Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-19 / 25. szám
♦ Nem valami kellemesen érezhették magukat május első-második hetében Chile bonni nagykövetségének emberei. A nagykövetség egyik diplomata-beosztottja ugyanis „főszereplő“ volt a nyugatnémet televízió „Monitor“ című műsorának egyik májusi adásában. Három Chiléből menekült hazafi, Manuel Orellana, ]aine Vera és Leonor Ura — ketten a Német Szövetségi Köztársaságban élnek, a harmadik Hollandiában — a képernyőn emeltek vádat a nagykövetség katonai attaséja, Christian Ackerknecht de San Martin eilen. A 49 esztendős katonai attasé (a húszas évek első felében Chilébe kivándorolt német szülők gyermeke) anyanyelvi szinten beszéli a németet és nem is először van hosszabb ideig a Német Szövetségi Köztársaságban. 1970 őszétől 1971 nyaráig Hamburgban élt. Akkor is egyenruhát hordott, a chilei hadseregét, mert a Bundeswehrnek a nagy kikötővárosban levő külföldi tisztek számára szervezett tanfolyam hallgatója volt... (A televízió „Monitor“ adása előtt még egy nyugat-németországi hetilap is érdeklődött Ackerknecht de San Martin NSZK-beli barátai, kapcsolatai iránt. A lap tudósítójának elmondották, hogy a zene és az ének kedvelőjeként ismerték meg a hamburgi tiszti tanfolyamon és azt is elmondották: nagyon kedvelte a náci időkből megmaradt dalocskákat, legszívesebben a „Wir fahren gegen Engelland“ kezdetű és az Anglia elleni inváziós előkészületekre emlékeztető dalt dúdolta.) A nyugatnémet tévé leleplező adásában chilei hazafiak elmondották, hogy a katonai attasé diplomáciai megbízása előtt a Pinochet-rezsim egyik legkegyetlenebb, legdurvább ítéletvégrehajtójaként volt ismert. A Népi Egység kormányát megdöntő, Salvador Allende elnököt meggyilkoló puccs másnapján Christian Ackerknecht de San Martin lett az északchilei O’Higgins tartomány katonai parancsnoka. (O’Higginsről a XVIII—XIX. századi chilei szabadság- mozgalom nagy harcosáról, Chile első elnökéről várost és tartományt neveztek el még a múlt század végén. Ennek a tartománynak a területén van az ország legnagyobb rézbányája, az „El Teniente“. A tartomány egyik kikötővárosa, Antofagasta egyik fellegvára volt a Népi Egység kormányának. Acker- knecht de San Martin ezredes tartományi katonai parancsnokként egyúttal a főváros, Rancagua börtöneinek legfőbb parancsnoka is lett. (Rancaguában, hivatali szobájában Rommel náci tábornok nagyméretű fényképe volt a falon; tartományszerte tudták róla, hogy még a puccs előtti időkben is rendkívül szoros szálak fűzték a szélsőjobboldali „Partia y Libériád“, valamint a „Comandos Rolando Matus“ nevű terrorszervezetekhez.) „San Martin nemcsak parancsot adott a letartóztatott haladó emberek, a Népi Egység hívei, a bányászszakszervezet tisztségviselői megkínzására, hanem cselekvő részese is volt a kínvallatásban, iszonyú embertelenségekben“ — jelentette ki a tévékamera előtt a menekült chilei hazafiak egyike. A nyugatnémet sajtó összeállította Ackerknecht de San Martin ezredes egyelőre természetesen hiányos bűnlajstromát — egyelőre még nem sikerült a Pinochet-rezsim terrorja alatt nyögő Chiléből minden adatot összegyűjteni. Az ezredes parancsot adott, hogy „intézzék el“ Luis Almonacid tanárt, a pedagógusok szakszervezetének vezetőjét. A tanárt éjszaka rángatták ki az ágyából, és amikor a rövidlátó férfi visz- sza akart menni a szemüvegéért a lakásba, a lépcsőn érte hátulról az egyik letartóztató katona lövése. Ackerknecht utasítást adott Hugo Candia rendőrorvosnak, állítsa ki Almonacid tanár halotti levelét. Dr. Candia hashártyagyulladást írt be a halál okaként... A meggyilkolt tanár sógora a temetésen összegyűlt barátoknak elmondotta, mi történt Luis Almonacid- dal. A gyászmenet tagjai közé beférkőzött titkosrendőrök ekkor ütlegelni kezdték a családtagokat, a