Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-05 / 23. szám
s 1977. VI. 5. Lent botladoztunk már a gépcsarnokok árnyékában. Milyen furcsa, gondoltam magamban, az ember szinte törpének érzi magát saját alkotásainak közelében. Tévedtem. Benő elvtárs egyáltalán nem érzett ilyesmit, legfeljebb én, aki csak nagyon közvetve járultam hozzá mindennek létrehozásához. Ö maga otthonosan, biztonságosan mozgott itt. A gépek, épületek, kémények emberi arányokat meghaladó méretei inkább öntudattal és büszkeséggel töltötték el. Egy pillanatra megállt és körbe mutatott. — Hát ez a Bucina. A Buőina. Szó szerinti fordításban bükköst, bükkfaerdőt jelent, átvitt értelemben pedig mindazt, amit az igazgatósági épület kilencedik emeletéről láttam — a fűrésztelepet. Csakhogy mindennek kezdete és múltja van. A látvány hirtelen kiegészül számomra azzal is, ami rég elmúlt. Az egykori tűzvésszel, a formalin- savas pocsolyával, a tehetetlenül heverő katona testével, a kavicsos parttal és patakkal. — Hol az a patak? — kérdem Benő elvtársat. A pártelnök megáll két sor égre meredő gépcsarnok között, s végigmutat a köztük futó úttesten. — Valahol itt folyt. Errefelé. Elfolyt. Kifolyt az időből. A térből is. Egy pillanatra mintha kísérőm is elérzékenyült volna, elnémul és az égboltra rajzolódó hegyvonulatra bámul. Már én is a hegyeket nézem. Nem az eget, csak az erdővel borított hegyoldalakat. — Csupa erdő — mondja Benő elvtárs. Csupa bükk és bükk. Most valami lelkesedésfélét is érezni a hangja mélyén, de csakhamar a gyakorlati észjáráshoz illő tárgyilagosság uralkodik el rajta. — A bükk a leghaszontalanabb leghasznavehetetlenebb fa volt. Kissé megbotránkozva tekintek rá, mert a gyer- mekkor felejthetetlen örömeinek emléke ébred föl bennem. Ugyancsak bükkerdő és egy apróka, de abban az időben mégis hatalmasnak tartott zsák, telistele makkal. Urasági erdő volt és a makk?! Hát persze hogy hazahordtuk a malacnak. Falta, becsámcsogta, aztán mintha beszeszelt volna, úgy tántorgott a hátsó udvaron. Mi meg nevettünk, hogy olyan lett, mint újévkor a levélhordó, a sok köszöntő után. Végül mégiscsak rászokott, s már nem szédelgett, de nekünk gyerekeknek csak hordani kellett a makkot. Ami sok, az sok! Azért csak hordtuk, mert az erdő — erdő. Lehet ott nem csak makkot gyűjteni, de bujócskázni is és fára mászni. — A bükk nem volt jó se deszkának, se gerendának — magyarázta Benő elvtárs —, mert mindjárt megszuvasodott, ha meg nedvesség érte, korhadásnak indult. Hiába, olyan fa ez, hogy magába szívja a vizet, de nem lehet elpárologtatni belőle. Azért olyan nehéz. Csak póznafélének meg vasúti tálpfá- nak volt jó. Elnéztem az egymás mellett sorakozó csarnokokat, a szabályosan futó, egymást keresztező utakat, a felkiáltójelként ágaskodó kéményeket, aztán kísérőmre pillantottam. — Az a rossz, hasznavehetetlen bükkfa! Mégis nagyon hasznavehető fa lett belőle. — Annyira hasznavehető, hogy kitörtünk vele a világpiacra is. A gazdasági életben járatlan ember ilyen szó hallatára kissé meghökken. Ugyan mit jelent az a világpiac? Vasúti talpfákkal, távíró- és villanypóznákkal, épületfával, deszkával rakott vasúti kocsik sorait látom. Robognak az ország északi és nyugati határai felé. Egész kocsisorok. Költöztetik a hasznavehetetlen — mégis hasznosítható közép-szlovákiai bükker- dőket. Egy kicsit sajnálkozom is. Mintha gyermekkoromat és kedves emlékeimet ragadnák tova a robogó kocsisorok. Már sose látom őket. — Igen, sokfelé szállítunk. Elsősorban is oszlopféleséget. Magyarországra, a Német Demokratikus Köztársaságba, Ausztriába, a Német Szövetségi Köztársaságba, Hollandiába, Egyiptomba, Olaszországba. Pihenőt tart, mintha elfárasztotta volna a hosszú felsorolás, s újra nekikezd. — Vasúti talpfát vásárol Magyarország, a Német Szövetségi Köztársaság, Franciaország, Dánia, Svédország, de Anglia is. Jó áru a forgácsolt és foszlatott fából préselt deszkalemez. Az előbbit Magyarországra, a Német Demokratikus Köztársaságba, Jugoszláviába, Ausztriába, Belgiumba, Angliába, Iránba és Hollandiába szállítjuk. Az utóbbit Belgiumba, Hollandiába, Angliába, Kanadába. — És