Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-06-19 / 25. szám

Milyen őszinte Carter elnök a választóival szemben?

977.

71. 19

Választási ígéretek — ez a címe annak a dokumentumnak, amelyet eredetileg kizárólag Carter amerikai elnök részére és kérelmére dolgoztak ki. A dokumentum szerzői az el nők választási beszédeiből merítettek. Munkájuk eredménye: 688 kötelezettség, amelyeket a jövendőbeli elnök vállalt választási kampánya során. Tiszteletre méltó szám tehát, és ha még a szóbeli ígéreteket is bele számítanánk... Az ígéretek, eskütevések, kezességek eme özönében megtalálhatjuk Carter fogadkozásait a katonapolitikát illetően is: hogy a fegyverkezés korlátozására fog törekedni. hogy megőrzi a stratégiai fegyverek jelenlegi erőviszonyát a Szovjetunióval, és hogy az enyhülés politikáját fogja folytatni. Egy fél éve azonban, hogy Carter beköltözött a Fehér Házba és az amerikai választók s a világközvélemény többször megbizonyosodhatott arról, hogy az Egyesült Államok elnökeinek hagyománya — miszerint a választási ígéretekkel ellentétben cselekszenek — semmiképp nem változott meg

lüFNTflt

■ Tinik

„CSÖKKENTEM A KATONAI KIADÁSOKAT!"

A választási kampány kezdetén Carter — akkor még mint Georgia állam kormányzója — azzal a javaslattal állt elő, hogy 15 milliárd dollárral csökkentsék az USA katonai kiadásait. Akkor 1975-öt írtak, november volt, s az elnöki választásokig még egy év volt hátra — s Carter személyében senki sem látott komoly ellenfelet az elnöki hivatalért folytatott harcban. Néhány hónappal később, amikor népszerűsége fokozatosan felfelé kezdett ívelni, követeléséből teljes hétmilliárd dollárt engedett el. És három hónappal a vá lasztások előtt — ekkor már csak ő volt Ford egyetlen komoly ellenfele — tovább engedett: 5—7 milliárdra. A katonaipari komplexum exponenseinek ez még nem okozott különösebb fejfájást. Amikor azonban Carter megnyerte a választásokat és választási nyilatkozatát megismételte, a militarista körök kimutatták foguk fehérjét. A reagálás nem váratott magára — a sajtóban, a rádióban, sem a televízióban.

Erre vonatkozóan jellemző, hogy a „héják“ jelenlegi aktivitását csaknem kétéves kampány előzte meg, melynek során az USA és a NATO reakciós körei megkísérelték újraéleszteni a hidegháború politikáját, meggyőzni saját parlamentjüket és* a közvéleményt, hogy a Nyugat állítólag „veszélyesen elmaradt“ a Szovjetunió mögött, védelmének megszilárdításában és tökéletesítésében. Különféleképpen érveltek, ■egyebek közt azt állították, hogy a szocialista országok a nemzetközi feszültség enyhülésével „egyoldalú túlerőre“ tettek szert és hogy a pénz- ügyi és anyagi ráfordítás a kapitalista államok saját védelmére nem kielégítő.

A „lemaradásról“ szóló állítást később új aduval ütötték fölül: a „megnövekedett katonai veszély“ kitalált, és hazug tézisével. A. Haig, a NATO amerikai főparancsnoka a U. S. News and Wurld Report című washingtoni lapnak adott interjújában arra figyel meztetett, hogy „a Szovjetunió szüntelenül fokozza katonai erejét“, és követelte, hogy a tömb minden tagállama növelje hadikiadásait. J. Luns, NATO főtitkár múlt év őszén Londonban megrendezett sajtóértekezletén a követke ző szavakkal jellemezte a „szovjet ve szélyt“: „Abból a szempontból, hogy milyen nagy csapást lehetséges mérni a szárazföidön, vízen és a levegőben, valamint az atomfegyverek tekintetében a szovjet gépezet veszélyesebb, mint hat vagy hét évvel ezelőtt volt.“ „A NATO-nak korszerűsítenie kell fegyveres erőit — szólított fel szerkesztőségi cikkében a Washington Post —. hogy képes legyen ellenállni a támadásnak, melynek megindítására az oroszok jelenleg képesek.“ Ilyen és hasonló, még provokatívabb „következtetésektől“ hemzsegett a polgári sajtó, s különböző rádióadók kürtölték világgá őket.