barátokat és a meggyilkolt ember sógorát magukkal hurcolták. A tévékamerák előtt hasonló szörnyűségek sorát mesélték el a terror elől külföldre menekült hazafiak; nevek sorát mondották el, olyanokét, akik most a Bonnban diplomataként szereplő ezredes keze alatt szenvedtek. A chilei nagykövetség előbb „tendenciózusan beállított, félrevezető információnak“ nevezte a televízióadást és megállapította, hogy az ezredest a diplomáciai normákról kötött bécsi nemzetközi megállapodás 28. paragrafusa védelmezi az efféle „becsületsértő és rágalmazó“ kijelentésekkel szemben. Maga Ackerknecht de San Martin, amikor megkérdezte a tévériporter, csak annyit felelt: nem kívánja kommentálni az elhangzottakat. A bonni külügyminisztérium — oda is elment operatőrjével együtt a riporter — egyik tisztviselője megmagyarázta: mivel diplomatáról van szó, nem nyilatkozhatnak. Klaus Kirchner szociáldemokrata képviselő mindenesetre beírta a bonni Bundestag interpellációs könyvébe a kérdést: hajlandó-e a kormány megvizsgálni, mi az igazság a chilei hazafiak vádjaiból? A kormány még nem válaszolt, de úgy hírlik: Ackerknecht de San Martin attasé kérte áthelyezését más állomáshelyre. A chilei helyzet reménytelensége még azokból a tanulmányokból is kitűnik, amelyeket a Pinochet-dik- tatúra által meghívott, a hivatalos, tehát alaposan kozmetikázott adatokkal elhalmozott és már eleve a fasiszta diktatúra híveként számon tartott külföldiek tollából jelennek meg a nemzetközi sajtóban. Az egyik legérdekesebb ilyen írás Arnold C. Harbergernek, a chicagói egyetem gazdaságtudományi professzorának tanulmánya. Harbergernek különleges nézetei vannak a dolgozók érdekeit szolgáló gazdaságpolitikai elképzelésekről és gyakorlati intézkedésekről. Tanulmánya bevezető részében, amelyben vad szidalmakkal halmozza el a fasiszta puccsal megdöntött Allende-kormány- zatot, megállapítja, hogy a Népi Egység kormánya részéről „helytelen volt az árrögzítés rendszere“. (Azaz tűrni kellett volna, hogy a spekuláció éhhalálra ítélje a kisjövedelműeket, mindenekelőtt a munkások alacsonyabb jövedelmű rétegeit.) „1973 márciusában egy, a feketepiacon eladott dollár ellenértékéből kereken 500 darab egész kenyeret lehetett vásárolni (ezt könnyen és hivatalosan olcsón, hihetetlenül magas állami támogatással változatlan szintű áron lehetett megkapni, pedig a legnagyobb részben külföldről vásárolt drága búzából állították elő!), vagy körülbelül 1300 telefonbeszélgetést lehetett lebonyolítani egy nyilvános telefonállomásról“ — gúnyolódik a chicagói professzor a közszükségleti cikkek állami támogatással változatlanul olcsó áron való forgalomba hozatalán. He a Harberger-tanulmány több kérdésben kénytelen beismerni a jelenlegi helyzet negatív tényeit. „Még távolról sem lettek úrrá a helyzeten" — írja 1977-ben az amerikai professzor, az 1973-as puccs után négy évvel, majd így folytatja: „Santiagó térségében a munkanélküliség aránya körülbelül 15 százalék, országos átlagban tíz százalék. Ezen felül a munkaerő-potenciál 3—4 százalékát az úgynevezett minimális foglalkoztatottsági program keretében alkalmazzák; ez bizonyos támogatási rendszerként működik. Az ipari termelés még mindig nem érte el az 1970 évi szintet..." Az inflációs arány tavaly tíz százalék körül volt havonként (évi 120 százalék!) — most valamivel kevesebb. A Harberger-tanulmány ezután arról ad számot, hogy bár 1974-ben és 1975-ben is „az új bankjegyek nyomtatásával kellett finanszírozni a költségvetést“, mert más lehetőség nem volt, mindjárt rátér arra, ami az Egyesült Államok tőkéseit — akiknek jó néhány csoportja közvetlen felbúj- tója volt a Pinochet-puccsnak, Salvador Allende meggyilkolásának, a pucs utáni, még ma is jórészt felderítetlen számú áldozatot követelő tömeggyilkosság-so- rozatnak — a legjobban