hazai viszonylatban? — Talán már említettem is. Mi látjuk el vasúti talpfával az államvasutakat, de a bányákat is a szűk- vágányú sínpárok építéséhez. A postát és a villanyerőműveket oszlopfával. A bútorgyárakat és vagongyárakat nagy felületű préselt falemezekkel. — Ennyi mindenre használható ez a haszontalan bükkfa. Elmosolyodott. — Csakhogy előbb használhatóvá kell tenni. A legközelebbi csarnok felé mutatott. — Itt tu lajdonképp a hulladékfát dolgozzuk fel. Beléptünk a tárt kapun. Halk gépsurrogás neszeit a falak között. Közel a bejárathoz egyszerű asszony ka ügyelt a gép működésére. — Látja, ez a forgácsoló. A beton padlózaton laza vaskeretben csonka fahasáb világolt, ide-oda szökdelt valami láthatatlan éles kések vagy fémkarmok gyors csapásai alatt, s egyre szűkült, fogyott. A gép benyelte a róla met szett forgácsot, hogy odábbadja egy egész gépsornak, s a végén már kész préselt lemezként adta ki magából. A következő csarnokban hasonló valamit láttunk — csak még kevesebb ember mozgott a falak között. A gépsorok hengerei közül furnírlomezek és foszla tott fából préselt lemezek kerültek elő. Egy kicsit alvajáróként mozogtam itt e falak között, ahol oly furcsa változások esnek meg a gyermekkorom óta meghitten ismert és szeretett bükkfán. S a bükkfa? Ügy látszik olykor bosszút áll az embereken, hogy oly kíméletlenül fűrészelik, felőrlik, préselik. Sose hittem volna, hogy ilyesmire is képes. Erről is Re no elvtárs világosított fel. Lehet, hogy nem is ju tott volna eszébe, ha az egyik gép lábánál fel nem fedez egy furcsa, sárga vattacsomót. Mikor megpillantotta, hirtelen lehajolt érte, aztán aggodalmas pillantást vetve a surrogó gépsorra, felmutatta — Ez a lignin. A lignin. Az első pillanatban értetlenül rábámultam. Végül mégiscsak észbekaptam. Hát persze: a foszlatott fa! Pontosabban fogalmazva: sejtelemeire vagy sejtfonalaira foszlatott fa. Tulajdonképpen nem is újdonság. A papírgyárakban ugyanezt csinálják a fával, csak ott finom papírt, esetleg kartont préselnek belőle. Itt meg ... — Ez a legveszélyesebb — mondta Befto elvtárs. — Ez okozza a tüzeket. Megint csak rábámultam a vattacsomóra. — Rendkívül gyúlékony. Olykor szinte robban. Elég egy váratlan villanykisülés, s akkor ... Nem fejezte be a sokat jelentő mondatot. Ogy is megértettem. Ki gondolta volna, hogy a tűzifának is alkalmatlan bükk ilyesmire is képes? — Most már csaknem mindent tudok a bükkfáról — mondom Befto elvtársnak, csak azt nem tudom, mit csinálnak a héjával. . Egyharmadát a préselt deszka nyersanyagába ke verjük, egyharmadát műtrágyába, a harmadik har madot — takarmányfélékbe. Szegény tehenek. — A/, is kell nekik — mondja szigorúan Befto elv társ. Lehet, gondolom magamban. Ha a makk jó a malacnak, akkor a porrá őrölt fakéreg is jó takar Hiánynak. Csodálatosak a természet és az ember útjai. Továbbindulunk, ki a szabad eg ala, újra egy csarnok felé. Mikor a közelébe érünk, azt mondja, hát ez az. Az első pillanatban nem értem. — Ez égett le annak Idején. Hitetlenkedve rámeredek a néma falakra. Aztán mégiscsak el kell fogadnom, amit állít, mert nincs oka félrevezetni. Az egykori épületből ugyan csak a meztelen falak maradtak meg — de megmaradtak, így hát újraépítették és korszerűsítették. A mennye zet alatt megépítették — ugyanarra a helyre — a laboratóriumot is. Csak most értettem meg, hogy az a leány és az a férfi — huszonöt évvel ezelőtt — nem az épület lángoló padlásán, hanem a mennyezet alá épített laboratóriumban rekedt meg. Áthaladunk a csarnok csöndes gépsorai közt az újraépült laboratóriumba vezető falépcsőhöz. Oda- fönn fiatal lány motoz. Az asztalon sorakozó fiolákat és üvegedényeket rendezgeti. Befto elvtárs rámutat a mélységbe bámuló ablakra és azt mondja: — Ez volt az az ablak. Aztán rámutat a keretéig ágaskodó vaslétrára. — Falétra volt — mondom csendesen — és csak fele annyi magasságot ért el. Még egyszer kibámulok az ablakon. Csak a gép- csarnokokat latom s az egymást keresztező betonozott utakat. A patakot sehol se látom. Elfolyt, kifolyt a térből és az időből is. BÁBI TIBOR A munkástelep látképe A tölgyfa feldolgozása