E kampány egyik fő amerikai koordinációs és irányító központja a hírhedt Veszélyellenes Bizottság lett. Tagjai olyan személyek, akik a vietnami háború idején felelős beosztásban voltak L. Johnson elnök kormányzatában és a legtürelmetlenebbül követelték a konfliktus eszkalációját. Köztük van D. Rusk volt államtitkár, s helyettese, Rostow, továbbá Fowler volt pénzügyminiszter és két volt hadügyminiszter-helyettes: Nitze és Packard. A kampány szervezői között szereltei továbbra is Kirkland, az ÁFL-CIO szak- szervezeti szövetség titkára és más „héják“. Már e szervezet megalakulásakor világos volt, hogy a „szovjet veszélyről“ szóló ámítások terjesztése a bizottságnak nem egyetlen célja.

És épp ez a titok nyitja. A „héjapolitika“ stratégiái mindent megtettek azért, hogy kényszerítsék az új kormányzatot, fgy a Kongresszust is a lázas fegyverkezés fokozására. A C1A fantasztikus, „szupertitkos jelentései“ a szovjet katonai túlerőről — egész véletlenül — épp abban az időszakban láttak napvilágot, amikor a távozó Ford-adminisztráció rekord magasságú 123 milliárdos hadikiadás-emelési javaslatot terjesztett a Kongresszus elé. Ugyanakkor a sajtó lélektani nyomást gyakorolva a Kongresszusra és a közvéleményre vészjóslatokba bocsátkozott; a leköszönő hadügyminiszter, Rumsfeld és a Pentagonban ülő magas rangú tábornokok még keveselték is ezt a hihetetlenül hatalmas összeget, magasabb dotációkat követeltek.

A „héják“ e szándékosan fokozott offenzívája végül is meghozta a várt gyümölcsét. Az amerikai elnök letett választási ígéreteiről; az előző kormány által kidolgozott, s a Pentagonnak szánt 112,5 milliárdos költségvetésből csupán 400 millió dollárt vont le.

James Carter: „Csökkentem a katonai kiadásokat!“ (CSTK-felvétel)

Tehát igen szerény volt — s egyik elképzelése így csődöt vallott.

AZ ERŐEGYENSÚLY ÁLLAPOTA

Ford elnök röviddel távozása előtt beismerte, hogy a stratégiai fegyverek korlátozásáról folyó tárgyalások ütemére és lefolyására hatással volt „néhány nézeteltérés az amerikai kormányon belül“. A nézeteltéréseket kommentáló amerikai sajtó a kül- és hadügyminisztérium közötti ellentétekről írt. A Washington Post nyíltan kijelentette, hogy a Vlagyivosztokban kitűzött célok elérését „nagyban megnehezítette“ a Pentagon ellenállása. Ezzel kapcsolatban vitathatatlanul érdekesek az új amerikai kormány képviselőinek a választási időszak kezdetén tett nyilatkozatai, amelyekben elismerték a stratégiai fegyverkorlátozásról folyó tárgyalások jelentőségét és kifejezték szándékukat, hogy konstruktív jellegű befejezéssel zárják le azok jelenlegi állását. Sőt, Carter elnök kijelentette: nem engedi meg, hogy a némely fegyverfajta körül kialakult ellentétek megakadályozzák az egyezmény elérését. És a Pentagon legmagasabb rangú képviselője, H. Brown hadügyminiszter első sajtókonferenciáján elmondotta, hogy a stratégiai fegyverek korlátozd sáról szóló új szovjet—amerikai egyezmény megkötésének már az idén „észszerű távlatai“ vannak és hogy az új amerikai kormány kész aktívan ebben az irányban haladni.

De hogyan fest ez az aktivizáció Carter elképzelései szerint, képletesen megmutatta Vance amerikai külügyminiszternek a közelmúltban tett moszkvai látogatása. Az Egyesült Államok hozzáállása az olyan jelentős problémához, mint a stratégiai fegyverek korlátozása, szó szerint megdöbbentette a világot. Carter elnök emisszáriusá- nak javaslatai — felszámolni a „túl ért Ford politikai befolyásának elvesztésével fizetett, habár itt más tényezők is szerepet játszottak. Ez viszont mindenki számára tanulságos lecke. JINDRICH KOUDELKA

A katonai kérdésekre való összpontosítás természetesen eltereli a figyelmet az olyan problémák orvoslásáról, mint például az amerikai ifjúság munka- nélkülisége. Hivatalos statisztikák szerint a 16—24 év közötti fiatal munka- nélküliek száma meghaladja a 3,5 milliót, s így nem ritka látvány a munkaközvetítő irodák előtt álló — többségében néger fiatalok hosszú sora

