a tejet itta rá, amikor elképedt bátyja szavaitól: — Süket vagy? Füttyöget a hegyi barátod! Pete, mint minden reggel, most is felhúzta magát a szurkozott kapura, s miközben fenekével egyensúlyozott, valóban füttyögött. Kareszt bántotta Géza ilyetén hangvétele, s ahogy a kapu tetején ücsörgő barátját nézte, azon töprengett, vajon mi bűnt követhetett el, hogy bátyja szántszándékkal becsmérli őt. Hiszen Pete magától értetődően tanulta meg a végváriak szokásait, soha senkit nem bántott, ha csak azt nem számítjuk bűnnek, hogy a zsidó gyerekeket örökösen csúfolódókkal traktálta. De hát abban jómaga is, és a város minden gyerkőce vérmes volt. — Elsősorban, nem hegyi, hanem békésmegyei származású. Szüleit idetelepítették, s ő már itt született, Nagymegyeren, ha annyira tudni akarod! — érvelt Karcsi s önkéntelenül hozzátette, hogy — Hülye ...!, mert ahogy rápislantott ázott hajtincsű, izmos bátyjára, az úgy nézett ki, mint aki attól a naptól kezdve, hogy járni tudott, csak apróállatokat etetett, s mint ilyen, mindenkinek ellentmondott, de mindaféle bikafejűvel, senki sem törődött vele. — Akkor is tóti — visított önvi- gasztalóan Géza. — Te meg magyar vagy, nai Szégyened ...?! — Ez bedilizett...! — vihogott továbbra is Géza. — Nem?!... Akkor ő minek szégyellene? — mutatott kapun lógó barátjára, aki bár nem hallotta, miről vitáznak az udvar mélyén, fölhagyott a fütyörészéssel, és élesen szemezett. — Azt mért nem tetted hozzá, hogy őt is anya szülte?! — röhögött fel Géza, s vagy tucatszor gyors egymásutánban vizet fröcskölt a mellére és megpaskolta magát. — Hülye... Hülye kishitler! — ordította Karcsi, s tehetetlenségétől jobban reszketett, mint éjszaka, amikor megpislantotta Mezei Ambrus pisztolyának megcsillanó rövid csövét. Most sokkal nagyobb veszélyben érezte magát s Pete iránt érzett nyílt barátságát. Vére, elméje jelezte, hogy e harsányan röhögő emberrel ezentúl soha nem bánhat barátsággal, még akkor se, ha igazán megsajnálja. Hóna alá csapta iskolatáskáját, s hogy kitombolja magát, mielőtt kilép az udvarból, vadul belerúgott a pajta előtt heverő nagy rakás tűzifába. Fölszisz- szent, jobb lábán összehúzta az ujja- kat, mire Géza állatian önfeledt vihogásba tört ki. — Mi bajod? — kérdezte az utcán Pete, s mert barátjának vacogott az ajka, a vállához húzta. — No őo pla- őe§...? Semmi... semmiség — igyekezett határozottnak tűnni Karcsi; alig észrevehető moccanással elbökte ma gától Petét, megtörölte a szemét és elmosolyintotta magát. — összetévesztettem a tűzifát a focival... — vigyorgott erőltetetten, aztán mindketten kihúzták magukat, mert a Me- zei-ház rózsaszín oromfala előtt lépdeltek, s úgy tűnt, mintha valami megmozdult volna a függöny mögött. Szívük a torkukba ugrott, de nem futamodtak meg. Szaporább, de biztos léptekkel mentek el előtte. Közös volt minden érzésük, s érzéseikben kiváltképpen az, hogy ennél nagyobb veszedelmek is léteznek a világban. összeért válluk megdélcege- sedett, akár a férfiaké. adSzée az, ek? mit. . a ogy )ára !on- Va- yok -ög- Hi- el- ín? ez tre. lek! :ani iegi eltek, n a lasz !, a ogy Ténelldlök, a :hasra. iyu. Te ogy zen 8£ nap íes. igé- rös hí- :ni) teg rés ogy sak ie]e így ilis ; a nk, tét. lOZ■ deíreyel íeg em itet iúk ár- . a gy a ssz. Olt, :olí,k ár, lírán IŐ1. rét >öa m ig;e10slé I I tiáil51ta I f—jr—i I--------1 /—i /—i j--------1 (----------sí----------------------v i—1 -----------» MT—___________ ______ i If II, la'll ja Üt a I II a ill fa íaÜlwlJ ' ■ i \i m * . m í /W ff lm m a <W l ijg /m J ' ■ / íjig UI a j/i1!! fyil/ig#i l" ] III ■ tffarlrw7
