Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-12 / 24. szám
■ V ne nagy betűkkel, im, Dávid!“ Akkor I ki vagy, és azt z anyád írta, mert yen nagy betűkkel ondolkoztam, szól r sem? ... Figyel az anyád ne szó- la a levélborítékon alogattam a dolgot, lem olyan sürgős, jobban megismer- or megmondom ... , hogy majd akkor vége lesz a hábo- is nyugtalanítsa tm? ... . de azért jobban csak a háború véNem történt sem újra kigondoltál ;y te, mint egy fis- i is tudom, miért ;ánk jönni tanonc Imegyek. idultál, hisz sehol nyugodtan és gya unk. A barátod va- lennél a barátom, volna meg, hogy leveleket, elhiszem, de még- álaszolta Dávid és gérezte, hogy nem a teljes igazat. -- rt úgy érzem, mint- ta ... mintha szük- tthon. ebbe én bele nem Pista válaszán ez- iülés volt érezhető, hadul az egyedüli •ezte. Az a kijelen- :m avatkozik, meg- Pista magatartását, Ite ugyan a jóindu Sághoz semmi köze rát mindenbe bele is megtehette vol- s után hallgat. Ké- >s is lett volna. Ha larátságból, együtt- e. Most már tudta, hogy máskor ha i el. Pista azonban tanúsította ugyan get. Az, hogy vele leveleit, az nem után íratta... mi logy Dávidnak hív- előtt pedig manap olódznia az ember •ulja el. És ez fáj! Úgy érezte, hogy k azért hívta, mert legtehet... Nincs k annyit kell mon is örök némaságra hét előtte, járhat thatja a sebeit, a ja előtte mindazt, i előtt is titkolt... baj nem szármáz íindebben, ha nem integy azonosította a Führer meghono an egy szót sem volt a benyomása, ntana a helyzetén, azok ellenére, ami r ; most már ak arra tö- ze gondola- metes dolog ecskének a sával, hogy a távoli táistól: •t. ed. tha is effé- noha talán és találóan, őfordul az a bökkenő, ott, az el- dul messze, és elküldte hitte, hogy Vzért, mert i: e verset jelentést a a. ászt a szeriedül ma- E fordítása — __ tö rtént, rejtélyes módón úgy érezte, hogy megbízhat benne. Ezért Lajcsi nevét még csak meg sem említette és hálás volt Pistának, hogy ő sem utalt rá ... így legalább nem kényszerül nyilatkozni róla ... Különben az Is lehet, hogy nem is hozza őt összefüg gésbe a Dávid névvel és ami vele együtt jár ... A mester, Görcsös Rajmund, afeletti örömében, hogy túladtak a drága koporsón, ünnepi vacsorával vendé gelte meg őket. Igen jókedvű volt. Pista felhasználta az alkalmat, hogy közölje vele Dávid távozását, azzal indokolva, hogy az anyja hazahívja. A mester azonnal beleegyezett, hisz a szabóműhelyben úgysem volt sok munka. — Hát csak menj, ha hív az anyád — mondta zsíros, jámbor hangon. Érdeklődése egyébként a temetés körül keringett, tapintatosat} a koporsóra terelte a beszélgetést, a részle tek érdekelték, nem volt-e szükség komolyabb beavatkozásra. Pista szórakozottan azt válaszolta, hogy dehogyis kellett, belefért az, mintha csak mértékre készült volna. Dávid örült a hazugságnak, úgy érezte, hogy Pista valóban megbánta tettét, ugyanakkor azonban arra is rájött, hogy Pista előre kidolgozott terv szerint cselekedett és a terv bizonyára furfangos mestere jámbor agyában született meg. Tehát előbbi nézete Pistáról nem volt teljesen helytálló. A mester kissé csalódottnak is lát szott, mert valami bravúrra várt. A koporsó ezt bizonyára megérdemelte volna. A koporsó szó különben is