Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-16 / 3. szám
SZOVJET IRODALOM - SZOVJET KRITIKA A HETVENES ÉVEK ClMÜ TANULMÄNYKÖTETRÖL A hetvenes éveket a szovjet irodalomban nemcsak a kitűnő művek sokasága Jellemzi, hanem a kritika egyre fontosabb, egyre nagyobb ízlésformáló szerepének gyakorlati felismerése is. (Az SZKP KB 1972- ben határozatot hozott az irodalmi és művészeti kritikáról, kiemelve azt a követelményt, hogy a kritika fokozottabb mértékben vonatkoztassa az életre a művészet jelenségeit, emelje ideológiai és elméleti színvo nalát, mélyrehatóbban elemezze a szovjet irodalom és művészet fejlődési folyamatait, s az irodalmi életben nagyobb szerepet kapjanak a művészet fejlődésének kérdéseiről folytatott viták.) Szó sincs arról, hogy a szovjet irodalomkritika korábban háttérbe szorult volna. Ám az elmúlt öt-hat év lényeges minőségi előrelépést hozott az irodalmi művek értékelésében, rendszerezésében, felszámolva ezzel a korábbi határozatlanságot és ingadozásokat. A lehető legegészségesebb kritikai alapállás érlelődött meg ekkorra: az egysíkú, egyszólamú bírálatot mind merészebben váltotta föl a vita, a polémia, s az irodalmi kritika az azonos világnézetű és elkötelezettségű irodalomértők többféle értelmezését, megközelítési szemléletét szólaltatja meg. Ezekben az eszmecserékben az eltérő hangok nem egymást túlkiabálni hivatottak, hanem egymást gazdagító harmonikus többszólamúsággal ráérezni az irodalmi müvek lényegére, szerepére, emberformáló hatására. „Társadalmi eszményeink azonossága korántsem teszi egyformává a művészek lelkivilágát, nem zárja ki, hogy különfé leképp lássák a valóságot“ — írja már 1967-ben Csingiz Ajtmatov, mintegy a következő évek előrejelzéseként. Egy évvel később pedig V. Laksin így ír a Szovremennyik Színház bemutatójának kapcsán: „Ugyanazoknak a vitáknak, gyakorlati útkereséseknek vagyunk a tanúi, mint napjaink irodalmában, kritikájában, filozófiájában a folyóiratok hasáb jain.“ E viták már nem azt firtatják, mekkora lelkesedéssel és hitellel jut kifejezésre a műben a valóság; a polémiák nagyobbrészt arra keresnek választ, hogyan hat az irodalmi mű a valóságra, az olvasókra, a fiatal nemzedékre. A féltés és óvás nevében ütköznek és egészülnek ki a nézetek: a felnövekvő szovjet generáció ne a sematikus, idealizált hősregények szellemi táplálékán élve induljon el a kétkedés sötét tájaira, hanem az egész valóságot, a teljes életet bemutató alkotásokon tanulva tudjon helytállni az ideális szituációkat oly kevéssé kínáló mindennapi életben. A szovjet irodalmi életnek ezt a sajátos, hetvenes évekbeli képét kínálja az olvasónak a Kossuth Könyvkiadó gondozásában megjelent tanulmánygyűjtemény: A hetvenes évek. A válogatás összeállítója — E. Fehér Pál — neves szovjet kritikusok tanulmányait prezentálja az olvasónak, hogy ismertesse azt a „valóságcentrikus irodalomszemléletet“, amely — mint a kötet bevezetőjében írja — „nemcsak az alkotás hitelességét igényli, hanem voltaképpen e mű és visszhangja visszahatását az életre“. 1977. I. 16. A művészet emberformáló szerepe, a mű mai erkölcsi hatása kap tehát elsőbbséget, ezt kívánják tisz tázni a szovjet kritikai irodalom polémiától fűtött hangú tanulmányai. A szerzők (többek között jevgenyij Vinokurov, Valentyin Katajev, Konsz- tanytin Szimonov, Veniamin Kaverin) írók, költők elsősorban, de kritikusok is; márjiedig az irodalom és a kritika alkotó együttműködése az irodalmi élet teljesebb kibontakozását szolgálja. Nem célom a négy fejezetre tagolt húsz kritikai elemzést részletesen bemutatni. Egyikre-másikra azonban több-kevesebb szóval föl szeretném hívni a figyelmet. A vita hevét érezzük az egyébként visszafogott hangú, objektív értékelésre törekvő, de magát a vitát még korántsem lezáró elemzésből, amely Bulgakovnak — a viszonylag korán' elhunyt író-orvosnak — bizonyos fokig nyitott és kétségtelenül ellentmondásos életművével foglalkozik. K, Szimonov teljes mértékben elismeri a humor, fantasztikum és szatíra eszközeivel mesteiren bűvölő Bulgakov nagy tehetségét, de rámutat hibáira is, majd végül leszögezi: „írásainak színe-java szintén része annak a nagy egésznek. melyet együttvéve szovjet irodalomnak ne nézünk“. Terjedelmesebb tanulmány foglalkozik Majakovszkij költészetének eleven forradalmi jelentőségével, különösen a burzsoá „ferdítők“ és a marxista „fordítók“ dilemmáira irányítva a figyelmet. A. Dimsic a Ma- jakovszkij-interpretációkat sommázva általános érvényességgel állapítja meg: „lehetségesek a nézeteltérések olyan irodalmárokkal is, akikkel né zeteink sokban azonosak. Ami egyáltalán nem lépi túl az ideológiai haladás oldalán álló irodalomtudomány és kritika normális állapotának kereteit. Az irodalomtörténettel, iroda lomkritikával foglalkozó tudósok, miután számos egyesítő elvet kidolgoztak, az alkotó kutatás, alkotó vita állapotában élnek. Eközben nézeteik találkozhatnak, de el is térhetnek.