érdekli. A tőkések lehetőségeiről van szó. „Az adórendszert 1975-től kezdve alávetették a szükséges reformnak. Ez magában foglalta a jövedelmi adó korszerűsítését, éppúgy, mint az európai mintájú értéknövekedési adót, amely számos speciális értékesítési és forgalmi adó helyébe lépett“ — közli Harberger professzor, szerényen elhallgatva néhány tényt. Ezek közül a legfontosabb: a külföldiek, tehát az amerikaiak nem fizetnek jövedelmi adót. A magyarázat egy szerződés a kettős adózás eltörléséről Pinocheték és Washington között — ám az amerikai tőkések nagyon jól ismerik a módját annak, hogy ha már Chilében nem fizettek, ne fizessenek adót otthon sem ... Az érték- növekedési adó pedig áthárítható a fogyasztóra, következésképpen azt is a chileiekkel fizetteti meg az amerikai tőkés. „Fontos a jövő szempontjából, hogy átalakították az importvámok rendszerét. Míg korábban Chilében sok árura vonatkozóan hagyományosan 200 százaié kos vagy még magasabb vámot szabtak ki, most a vám felső határa körülbelül 80 százalék. Valószínűleg hamarosan 10—40 százalék vámot fognak kiszabni a legtöbb árura“ — írja az amerikai professzor. Itt az a magyarázat hiányzik, hogy a Népi Egység kormánya, folytatva elődei vámpolitikáját, a chilei ;par védelmében szabott ki magas behozatali vámokat. Pinocheték, hogy az amerikaiaknak kedvezzenek, előbb felénél kisebbre csökkentették a legtöbb vámot, s most még ezt is felére-harmadára csökkentik. Az eredmény: valaha virágzó chilei iparágak pusztulása, versenyképtelenné válása, aminek az amúgy is sú lyos munkanélküliség növekedése az első következménye. A Pinochet-rezsim foglyainak egy része Dawson szigetén van, nem messze a Tűzföldtől. Miféle bánásmód van ott? Luis Corvalán mondotta el egyik nyilatkozatában: „Éjszakánként a katonák a tető fölött lövöldöztek. Volt egy altiszt, aki állandóan kézi gránáttal járkált közöttünk. Időnként közeledett va lamelyikünkhöz és úgy tett, mintha kibiztosítaná az orrunk előtt. A tisztek és a katonák az éjszaka kellős közepén nagyon gyakran kiáltozni kezdtek: „Gerillaharcosok! Gerillaharcosok!“ — mintha partraszál lás történt volna a szigeten. Ilyenkor mozdulni sem volt szabad. Ha valamelyikünk kiment volna, nem kétséges, végeztek volna vele szökési kísérlet címén. Csoda, hogy senki sem esett bele ebbe a csapdába'.. A táplálék csekély és ehetetlen volt. Pos- hadt, bűzös vizet ittunk. Nem volt sem orvos, sem gyógyszer. Két társunk, fosé Toha és Waldo Suarez belehalt ebbe. Mindketten röviddel kiszabadulásuk után haltak meg, ugyanúgy, mint a fiam, de a táborban ölték meg őket... Aztán ott volt a kényszer- munka ... A volt közoktatási miniszternek, Annibal Pálmának napokon keresztül kellett menetelnie a tengerparton, dombokra kellett felmásznia, kavicscsal töltött zsákkal a vállán. Egy másik, nagyon gyakori büntetés a kivégzés megjátszása volt. Az éjsza ka kellős közepén megfogtak egy foglyot, oszlophoz kötözték és vaktölténnyel rálőttek. A többiekkel elhitették, hogy a kivégzés valóságos volt...“ És az tán Corvalán így folytatta a polgári újságíróval folytatott beszélgetését: „Most ebben a pillanatban, ami kor beszélgetek önnel, Santiagóban fényes nappal embereket rabolnak el. 1973 szeptembere óta 2500 chilei tűnt el. Mi lett Carlos Lorca orvossal? Mi lett Victor Diazzal, pártom helyettes főtitkárával? Mi lett forge Canto barátommal?... Tudja ön, mi történik jelenleg Chilében? Anyák állnak sorban a rendőrség vagy a fellebbviteli bíróság előtt. Csak ennyit monda nak: „Ha a fiam halott, legalább mondják meg. Mu lássák meg a holttestét!“ És a dagály egyre több holttestet vet ki Valparaisóban a tengerpartra ...“ G. M. « 1977. 1 1 VI. 19. 1 'O ía QJ — o 1 Ü N 1 £ 1 ü C/2 Íí ä & '05 ¥ * $ a- «3 o c 01 •a s * A chilei nagykövetség katonai attaséja íróasztala mögött
