Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-12 / 24. szám
A tanúk padja a nyugat-berlini „bírósági tárgyaláson“ Az ítélet megfeflebbezhetetlen Alkonyat után a Ku-Dammon, ahogy a nyugat-berliniek a Kurjürsterdammot, u város kereskedelmi és társas életének ezt a központját becézik, még nagyobb a forgalom, mint napközben. A ragyogó fényreklámok elmossák a kü lönbséget a modern új épületek és az öreg házak között — amelyeknek ki lyuqgatott vakolata nappal a háborúra emlékeztet — s így a jól prosperáló nagyváios sikeres, gondtalan életének látszatát keltik. Úgy vonzza az embereket ennek az utcának fényáradata, mint a rovarokat este a lámpa fénye. Többségük megelégszik azzal, hogy sétál. Végignézik a kirakatokat, betekingetnek a számtalan kávéház és étterem tükörüveg-ablakain, ahol olykor több a személyzet, mint a vendég. Ök maguk legfeljebb ha vala melyik kioszknál megveszik a hagyományos sült kolbászt, és csak úgy állva, papírpohárból sört isznak hozzá. Nyilván vannak olyanok, akiknek ez elég a sajtó és a rádió által a gazdag társadalomról terjesztett illúzióhoz. Sokaknak emellett eszébe se jut, hogy e csillogásban nincs mindenkinek része, hogy a kétségtelenül magas életszínvonal nem mindenki számára biztosított. N ehéz felismerni, hogy kinek van még munkája, ki takarékoskodik a „rosszabb időkre“, és ki él munkanélküli-segélyből. Csak egy féllábii öregember, aki kitartóan játszik kín- tornáján a Wertheim áruház előtt, tár ja nyíltan az emberek elé nyomorát és reménytelenségét. Meg aztán az a lány vagy fiatalasszony, aki valamivel arrébb az Opel-cég autószalonja előtt énekel és saját magát kíséri gitáron, hogy némi aprópénzre tegyen szert, miközben lábánál csak egy takaróba burkolva ott sír a csecsemője. A munkanélküliség itt sokak szá mára jó ideig valamiféle betegségnek számított, amit takargatni kell mások előtt. Ez kedvező volt a gyárosok és a polgári pártok számára. Hol vannak azok a szerencsétlenek? — kérdezték. — Hol vannak a munkanélküliek? Aki akar, dolgozhat, kereshet, jól mehet a sora. Csak az új tömeges elbocsá tások veszélye kezdte Nyugat-Berlin ben ledönteni ezt a gátat. Kezdett ismét éledezni a munkásszolidaritás, a munkanélküliség problémájával egyre gyakrabban kezdett találkozni a nagy- közönség. Sokak számára kellemetlen felébredés ez, amikor látják, mi történik körülöttük, amit edijig az itteni sajtó és televízió „objektivitásának“ jóvoltából mellékes tünetnek tartottak. „Érted is harcolunkállt azon a röpcédulán, amellyel a fiatalokat találkozóra hívták azokkal, akik mint munkanélküliek nyílt harcba indultak az igazságosságért, az alapvető emberi jogokért, a munkához, a művelődéshez való jogért. tak meg, akik nem tudnak munkához vagy szakmai képzettséghez jutni. — És mi leszünk a bírák, mind annyian, akik itt összegyűltünk ebben a teremben — fejezte be bevezetőjét Michael Rump, az FDJW titkára. — Elsősorban az AEG, a Hoechst és más konszerneket vádoljuk, ame lyek megszüntetik nyugat-berlini üze meiket, anélkül, hogy érdekelné őket az alkalmazottak sorsa, vádoljuk azo kát, ukik megengedték, hogy a szak munkásképző helyek számát 10 OOO-re csökkentsék, noha jól tudták, hogy csak az idén húszezer diák fejezi be tanulmányait... Ahány szó, annyi megdönthetetlen tény. A „tanúvallomások“ még hatásosabbá teszik a vádat. Minden vallomás mögött keserű személyes tapasz tálát húzódik meg. Annál keserűbbek