bizonyos zamatot nyert mestere elő adásmódjában. A tárgyhoz és az anyaghoz való ragaszkodás csengeti a hangában is, ha e nemes áruról beszélt. Szakértelem dolgában felvette volna a versenyt a legkiválóbb asztalossal is, azzal a különbséggel csupán, hogy a koporsókészítő asztalos néha gondol a saját koporsójára is, ő azonban annyi fölénnyel és biz tonsággal kezelte kényes áruját, hogy eszébe sem jutott, hogy egyszer esetleg ö is a koporsó lakója lesz. A vacsora meghitt, barátságos légkörben folyt le. Lajcsi annyit falt, amennyi beléje fért, és a fiatal, jó kedvű özvegy nyilván Lajcsi kedvé ben akart járni, amikor Dávidot is minduntalan étellel, itallal kínálta. Dávid azonban ezen az estén igen keveset evett. Nem volt étvágya. A mester azzal magyarázta, hogy utazá si láza van. V ebben valami, meri amint vacsora u,án a mester a kocs mába ment egy kis beszélgetésre, Lajcsi pedig az özveggyel az utcai szobába vonult, mint egy fiatal házaspár, és ő egyedül maradt Pistával, nyomban fekvőhelyét készítette el. Aludni akart, pihenni... Pista azonban keresztülhúzta tervét... Arra kérte, hogy mielőtt elutazik, emlékül segítsen neki még egy szép levelet megfogalmazni. Dávid minden ellenvetés nélkül hozzáfogott a fogalmazáshoz. Egymással szemben ültek a vasalóasztal nál, ott volt még előttük a félig ned vés vasalórongy meg a párna, ame lyen vasalni szoktak. Mindezt félrerakták. Pista pedig maga elé vette a tollat, tintát és a rózsaszínű levél- papirost és nagy gonddal, kerek, szép olvasható betűkkel írni kezdte, amit Dávid diktált. Világosszürke szeme írás közben különösen fénylett, ra gyogott... a csinos Keszi Erzsikére gondolt, akivel szombaton találkoz ni fog a városban. Talán elhozza a szüleit is... látta mozdulatait, csőn des mosolyát... bizonyára az a sö tétbordó ruha lesz rajta, amely olyan jól illik barna hajához és rózsás arc bőréhez ... Ugyanakkor Dávid maga előtt látta szomszédjukat, a kedves Richternét, telt keblét, amint az asz lal fölé hajol, sötét, simára fésült rö vid haját, domború, okos homlokát, komoly tekintetét, ragyogó fogsorál, finom ívelésű sűrű szemöldökét és keblét, amint a ruha meglazul... aztán meztelen fülét is látta fülbevaló nélkül, csak éppen egy icipici pon- tocskd jelezte, hogy egykor ékszert hordott ott... és mindezt együtt .ellenállhatatlan varázsillat tartotta öszsze... Az áhítat hangján diktált — a szerelem jelentkezése és jelzése volt ez a hang, akár a vonatfütty vagy sípolás... a szerelem pedig olyan, mint a gőz, amely sikoltva a keskeny résen át gyorsan és nyomta lanul szétfoszíik a légben. Dávid tudta, hogy szerelme soha meg nem valósul... de jó volt tudni, hogy Richterné, ez a drága asz- szony a világon van ... él, lélegzik, mosolyog és magyaráz ... Jó volt tudni, hogy Richterné jelenti számára az ígéret földjét, amelyet ő soha meg nent érinthet. Ezért tudta pátosszal és meggyőzően tolmácsolni a csókot és ölelést, és ezért hallgatta Pista mennyei boldogsággal Dávid kissé rekedtes hangját, amint hévvel fogai mázzá meg mondatait és diktál olyan szavakat, amelyek neki soha eszébe se jutottak volna, még ha egész nap törte volna rajtuk a fejét, holott ezek a szavak nem voltak ismeretlenek előtte, de most