Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-16 / 3. szám
Hogy a löld ne repedezzen fel a szárazságtól és ne égesse ki a forró szél, ön- Mihail Dovzsik szüzföldi brigádjának első sátra és jurij Gagarin űrhajója egykéntesek ezrei utaztak a puszta sztyeppére és fákat ültettek, feltörték a földet, más mellett láthatók a múzeumáén Fotó: Viktor AHLOMOV és TASZSZ modern településeket építettek MIHAIL DOVZSIK HITÉNEK SZIMBÓLUMA, □hogy azt Vlagyimir FRANJUKNAK, a NAUKA I RELIGIA (Tudomány és vallás) című folyóirat tudósítójának elmondotta Ha az ember hisz önmagában — hegyeket tnd megmozgatni. Ha viszont elveszíti hitét — minden közömbössé válik számára. Akkor csak futó vendégnek érzi magát a földön. ez valóban „kockázatos mezőgazdaság“. Rossz évben néha annyit sem lehet betakarítani, mint amennyit elvetettünk. Viszont jó esztendőben a termés minden rekordot túlszárnyal. De hát, amikor ide készültünk, éppen az újat, az ismeretlent kerestük, amit apáink nem ismertek. Nem mi voltunk az első áttelepülők Oroszország központi vidékéről. Az utolsó száz évben öt, vagy talán hat hullámban érkeztek ide. meg Szibériába a parasztok. De kevesen tudtak itt tartósan megtelepedni, gyökeret ereszteni. Hogy miért? Először is azért, mert ilyen hatalmas méretű szűz- és parlag föld feltöréséhez (Kazahsztán ma Ukrajna után az ország második éléstára!) rengeteg gépre van szükség. .De ez még nem minden. Maguknak- az áttelepülőknek nemcsak erős embereknek, de egyúttal ügyeseknek, műszakilag képzetteknek kell lenniük, hogy megfelelően tudjanak bánni ezekkel a gépekkel. No és másodsorban, igazi tudományos alapok nélkül, a tudósok segítsége nélkül itt semmire se jut az ember. Nálunk, otthon a paraszt időtlen idők óta ekével forgatta a földet. Nem csoda, hogy a szűzföldeket is így kezdtük feltörni. Pedig itt más módszerre van szükség. Megint csak a tudósok, Malcev és Barajev műveihez fordultunk tanácsért, és megtudtuk, hogy ez a fajta talajművelés a szűzföldeken tönkreteszi a felső, vékony termőréteget, csökkenti a föld termőképességét. Amint látja, szántani is ésszel kell, nem pedig az ősök tanítása szerint. Itt a mezőgazdasági munka minden fázisában különleges módszereket kell alkalmaznunk. A fiúk egészen nekilelkesedtek, amikor belekóstoltak a - tudományba. Szelivanov főagronómusnak majd minden este előadásokat kellett tartania a növénytermesztés jellegzetességéről más országokban — például Kanadában vagy Ausztráliában —, ahol szintén vannak a miénkhez hasonló földek. Es az előadások után sokunk fejében megfordult: lám, az emberek sok helyen megtanulták, hogyan kell búzát termesz teni, valamit NEKÜNK is ki kellene gondolnunk, hogy kevésbé függjünk az időjárástól, az elemektől. És ki is gondoltuk — természetesen a tudósokkal- együtt — a forgatás nélküli talajmüvelésl is, az új munkaszervezési módszereket is. Igaz, sokat kellett tanulnunk. És valahogy egyre kevesebb időnk maradt arra, hogy az elemekről, a sorsról elmélkedjünk. Közben a munka termelékenysége brigádunkban hat százalékkal emelkedett; később, amikor már mindent elsajátítottunk és belejöttünk a dologba, további öt százalékkal. Természetesen a keresetek is nőttek. Három évvel később, a következő aszály idején, amikor mindenki azt latolgatta: elmegy-e vagy marad, akkor hallottam először a brigádom tagjaitól: — Nem