Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-16 / 3. szám
1977. • I. 16. Az író alkotóműhelye nem szegény, de nagyobbrészt láthatatlan. A szerző öröktől fogva egyedül tartózkodik benne, és egyedül csak ő képes „titkaiban“ tájékozódni. Itt zajlanak le „munkatalálkái“, és — különösen a prózaíró — az alkotás feszült pillanataiban úgy érzi magát, akár a börtönben. Az alkotás, bizony, valamiféle küzdelem: az előbb csupán megsejtett dolog körvonalaitól át kell verekednie magát a kész műig, melyhez kanyargós, hegyes- völgyes út visz. És hétköznapi munkája során minden frónak mindenféle más hegységeket is meg kell másznia. Mint amilyenek: korának társadalmi történései, a közelebbi és távolabbi környezetének életével való kapcsolat, a szép- és szakirodalom olvasása s ismereteinek bővítése azon a szakterületen, amelyikkel pillanatnyilag foglalkozik. Csak így tudja az író kiteljesíteni, átváltoztatni és újjáteremteni saját egyéniségét. Ehhez aztán még hozzácsatlakozik pz arra érdemes élmények és tapasztalatok számbavétele és elraktározása, amelyekkel az író szüntelenül gyarapítja anyagkészletét (a kincsestár sohasem ürülhet ki teljesen), a nyelv szakadatlan tanulmányozása, mert a szó az a matéria, melyből a művészi formát gyúrja, sőt arra sarkallja az alkotót, hogy további irodalmi alkotásokról elmélkedjék. A tervezett és a megírhatónak ítélt müvek minduntalan úgy követik az írót, mint a saját árnyéka, és álmában sem hagyják őt nyugton. Csodálatos műhely, egyedülálló műhely, gyönyörűséges műhely. Nem létezhet bonyolult elmélkedések, nehéz ítélkezések, kérdések, problémák és kétségek "nélkül. Csakis ilyen feszült légkörben születhet valami, ami valóban új, előzmény nélküli, meglepő és felfedező. ★ ★ ★ Az író tulajdonságai igen különbözőek lehetnek, de valamennyi alkotónak csak hasznára válhat, ha kíváncsi, vidám és keményfejű. A művészi kíváncsiság nem korlátozódhat csupán a megszokott, praktikus látásra. Éppen ellenkezőleg: minden írónak jól ki kellene nyitnia a szemét, hogy észrevegye az élet minden árnyalatát, hogy lássa az élet, a világ rendjét és káoszát. Bensőjétől nem idegen, inkább illik hozzá a gyermeki kíváncsiság, azé a gyermeké, aki volt, a tapasztalat, melyet korával, az idő múlása által szerzett; ilyképpen megalkothatja magában az őt körülvevő világnak szóló megértés és döbbenet egész skáláját. Ismereteket kell szereznie más emberek életéről. Ehhez elengedhetetlen, hogy bensőjében otthonos tanyát üssön a biztonságérzet, amely külsőleg a bizalom képében jelenik meg azok iránt is, akik esetleg meg sem érdemlik azt. A bizalom általában is csodálatra méltó kulcs az élet és a világ titkaihoz. Segít az írónak felfedeznie az olyan helyeket is, ahova semmilyen út nem vezet, lehetővé teszi számára, hogy azt is kitalálja, amit az elhallgatott szavak rejtenek. A művészi kíváncsiság azokat az anyagi dolgokat sem hagyja nyugton, amelyek gyakran belopakodnak az író szívébe, és ott hihetetlenül megelevenednek. Azonkívül a szó lehetővé teszi, hogy az író elgyönyörködjék a természet szépségében és örökkévaló termő hatalmában. Az alkotóművész belső derive, lelki vidámsága megerősíti kapcsolatát népünk mély, életet adó optimizmusával. Jobb bepillantást enged neki a kitapintható és erőteljesen lüktető életbe a különböző munkahelyeken, jobban érzékelheti általa a munkahelyek sajátosan zajos atmoszféráját, amely a jövő derűjével telített. A nevetés materia- lizál. Ez azt jelenti, hogy megvédi a szerzőt a rossz