Dávid mondanivalójában valahogy új színt nyertek, majd nem illatot is kaptak. Így osztotta meg Dávid első szerelmét Pista szerelmével, vagy talán inkább odaajándékozta neki nemes és pazar virágzásában, mint a mesebeli gazdag, aki szétosztogatja kimeríthetetlen kincseit. Először csalódtam az állatokban, melyek műsor szerint a legveszélyesebb vadállatoknak számítottak. Nagyon kicsinyeknek tűntek fel nekem. Különösen a fejük hatott kicsinek. A hirdető- táblán hatalmasabbaknak festettek. Fogazatuk ott ijesztőnek látszott. Szemük zöldessárgán fénylett. Amint a párducok az arénába futottak, veszélyteleneknek tartottam őket. Mellettem ülő feleségem megjegyezte: „Igazán szép állatok.“ Én is azoknak gondoltam őket, amíg nem tátották ki pofájukat. Fekete, sima, barnafoltos testük esztétikai látványt nyújtott. Mihelyt elkezdték villogtatni hatalmas fogaikat, kifejezetten csúnyáknak ítéltem a párducokat. A helyén kuporgó oroszlán szerintem mindig előkelő. Bölcsnek tűnik szememben, arckifejezése öreg férfira emlékeztet, aki rég tudja, mire megy a játék és aki nem támad fölöslegesen. Az arénában körös-körül a ketrec falai mentén fekete párdu cok guggoltak fapadkáikon, egy percig se nyugodtak. Megborzongtam tőlük. Fogaik állandó vicsorítását értelmetlennek tartottam. Nem ásítozás közben mutogatták fogaikat. Mutogatták, hogy mutogassák. Nem észleltem ellenfelet, akinek az ellenszenv szólt volna. A párducok nem fordultak idomárjuk ellen se, amit érthetőnek találtam volna. A levegőbe fújták gyűlöletüket. Alig fordult meg az idomár, ketrecük rácsát kezdték döngetni. E foglalatosságuk közben már nem tűntek ártalmatlanoknak. Amint a magasba kezdtek ugrálni és a ketrec fölött kihúzott hálót fogaikkal harapdálni, tudatossá vált bennem veszélyességük. Szemügyre vettem a hálót. Amint biztonságát mérlegeltem — egy lyukat fedeztem tel rajta. Gondolkoztam, ne figyelmeztessem-e az idomárt: „Vigyázzon, uram, a hálóra!“ Eltúlzottnak tartottam aggodalmamat. Az idomár pontosan tudta, mennyi időre van szüksége egy párducnak, hogy a lyukat testnagyságúra szélesítse. Az idomár ezt bizonynyal pontosan kiszámította. Hiszen híres idomár volt. És egyáltalán ebben a cirkuszban ügyelnek az ember életére. Ismert, jónevű cirkusz volt. Amidőn a fekete párducok egyike szemközt a magasba ugrott, s fogaival a hálót tépte és erős testével az ingatag rácsnak támaszkodott, mérlegelni kezdtem, mit tennék, ha a párduc a lyukon keresztül elhagyná a ketrecet, és a nézőközönség közé ugrana. Szemrehányásokat tettem magamnak, miért nem váltottam ülőhelyet teljesen előre vagy teljesen hátra, de a hatodik sorba. Akik elöl ültek, úgyszólván burokban születtek. Őket a párduc átugraná. Akik leghátul a legolcsóbb helyen ültek, legközelebb voltak a kijárathoz. Őket a párduc egy ugrással nem érné utol. Nekem középhelyem volt, jó középhelyem, a párduc pont rám vetné magát. Rám ugrana és éles fogaival keresztülharapná a torkomat. Utálom a kilátástalan helyzetet. Magamban azt mondogatom, hogy nincs kilátástalan helyzet. Talán nem is ugrana olyan messzire a párduc. Talán az üléseink előtti folyosón kötne ki, eleinte talán guggolna, feszülten figyelhetném és lassan visszavonulhatnék. De meg tudok