és megrázóbbak, mert azok szerezték őket, akik éppen csak hogy kikerül tek az életbe, akik nemrég hagyták el — mit sem sejtve — az iskola padjait. — Örültem, hogy gyerekekkel fogok dolgozni — emlékezik Marianne Witt kus. — Az a fél esztendő, amikor dől goztam, a legboldogabb időszaka volt életemnek. Örültem, hogy az első keresetemből elutazhatok szabadságra. Aztán jött a létszámcsökkentés. Természetes, hogy először a legfiatalab- baknak mondtak fel. Köztük nekem is. Es tavaly március óta munka nélkül vagyok... Négy évig tanultam, készültem a ne velői hivatásra — meséli K. Lutz. — Amikor sikeresen letettem a záróvizs gákat, fellélegeztem. Aztán elfoglaltam az első állásomat. De még alig nézhettem körül, odajön hozzám a ve zető és azt mondja, érvénytelen a felvételem. Okmányaim közül hiányzott az igazolás a polgári megbízhatóságról. Sose tettem semmi rosszat, ennek ellenére a mai napig sem kaptam meg. Ma azonban már tudom, ahhoz, hogy ne kapjam meg, elég egy ilyesfajta nyilvános szereplés. A bizonylat nélkül pedig nem lehetek közalkalmazott ... * * * — Az aulomechanikus szakmát ta nultam ki — mondja Roland Brell. — A szakmunkásbizonyítvánnyal egyidö- ben a felmondásomat is megkaptam. Helyemre egy másik ipari tanuló ke rült, mivel nekem többet kellett volna fizetnie a műhelytulajdonosnak. Pró báliam elhelyezkedni a szakmámban, már vagy tizenöt helyet végigjártam. Sehol semmi. Legfeljebb, ha megengedték, hogy néhány napig autót mos sak... * * * — Már három éve, hogy megszerez tem a szakmunkásbizonyítványt — állapítja meg Rainer Kasten. — Mint építő egész jól kerestem. Megházasod tam, családot alapítottam. A közületi beruházások korlátozása azonban rám is kihatással volt. Már háromnegyed éve vagyok munka nélkül. Eszre se veszem, s már letelik az egy év, amíg jogosult vagyok munkanélküli-segélyre. Ebből még valahogy megél a csald doni. De mi lesz aztán, ha szociális segélyre leszek utalva, azt el sem tu dom képzelni. Es semmi remény, hogy munkát kapjak ... — Igyekeztem más szakmában elhelyezkedni — egészíti ki Rainer Kasten szavait Marianne Wittkus, így reagálva arra az állításra, hogy munka van elég, csak esetleg szakmát kell változtatni, más szakmát tanulni. — Hiába kerestem munkát, mindenütt megkívánják a szakképzettséget... Most a nyár folyamán lehet ugyan idénymunkát találni Nyugat-Berlinben a városi kertészetben. Mint ahogy azt a szenátus képviselői nagy hűhóval bejelentették, 800 idénymunkást tudnak alkalmazni. Mi ez azonban ahhoz, a kis híján 39 000 munkanélkülihez ké pest, amennyit a hivatalos statisztika Nyugat-Berlinben számon tart. * # * — Egyébként pedig az egész statisztika szemfényvesztés — teszi hoz zá Beate Kmoch. — Például mint jó magam is, jó néhány ismerős fiú és még több, időközben férjhez ment lány kikerült a statisztikai kimutatásból. Engem például érettségi után egy ideig nyilvántartottak, mint munkanélkülit. De aztán azt mondták, hogy tulajdon képpen nem vagyok munkanélküli, hiszen az iskola befejezése után egyáltalán nem álltam munkába. Szerintük először is szakmai képesítést kell szereznem, ez pedig már nem az ő gond juk. # * * A „tanúk“ válaszolnak a „bírák“ számos kérdésére. Bevallják, hogy kezdetben egész kellemes volt a semmittevés. De ezt ugyancsak gyorsan meg unták. A fiatal embernek — mondják — szüksége van arra a tudatra, hogy valami hasznos tevékenységet fejt ki, szüksége van sikerélményre. Elmond