(CSTK — ZB-felvétel)

nehéz“ és „túlontúl hatékony“ szovjet rakétának több mint a felét, ellenőr zés alá venni a jelenlegi szovjet mozgatható rakétákat annak fejében, hogy áz USA egyetértve saját, eddig még be nem vezetett MX-típusú rakétái feletti ellenőrzéssel és egyéb, kisebb lélekze- tű engedménnyel — egyetlen célt követtek: egyoldalú előnyöket szerezni az USA számára, a Szovjetunió és szövetségesei biztonságának kárára. A Szovjetunió teljes joggal utasította el ezeket a javaslatokat, amelyekben tükröződik a katonai-ipari komplexum egyre növekvő nyomása az USA kül- és katonapolitikájára. Vance látogatásának nagy gonddal kidolgozott forgatókönyve ugyan nem valósult meg, de ürügyet adott a „héjáknak“ az enyhülés elleni támadásaikhoz, és azok, akik békét ígértek az amerikai népnek, egyszer csak félig (vagy úgy sem) álcázott fenyegetésekhez folyamodtak: „Ha nem sikerül új egyezményt kötni, az USA védelmi kiadásai több mint kétmilliárd dollárral megnövekszenek.“ A „héják“ pedig a Fehér Ház okozta helyzetből minél több hasznot szeretnének húzni: a képviselőház védelmi bizottsága jóváhagyta 1978-ra az új fegyverrend szerek vásárlására és fejlesztésére szául 35,9 milliárdos összeget, miközben nagyvonalúan 61 millióval többet adott, mint amennyit a kormány kért. Az így szerzett dollárokat ügyesen szétosztották: a pénzt elnyeli a különböző típusú bombázók, stratégiai fegy verek, új típusú helikopterek stb. gyártása. Űj mozgatható rakéta gyár lásai tervezik, amely a Pentagon szerint „adu lesz az oroszokkal folytatott tárgyalásokon“. A hadügyminiszter tu datára adta mindenkinek, hogy „az USA biztonságának megteremtése egyben a katonai költségvetés növelését jelenti a következő években“ és a következő évre már 123 milliárdot követel, tehát teljes tízmilliárddal többet. Az amerikai elnök feledékenysége, ami az egyezménybe foglalt egyensúlyt és a vlagyivosztoki kötelezettségvállalások megtartását illeti, ebben az esetben teljesen világos.

A KATONAI TÖMBÖK KIALAKÍTÁSÁNAK KÉRDÉSE

James Carter még tavaly ősszel azt ígérte, hogy ,az Egyesült Államok lesz a békéért küzdő népek világítótornya“. A NATO Tanácsa legfelsőbb szervei nek tavaszi ülésén — most már az USA elnöki tisztében — egész más képp beszélt. Szavaiban — „az USA megtartja hatékony stratégiai támadó eszközeit, Európát a legmodernebb és diverzifikált atomfegyverekkel látja el, tovább erősíti hagyományos atomfegyvereit is“ — nyoma sem volt a „béke világítótornya“ gondolatnak. Ellenke zőleg, Carter állásfoglalása az Észak atlanti Szerződés új fegyverkezési tö rekvéseinek kérdésében teljesen meg nyugtatta a szocialista országok elleni „kemény irányvonalat“ követelőket. A választási kampány „békeépítője“ örömmel hajlana a Luns, Haig és más típusú atlanti stratégák oldalára; nyíltan felszólította a NATO-tagországo kát, hogy „a gazdasági nehézségeket figyelmen kívül hagyva fordítsanak megkülönböztetett figyelmet fegyveres erőik hat'ci képességének szüntelen fokozására.“ Katonai nyelven ez ennyit jelent: több tankot a szárazföldi csapatok számára, több stratégiai tar talékot, azonnali és hatékony intézkedéseket a harci készültség és ké pesség növelésének céljából stb., s ezt a lehető legrövidebb időn belül. Bár megválasztása előtt arról beszélt, hogy az Egyesült Államok katonai téren olyan erőt képvisel, mint a világ bár mely országa, Londonban — hogy megnyerje a szövetségesek egyetértését a nyolcvanas évekre szóló hosszú távú katonai programjához — újra a szovjet „katonai veszéllyel“ fenyegetőzött. „A NATO megerősítése lesz továbbra is az USA külpolitikájának alapköve“ — ez csupán kifogás, és e szavak egész másképp hangzanak, mint Carter választási beszédei. Az bizonyos, hogy nem a békét hirdetik.

Tehát az elnök Carter egy cselekedete sem áll összhangban az elnökjelölt Carter választási platformjával. Jobb lenne azonban, ha az USA új el nöke elfelejtené elődének, Gerald Fordnak a szavait, aki a Fehér Házból való távozásakor kijelentette, hogy az enyhülés politikája lehetséges — még úgy is, hogy választási kampánya során megtagadta magát a „détente“ szót. És bizonytalanságáért, az enyhülés ellenségeinek tett engedményei-