a pénz boldogít__ Sokszor megkérdezték tőlem, miért határoztam úgy, hogy idejövök a szűzföldekre, miért hagytam ott a hazai földet, a régi barátokat, a rokonokat. Őszintén szólva, én nem is határoztam. Mint ahogy nem határozza el, nem mérlegeli az ember, beleszeressen-e egy nőbe vagy sem. Ha már egyszer megszeretted, kérdezgethetnek hogy miért, hogyan, mitől, mégsem tudod megmagyarázni. Gyerekkorom óta, amióta az eszemet tudom, vonzódom a földhöz. Ismerem a süppedős, az esőtől, olvadó hólétől, nedves hótól síkos földet. És ismerem a fagyos rögöket is. Meg az eke alól kiforduló meleg, még párolgó földet, és a forró, poros földet meztelen talpam alatt. De ami a legfontosabb — ismerem a búzával borított földet. Tudja, nincs számomra nagyobb szentség, mint egy kérges tenyér és rajta egy érett búzakalász__ Nemrég Moszkvában jártam, a Kremlben, ahol átadták nekem a Szocialista Munka Hőse Arany Csillagát. Másnap a feleségemmel és a fiammal elmentünk a Forradalmi Múzeumba. Nézem a kiállítást: Gagarin űrhajójának makettje mellett ott az első sátor, amelyet a kazahsztáni szűzföld sztyeppéjén hajdan felállítottak. Azt mondja nekem a fiam: — Nézd, apa a feliratot: „Mihail Dovzsik brigádja“. Ez a tied! Én felirat nélkül száz közül is megismertem volna. — Nem, fiam — mondtam —, ez a sátor már több __ egyszerű s eg yben csodálatos szimbólum. * A szűzföldek meghódítását az ötvenes években a Szovjetunióban hőstettnek tartották. Az SZKP és a szovjet kormány felhívására több százezer önkéntes utazott Kazahsztán, az Altaj, Nyugat-Szibéria vad sztyeppéire, és két év alatt mintegy 30 millió hektár szűzföldet tört fel. Az állam ellátta a földműveseket gépekkel, építőanyagokkal, hitelt nyújtott. A zord éghajlati viszonyok között, legyőzve a nehézségeket a szűzföldek meghódítói az ország évi gabonahozamát 50 millió tonnával emelték. /A szerk.J ' * Akmolinszkot, Kazahsztán egyik területi központját, később Celinog- rádnak (Szűzföldvárosnak) nevezték el. Abban az évben húszezer facsemetét ültettünk el. Rendszeresen öntözni kellett őket. Most is szemem előtt a kép: lement a nap, az alkonyi ég még szürkés, a sztyeppén pedig a folyócskától a mi telepítésünkig szinte mozdulatlanul lebegő fátylat húztak maguk után az ide-oda himbálózó tartálykocsik ... Emlékszem, ahogy a fiúk mondogatták: „Az nem lehet, hogy a fák ne bírják ki!“ Biztosíthatom, ez igazi erőpróba volt nemcsak a fáknak, de az emberek szilárdságának is. Huszonhárom éve élünk itt, mondhatnám őslakói vagyunk ennek az egykor kihalt tájnak. És most állítom: nem dolgoztunk hiába. Kazahsztán megbízható gabonatermést ad, és így lesz ez a jövőben is. Ma azok a kis vesszőcskék, amelyeket húsz éve ültettünk, jól megkapaszkodtak a sztyeppén. Meghitten susognak leveleik és hús árnyat adnak. Ügy állnak ott, mint az EMBERBE vetett hitünk szimbólumai. Az ember erejét és akaratát, a baj- társiasság szent érzését példázzák. 