frázisoktól, a tüntető hivatalosságtól, és attól, hogy örökkévalónak mondjon ki valamit, ami még be sincs fejezve. A nevetés demokratizál. Ez azt jelem ti, hogy védelmezi a szerző állampolgári magatar tását, és érvényes munkáhelyet biztosít neki a szüntelenül megújhodó társadalom egészében. Megakadályozza viszont abban, hogy önmaga szerint ítélje meg az embereket, az eseményeket és a dolgokat. Az író belső vidámsága különösképpen a gyermek- irodalomban érvényesül jól, minthogy a gyerekek életkedve egészében véve állandóan vidám. Mint ahogyan nem létezik tavasz virág nélkül, éppúgy olyan gyerekek sem léteznek, akiknek ne lenne kedvük a nevetésre. Egészében véve elmondhatnánk, hogy a belső vidámság az írót szüntelenül megifjítja és a jövő felé fordítja a tekintetét. Ami pedig az író keményfejűségét illeti, úgy vélem, hogy ez a tulajdonság magában hordoz egy alapvető emberi erényt — a hűséget. Az író önmagához való hűségét, a saját világnézetéhez, gyermekkorához, a szülőföldjéhez, a természethez és szocialista hazájához való hűségét. Az író szükségét érzi, hogy azzal a hűséggel legyen hű mindehhez, amely nincs kitéve sem az idő kényének, sem valamiféle ellenkező irányú nyomásnak, sem a pillanatnyi indulatnak, sem a szórakozottság közönyének. A szerző ezenfelül hű szokott lenni a saját esztétikájához, ami semmiképpen sem jelenti, hogy életműve nem lehet műfajilag sokszínű. Az írói keményfejűség persze egyszersmind lassúságot és kitartást is jelent, ám ez túlságosan nem illik a gyors szárnyakon repülő információk, a televízió, a film és a szakadatlanul szóló rádió világához. A mi írónk csak olyan tempóban dolgozhat, mint amilyen tempóban dolgozott a múlt században teszem azt BoäSena Némcová vagy Jan Neruda. A ma írójának el kell hessegetni magától a munkája eredményét felhasználók idegességét, meg kell védelmeznie saját kitartását ás türelmét, hogy annyi idő alatt fejezhesse be alkotását, ameny- nyi időt a készülő mű szélessége, mélysége és energiaszükséglete igényel. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy a művészi igényesség minduntalan növekszik. A könyv megírásába fektetett idő szerencsére nem vész el. Az olvasó rendelkezésére áll, aki olvasás közben maga diktálhatja a tempót és a kiválasztásban is maga dönthet. ★ ★ ★ Az olvasóval és egyáltalán a társadalommal szembeni írói felelősség megköveteli, hogy az író egész egyénisége és magatartása kiegyensúlyozott legyen. Ez egyáltalán nem könnyű, minthogy az intellektus művészi pólusa folyton a tisztán esztétikai szférák felé vonzza az írót. Ezért szükséges, hogy az író állandóan erősítse intellektusának másik, mégpedig társadalmi pólusát. Ez másképpen nem lehetséges, csak úgy, ha népünk alkotó törekvéseihez kapcsolódik. Ezen az ellentétek állandó kiegyenlítését értem. Az író igyekszik megszervezni és átformálni azt, amit lát, ám ugyanakkor azt Is, amit bensőjében érez. Csak ilyképpen léphet tovább és magasabbra, csak így állhatnak könyvei igazán a haladás szolgálatában. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezek erősen felajzó állapotok. Elvégre az író ismeri az élethelyzeteket, tudja, milyen helyzetek állhatnak elő a jövőben, és ez izgalommal tölti meg, bátorságot és erőt ad neki, haragra gyújtja és szomorúvá teszi. Miért ne hívná hát segítségül az élet utáni vágyát, életszomját és forró érzelmeit, amikor tudja, hogy kezében van az alkotás lehetősége, hogy támogathatja hazája népét a jobb jövőért való mindennapos küzdelmében. Minden embert hajt valamiféle belső erő, hogy tökéletesítse magát, hogy teljesítsen valamilyen küldetést a társadalmi közösségben. Az író jól tudja ezt. Ezért lép oda hozzá, hogy más emberek sorsának feltárásával élénkítse és gazdagítsa képzeletét, erősítse akaratát. Felszámolja a magányát és bevezeti őt a társadalmi közösségbe. Elvégre a művészetben mindig az emberi tényező a legfontosabb. A természettudományok egyenesen törnek a cél felé, a művészetnek azonban türelemmel kell követnie az egyes embert az esetleges kitérőkön és útvesztőkön, végig kell kísérnie egész nehéz életútján és minduntalan táplálnia, erősítenie kell az ember természetes optimizmusát. ★ ★ ★ és a hemzsegő s elrendezetten élet jelenségek? Hogyan birkózik meg velük az író? Mit kezd a műve írásakor alapul vett emberi tettek és életjelenségek különböző fokú interferenciájával? Fő fegyvere a rendezőelv, az egységesítő eszme, amellyel igyekszik úrrá lenni a valóságon. $gy dolgozik, hogy a reálisnak tekinthető alapanyagot elrendezi, megszervezi és valamilyen módon egységesíti. Ez azt jelenti, hogy a többi alkotóművészhez hasonlóan szüntelenül a túlzás és a redukció módszeréhez folyamodik. Csak így találhatja meg a műve egészéhez szükséges egyensúlyt és az elengedhetetlen belső ritmust, csak így vihet alkotásaiba megfelelő hajtóerőt, ami értelmet ad az életnek, képzelőereje által csak így aktivizálhatja a legnagyobb mértékben az olvasói szenzibilitást. Mindemellett természetesen elengedhetetlen követelmény az új írói világszemlélet és kifejezésmód. Lehetetlen utánozni a hagyományokat, lehetetlen újra ismételgetni a sztereotípiákat és a banalitásokat. Ma a regényben is inkább a belső, mint a külső tömörség és jelképesség uralkodik. Előtérbe került a világosságra való- törekvés, noha ezt a világosságot nem egy esetben szándékos érdekességgel próbálja elérni az író. Nemhiába szokta volt kérdezgetni Leo§ JanáCek művésztársaitól, elég érdes-e a mű, amelyet éppen befejezett. Ez az írói munkára is érvényes. Ha egy szerző valamilyen könyvén dolgozik, annyi építőelem van a kezeügyében, hogy sokszor azt se tudja, hol áll a feje. Voltaképpen tehát állandóan idegesnek kellene lennie. Megnyugtatni csak annak tudata képes, hogy a hibákat, bizonyos fogyatékosságokat sohasem tudja teljesen elkerülni. De nem is ez a fő célja a művészi tevékenységnek. A legfontosabb az, hogy művének olyan serkentő, aktivizáló ereje legyen, ami mindent fölülmúl. ★ ★ ★ A társadalom ereje az emberek különbözőségében és a közös cél elérésére tett erőfeszítéseikben rejlik. Az irodalom ereje viszont az alkotói megközelítések sokféleségében, a műfaji sokszínűségben és az író közös belső eszmeiségében van. Mily szerencse, hogy művészetünk felfedezte a földet, melyen egész népünk jár, hogy felfedezte a természetes kék eget, melyre naponként valamennyien feltekintünk. A földi valóság és a levegőég között elegendő tér marad ahhoz, hogy ott más művészetek mellett irodalmunknak is helye legyen. Ott lakoznak a régebbi korszakokban élt haladó íróink, hiszem, hogy mi is otthonra lelünk majd ott. A lejegyzett fenti sorokkal, az írói mesterség dicséretével voltaképpen köszönetünket akarjuk kifejezni azért a gazdag, teljes és gyümölcsöző életért, amelyet élhetünk. Köszönetét akarunk mondani azért, hogy sohasem érezzük magunkat egyedül, meg akarjuk köszönni azt a támogatást, mely annál valóságosabb és érzékelhetőbb, mennél láthatatlanabb. KŰVESDI JÁNOS fordítása JOZEF BOBAK: PORTRÉ