“ Csukovszkijt hozza emberközelbe a gyöngéd, meleg vonásokkal megrajzolt portré — V. Kaverin írása. Jevtusenko versvilágát a neves kor- társ költő, /. Vinokurov boncolja. So- lohov hagyományteremtő erejét l. Novicsenko mutatja ki. M. Hrapcsen ko a műalkotás értékelésének sajátosságait vizsgálja az esztétikai rendszemlélet szemszögéből. A Suksin-elbeszélések hősei, ezek az önfejű, „csodabogár“ figurák, a legszokványosabb helyzetekben makacsul berzenkedő,’ félig tragikus, félig komikus, de mindenképpen szeretetreméltó alakok kerülnek /. Gyedkov írásaiban egyazon górcső alá, hogy az elemző összehasonlításból kiderüljön: ebből a „sajátosan és meadöbbentően hiteles prózából, az emberi erkölcs állaDotóról kaptunk komoly tanúbizonyságot“. Feliksz Kuznyecov két írásával is szerepel a válogatásban. Trifonov hőseinek erkölcsi magatartásáról szólva mutat rá az író rendkívül erőteljes követelményére: legyen az emberi helytállás belső szükséglet. Másik tanulmányában a mai szovjet próza ismérveit vázolja Kuznyecov. sürgető felhívásnak szánva megállapítását: „Még várat magára az igazán hetvenes évek kommunistájának, korunk valódi hősének nagyformátumú típusa... Talán Potapov üti meg leginkább a Kuznyecov állította hős mércéiét, az a Potapov, aki Gelman Egy pébé ülés jegyzőkönyvé-nek immár legendás brigádvezetője — s akit nálunk még sajnos viszonylag kevesen ismernek. A Prémium c. filmforgatókönyv egyébként a mű eredeti formája, ezt dolgozta át a szerző színpadra.) Fontos írás furij Szurovcevé. Az irodalmi folyamat és a kritika kölcsönhatását közelíti meg különböző aspektusokból. Mennyire művészet, mennyire tudomány, milyen mértékben szubjektív tevékenység a kritika? Ha konkrét, mennyire kell általánosítania, legyen-e szakmai, történeti; kihez szóljon, ítéljen-e, vagy csak rendszerezzen, mi a valódi funkciója? Hol a határ az irodalom- tudomány és az irodalomkritika között? „A kritika a társadalom hangja az irodalom és a művészet világában, a műalkotások értékelője és elemzője a jelenkori társadalmi érdekek, igények és problémák szemszögéből; ugyanakkor a kritika a művészeti kultúra világának, az irodalomnak és a művészetnek a hangja a társadalmi életben, e világ érdekeinek képviselője és gondozója a közönség szemében“ — állapítja meg a tanulmány szerzője. Mint mondottam, nem célom, hogy az írások részletes elemzésébe bocsátkozzam. Ami vezérelt: az a könyvbarát és olvasni szerető is ismerje meg napjaink szovjet irodalmi életét, akinek esetleg nem kerül kezébe ez a kiadvány. És nem utolsó szempont, bízunk abban, hogy reményteljesen kibontakozó hazai magyar irodalomkritikusaink is sok haszonnal forgatják. NAGY JUDIT ÚJ VERSEK TÖRÖK ELEMÉR Üres maradt a fészek (Fiaimnak) Hát üres maradt a fészek fiókái nem csicserésznek Bennük van az ígért jövő és minden ami elérhető Amiképp te én is nyári emlékek közt kívánok járni Csak menni újabb nyarakba szól a szív örökös parancsa Úgy van az ember már végül nem veszi tehernek ha vénül Tudja éveit feledni ha van miért megöregedni Fény hiányát csak az érzi ki életét nem csúcsról méri Kiittam már az éjt Emlékek szálain ringatózom holnapra minden úgyis elúszik ott kint és bent is vékonyka fény dereng s a sízem a tűnő képeken még elmereng tombolj csak vad vihar kiittam már az éjt rám szegzi a jövő fénylő szép szemét mely eleven tiszta még mint Tátra felett az ég DÉNES GYÖRGY Lassan eldobálod Megkéseltek az éjszakák, mellembe állt a penge, szememből úszik el a szád, haljak a szerelembe, gyilkosom vagy, mert úgy hiszed, el kell fújnod a lángot, álmaim magaddal viszed és lassan eldobálod. Téli kép A dühödt tengerek felől nagy szelek hömpölyögnek, ó, mennyi vén juhar kidől, vadcsapán őzsuta reszket, szeme arannyal erezett, éhség arany bogyója, legelészi a felleget s két szem drazsét pottyant a hóba. Ivan Ozábal felvétele