1954-ben érkeztünk ide. a kazahsztáni szűzföldekre. Voltak köztünk földijeim, jöttek Közép-Orosz- országból, Moldáviából, Grúziából. Egyenesen a sztyeppére érkeztünk. Igaz, velünk jöttek a szétszedhető házak is, de hát összeszerelésükhöz szintén idő kell. Ledobtam hát a pufajkámat, és nekiláttam, hogy lyukakat fúrjak a sátorcöveknek. A szovhozunkat Jaroszlavszkijnak neveztük el. Csoportunk, ^amellyel Akmolinszkig** utaztam a vonaton, megválasztott brigádvezetönek. Akkor értettem meg először, milyen nehezen csírázik ki, ereszt gyökeret az ember lelkében a hit... Brigádomban — hogy is mondjam — sokféle fiú verődött össze. Külön- külön — mind remek fickó! Ám ha összejönnek, az ördög tudja, mi mindenről kezdenek fecsegni. — Hát te, brigádvezetö — mondják —, minek strapálod magad hiába? A pénz elég — minden rendben van hát. Magad is tudod, ez „mezőgazdasági szempontból kockázatos zóna“. Ki győzné le a természet erőit? Persze a kazah sztyeppe természeti viszonyai sajátosak. Van olyan év, hogy egész télen nincs egy szem hó sem, nyáron nagy a szárazság, a betakarítás idején pedig zuhog az eső. Itt szinte minden táblával külön kell kísérletezni, külön „stratégiát és taktikát“ kell választani számára. Itt nem elég apáink és nagyapáink tapasztalata, amelyet magunkkal hoztunk az ország régi ga- bonatermö vidékeiről. Itt mindent újra fel kell fedezni, kipróbálni. Hát J ól emlékszem, milyen volt itt, Észak-Kazahsztánban az 1957. esztendő. Egész nyáron egy csepp eső sem volt, a föld felrepedezett, a forró szél még a füvet is kiégette. Aszály__ valóságos istencsapás. Volt, aki összeszedte a cók- mókját és továbbállt, amilyen gyorsan csak tudott. Én nem ítélem el azokat a társaimat, akik nem bírták tovább, és itthagyták ezt a végtelen sztyeppét. Rettenetes aszályos év volt az. Az emberek azért mentek el, mert egyszerűen nem hittek eléggé az ügy fontosságában. Csak az maradt, aki meg volt győződve: nekünk ki kell tartanunk, mert az egész ország azt várja, hogy legyőzzük a sztyeppét. Akkoriban az országban nem volt olyan újság, amely ne írt volna gondjainkról. És mi megértettük, az emberek ezrei kísérik figyelemmel itteni életünket. Mert abban a nehéz esztendőben érkeztek is ám a szűzföldekre.* Ha kevesen is, de jöttek ... Az uráli, rosztovi üzemekből pedig egyre érkezett a legújabb mezőgazdasági technika. Ne gondolja, hogy csak most, évek múltán van minden kolhoznak másfél száz, néha még több traktorja, száz kombájnja, ugyanannyi teherautója. Már a kezdet kezdetén sem érkeztünk puszta kézzel. De most valami másról akarunk magának mesélni. Arról, hogyan válik valaki igazi emberré. Oly nehéz az embernek hit nélkül. Nemhiába, ha valakiről azt mondja a nép, hogy hitehagyott, elvesztette a hitét, arról együttérzéssel, szánakozással beszél. Hit nélkül sívár az emberi lélek, megdermed a szív. De hát a lényeg, hogy MIBEN HIGGYÜNK ... Mi, akik itt maradtunk a kiégett sztyeppén, mindenekelőtt megértettük: nekünk, parasztoknak jobban kell hallgatnunk a tudósok tanácsaira és útmutatásaira, a mezőgazdasági tudományok olyan ismerőire, mint Malcev, vagy mondjuk Barajev. Hiszen ők mondták nekünk, ők erős- ködtek: Kazahsztánban azon nyomban erdőt kell telepíteni, ahogy az első csoport megérkezik. Akadályt kell állítani a szél útjába. Így tehát a mi fáradt, sötétedésig a mezőn dolgozó brigádunk a műszak után ismét a sztyeppére ment, hogy az autók reflektorának fényénél gödröket ásson a facsemetéknek. A - vezetőség megtiltotta nekünk ezeket az éjszakai munkákat. És nekem, a brigádvezetőnek kellett bebizonyítanom, hogy jogunkban áll úgy eltölteni a pihenőnket, ahogy szükségesnek tartjuk. Számunkra ELENGEDHETETLENÜL SZÜKSÉGES volt, hogy fölvegyük a harcot a természet erőivel. 1977. I. 16.