igézni tekintetemmel egy párducot? Aligha. Aztán azt is gondoltam, talán az idomár előrántaná a pisztolyát és ugrás közben leterítené a párducot. De nem voltam benne biztos, vajon eltalálná-e. Alapjában véve a legjobb lenne saját magamban bízni. Kilátásaim nem voltak valami fényesek. Legfeljebb a ponyvatartóidon mászhattam volna végig. Az iskolában én voltam a legjobb rúdmászó. Amint a párducot újból végigmértem, kénytelen-kelletlen bevallottam, hogy egy ilyen párduc sokkal jobb sportoló nálam. Ügyesebben mászna a rúdon, mint én. Elvégre ő állandóan gyakorol, holott én már évek óta nem sportolok. Még ha elsőnek is érnék a ponyva tetejéhez, bicskámmal gyorsan lyukat fúrnék a ponyvába és kimásznék: a párduc a következő pillanatban a lyukon keresztülvillanna és a ponyva tetején átharapná a nyakamat. Ez a kilátástalan helyzet tisztára megbolon- ditott. Nem figyeltem többé az idomár művészetét. A menekülés módjain töprengtem. Minthogy nem találtam semmilyen megbízható módot, azzal Vigasztaltam magam, hogy a párduc nem pont rám fog ugrani. A sok ezer néző között csak megleli áldozatát! Miért pont az éh torkomat harapná át? Talán semmit sem kéne tenned — mondtam magamnak. Legjobb lenne kivárni, amíg a vadállat kiszemelte áldozatát, vele foglalkozna és te elmenekülhetnél. Viszont a sok ezer néző szintén menekülne, pánikká fajulna a dolog és téged éppúgy agyontaposhatnának, mint a párduc agyonmarcangolna. A párducot állandóan követtem. Most még a villanyt is eloltották. Az állatok egy pallón egyensúlyoztak, mancsukkal kontaktusokat érintettek, minek következtében színes lámpák gyulladtak fel és hunytak ki. Bizonyára pompás látvány volt, igazi művészi élmény, de képzeletemet az foglalkoztatta, hogy az állatok a sötétséget kihasználhatnák. Latolgattam, hogy a sötétség leple alatt meglépjek-e. Nevetségesnek, szinte gyávának tűntem fel saját magam előtt. Nem forgott fenn semmiféle veszély. Semmit se tudtam észrevenni. Természetesen a sötétség gátolt meg benne. Azt gondoltam, ha a párduc most ugrana, puha ugrása nem lenne hallható. Csak egy árnyék suhogtatná meg a levegőt. És a többi párduc követné az elsőt. Arra gondoltam, hogy rögtön az ülőke alá bújok, ha árnyékot látok. Hátra mászok, a mögöttem ülő emberek széke alá. Amíg a párducok vérengze- nek, az emelkedő ülőkesorok alá bújok. Ott fogok várakozni. De ez mégsem végleges megoldás. A fényt felkattintották és a párducokat csak hátulról láttam. Az oldalketreceken át távoztak az arénából. Csak egy acsarkodott az idomárra, már azt hittem, hogy rátámad szelídítőjére. Éreztem, hogy valaki a kezem után nyúl. A mellettem ülő feleségem volt. A idomár néhányszor megsuhogtatta ostorát, a párduc kelletlenül és acsarkodva távozott. Mielőtt eltűnt az oldalketrecben, még egyszer megfordította a fejét és megmutatta csúf fogazatát. Szünet következett. Kimentünk. Egy pofa sört ittam, a feleségem szintén. Rákezdtem: — Micsoda veszedelmes bestiák! Ha egy párduc kiugrott volna ... — Ugyan — válaszolt a feleségem —, ha egyedül lettem volna, talán még félek. Te velem voltál. És ha mellettem vagy, nem félek. Csak megmenekítettél volna valami módon ... PERTL JÁNOSNÉ fordítása Kocsis Ernő: FÁK III. (lino, 1977) Wäb