ják, milyen kellemetlen a szülők nya kán élni, milyen rossz érzés, hogy még mindig nem tudnak megállni a saját lábukon. Beszélnek arról, hogyan tájékoztatják problémáikról a közvé leményt, arról, hogy nemrég tíz fiatal munkanélküli nyilvánosan, de siker nélkül kérte a nyugat-berlini szenátus segítségét. Elhatározták, hogy nyilvá nos akciót szerveznek, noha tudják, hogy ezzel esetleg csak súlyosbítják saját helyzetüket. Ellenállást tanúsítanak. Ezt azonban egyetlen munkáltató sem felejti el olyan könnyen nekik. De helyes, szükséges volt ez. A fiatalok, az egész társadalom érdekében. F eszült a légkör a „tárgyalóié remben“. Már régen szertefosz lőtt az a meggyőződés, hogy csak valami mellékes problémáról van szó. Most már azok is veszélyeztetve érzik magukat, akiknek még van munkájuk, akik a szakmai kiképzés vagy iskolai tanulmányaik befejezése előtt állnak. Ki tudhatja, kit sújt közülük hasonló sors. S így aztán egyhangúan megszavazzák az „ítéletet“. „jóllehet az ország vezetői szünte lenül az emberi jogokról beszélnek, szeretnének másoknak tanácsokat adni, mit sem tesznek az általános emberi jogoknak, a munkára és a művelődésre va'ó jognak megvalósításá ra“ — állapítja meg a „bírósági tárgyalás“ végén egyhangúlag jóváhagyott „ítélet“. A találkozó résztvevői a nyugat-berlini fiatalok ezreinek nevében levelet küldtek az ENSZ Em béri Jogok Bizottságának Genfbe. Le velükben tiltakoznak a humanizmus elveinek megsértése ellen. A nyugatberlini fiatalok jelenlegi munkanélkülisége (hivatalosan kis híján 39 001) munkanélkülit tartanak nyilván) bot rányos megsértése az emberi jogokról szóló általános nyilatkozat 23. cikke lye első bekezdésében foglaltaknak, ír ják levelükben. Az iparitanuló-helyek számának csökkentése után a művelődésre való jog sincs biztosítva, amit a 26. cikkely mond ki, írják a nyugatberlini fiatalok levelükben, amely megfellebbezhetetlen ítélet, meghirdetve a konszerneknek, a burzsoá politi kának és az egész tőkés társadalom nak vétkét abban, hogy lábbal tapossák az alapvető emberi jogokat. A találkozó, a szokatlan „bírósági tárgyalás“ befejeztével elhagy tam az épületet. Ismét a Ku-Dammon hajtottam végig. Már itt-ott kezdtek kialudni a fények. Ilyenkor, éjszaka, amint maguk a rendőrök is mondják, nem ajánlatos magányosan járkálni az utcán. Eltűnt a fény, mely bearanyozta a várost, csak a válság maradt, és ennek kísérő jelensége — a bűnö zés ... VITÉZSLAV HAVLlCEK A Hermann utca távolról sem olyan ragyogó, mint a Ku-Damm. Ebben a negyedben sok helyütt még öreg gázlámpák világítanak. Csak itt ott látni egy-egy csenevész fát, a gaz dagok negyedeiben a házak körül megszokott kerteknek itt nyoma sincs. Talán- ezért is nagyobb a megértés itt a dolgozók sorsa iránt. A kibérelt te rém az utolsó helyig megtelt. Akik később jöttek, azok csak úgy a lép csőre ültek. A színpadon egy hosszú asztalnál néhány fiú és lány foglalt helyet. Mindez külsőre egy megszokott gyűlést ígér. A szervezők azonban meglepetést készítettek elő. Alkalmaz kodtak a fiatalok mentalitásához. A találkozót nyilvános bírósági tárgyalás formájában szervezték meg. A vád lottak azok voltak, akik könyörtelenül csak a saját profitjukra gondolnak, vállalkozók, burzsoá politikusok, a tőkés társadalom tanúiként fiatal mun kanélkülieket, fiúkat és lányokat hív Marianne Wittkus Roland Brell Rainer Kasten (A szerző felvételei) 1977. VI. 12. ÚJ SZÚ
